"Midőn a Hitelt megalapítottuk"

1982 novemberének első napjaiban vetette fel két év után újra Csoóri Sándor azt az ötletet, hogy a rendszer által perifériára szorított írók és költők részére folyóiratot kellene indítani. Németh László özvegye, Ella asszony felkarolta a kezdeményezést, és november 12-ére népes társaságot hívott vacsorára Orsó utcai lakásába.

Illyés Gyula a néhány napja megjelent Illyés Gyula élete képekben című kötetével érkezett, benne a dedikáció: "A Németh családnak, köszönve szereplésüket ebben a könyvben és életünkben. Szeretettel Gyula bácsi 1982. XI."

A vacsora utáni hosszú, lelkes vita, amelynek Illyés Gyula volt a hangadója, végül is Széchenyi gondolatait emlegetve, a folyóirat címéül egyhangúlag a Hitelt fogadtuk el.

A történelmi aktus dokumentálására, a Németh családnak hozott képes album első oldalára Illyés Gyula sora - "Midőn a Hitelt megalapítottuk" - után huszonkét vacsoravendég aláírása került. Elsőként Németh Ella, majd

 

Kodolányi Gyula                                 Sütő András

Kiss Ferenc                                         Sütő Andrásné

Csoóri Sándor                                     Ács Margit

Czine Mihály                                       Ablonczy László

olvashatatlan aláírás                          Domokos Mátyás

Pálfy G. István                                    A. Szabó Magda

Czine Mihályné                                   Elek István

Illyés Ika                                              Kiss Ferencné

Illyés Gyuláné                                     Dr. Lakatos István

Gombos Katalin                                  Németh Ágnes

Sinkovits Imre

 

Illyés Gyula aláírása itt nem szerepelt.

Naplómba ezen a napon készült bejegyzés sorai között a következőt írtam: "Az volt az érzésem, senki sem hisz a lap megjelenésében..." - és valóban, csak tíz évvel ezelőtt, 1988. november első napjaiban került sor a Hitel kiadására.

Dr. Lakatos István

Csoóri Sándor levele Pozsgay Imrének a tervezett Hitelről

 

Kedves Imre,1

rég húzódoztam ennyire egy levél megírásától, mint ettől a mostanitól. Mondjam el röviden: miért lenne szükségünk egy kéthetenként megjelenő irodalmi lapra? Majdnem olyan terhes ez, mintha azt kellene elmagyaráznunk: mért élünk, mért beszélünk magyarul, s mért akarunk részesedni egy olyan örökségből, amely minket is illet.

De ha nehéz is, megkísérlem. Kezdem az alapbajjal.

A magyar szellemi élet egyre szétszórtabb lesz, egyre lehangolóbb. Létezik persze, mint ahogy egy kapkodó, hatástalan ember is létezhet a maga kiábrándító pompájában is gesztusaiban.

Egy új heti- - kétheti - lap tehát nem azért kell, mert nincs elég folyóirat és újság, hanem azért, mert ami van, az vértelen s hitegető inkább, mint a szükséges hit megteremtője is életben tartója.

Sőt, mintha túl sok lapunk is volna, főként folyóiratunk! Eretnekség lehet ilyesmit egy írótól hallanod, de ebben az eretnekségben ott feszeng az a meggyőződés is, hogy ennyi folyóirat mozgékony hetilapok nélkül az időre átruházható cenzúra működését leplezheti. Hadd forgácsolódjanak szét az erők, a fontos ügyek hadd húzódjanak ki inkább a "végvárakba"; a "peremekre", kicsiny példányszániban úgysem zavarnak sok vizet. Túlzó példával érzékeltetve, olyan lett a mi irodalmi életünk hatása, mintha a Himnusz egyik sorát Szegeden, a másikat Győrben, a harmadikat Pécsett énekelnék és így tovább. Elhangozna, tagadhatatlanul, de a józan ész joggal megkérdezné: minek?

A lapok aránytalansága már önmagában is megkívánja, hogy a havilapok mellett egy fürge, gyors reflexű új lap is hangot kapjon.

Az Új Tükörről mint heti újságról, azt hiszem, fölösleges bármit is mondanom. Az Új Tükör olyan, mintha a tévé zabigyereke volna. Ugyanúgy színes, felületes, tetszetős is elfeledhető, jóindulatú, még néhány fontos ügyben buzgó is, de senkit sem tud teherbe ejteni egy gondolattal. Elég nagy már a múltja ahhoz, hogy ezt elmondja róla az ember. Röviden: a látnivaló fölemészti a mondanivalót. Ebből a tüneménybő! pedig -sajnos - elég sokszor részesülhet a magyar á!lampolgár más tekintetben is.

Az Élet és Irodalom egészen más képlet politikailag is !élektanilag is. A lapnak egyszerre kellene hivatalosnak lennie, is irodalmi lapnak is. Megkötözöttnek is autonómnak. Ágyasnak és szűznek.

A szerepe abszurd is kimerítő. Nem véletlen, hogy a lapnak nincs igazi célja. Mindössze kötelessége van: hétről hétre megjelenni.

Számtalan személyes ügyem közül hadd említsem meg az utolsót az ÉS-sel kapcsolatban. Örömmel hozzászóltam volna Hanák is Száraz György vitájához2. Fölhívtam Jovánovicsot3. Közölte velem: a vitát nem folytatják. Miért? - kérdeztem. A szerkesztőség úgy döntött, válaszolta, hogy a terveibe nem illeszkedne bele egy ilyen vita kiszámíthatatlan áradása. A legfontosabb nemzeti kérdések csontszilánkja akad meg újra a torokban. Krákog az ember, s köpni se, nyelni se tud hosszú ideig. Hogyan lehet joga egyetlen lapnak a magyar nép pénzén, a magyarság érdekében elhallgattatni azokat a gondokat, amelyektől vásik hitében is tartásában romlik, bizonytalan, bezárkózó vagy közönyös lesz. Voltak korszakok, amikor a lelkiakaraton kívül semmije se volt az országnak. Most épp fordított a helyzet: a lelkiakarat hiányzik belőlünk leginkább. Ezt bizonyítja az is, hogy vészesen elkezdünk fogyni, hogy sok a kimenekülőnk, az idegbetegünk, az alkoholistánk, sok a javakorabeli halottunk. A szomszéd népek a rossz gazdasági helyzet ellenire virágzanak, a magyarság a jó helyzet ellenére is pusztul.

Ez a meghasonlás persze régi keletű. De nem kellene-e nekünk ugyanúgy elibe állnunk, ha lehet, mint minden elődünknek? Mert vagy elibe állunk, vagy pedig durungot ragadunk: hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten!

Elvállalhatja-e ez a korszak az elkövetkező korszakok magyarsága előtt, hogy leengedett vállakkal, !e-lebágyadó szemhéjjal nézte végig érzelmi is erkölcsi kiüresedésünk folyamatát?

Ennél a lelkiismeretlen is bárgyú szerepnél méltóbbat érdemelnénk, de évtizedek óta pontosan kimutatható, hogy egy önismeretre is önérzetre törekvő "nemzeti vonal" emberei nemkívánatos elemek.

Vajon hogyan számol el ez a politikai is kulturális kormányzat azzal a szégyenletes ténnyel, hogy a mindenkori nemzet is a jelen idő egyik legnagyobb hatású írója több mint egy évtizede nem dolgozik az egyetlen irodalmi hetilapunkban? Sértődése nem személyes sértődés: az irodalom becsületére kényes. [..] Igazság szerint Illyéssel kellett volna tartanunk ebben az önérzet-offenzívában, de ő beszélt le bennünket bölcsen a "durcásságról", mondván, hogy az öncsonkítással nem sokra jutunk. Persze nem jutottunk sokra az alkalmazkodással, a belátás, az engedékenység taktikájával sem: a visszaadott kéziratok után néhány hónapig elkerültük az ÉS-t, de ha jelen akartunk lenni, újra kopogtatnunk kellett. Ha az írók egy része ennyiszer megalázkodik, s ráadásul nem feledékeny, rengeteg mérgező anyag gyűlik össze bennünk! A sebek nélküliek hivatalnokok lesznek is hiteltelenek. Hiába írnak, nemigen figyel rájuk senki.

Írjam le: hogyan veszett el az irodalom lelkeket megrázó is összetartó ereje az utolsó évtizedben, s hogyan süllyed tovább? Nem írom. De azt azért iderovom figyelmeztetésül, amit már Aczél Györgynek is elmondtam: Boldizsárnak4 két lap, E. Fehérnek5 legalább három-négy lap szerkesztésében, illetve irányításában is szerepe van, de mi öt esztendeje kérjük, hogy Ilia Mihály6 aki semmivel sem alábbvaló náluk, kapjon helyet egy szerkesztőség munkájában - és nem kapott!

Netán feledékenységről van szó? Nem hiszem! Én legalább ötször-hatszor kértem pörújrafölvételt Ilia Mihály ügyében, amely, természetesen, sokunk személyes ügye is. Legföljebb arról lehet szó; hogy in magam is bélyeges vagyok egyik-másik politikusunk szemében, akin, mint egy megrágott szalmaszálon, át lehet lépni.

De hadd térjek vissza a hetilapra. Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázkodnunk, miért érezzük jogosnak a lapkérelmet. A népi kultúra ügyét -félreértések is mocskolódások közepette - mi kezdtük újra fölkarolni Illyéstől Nagy Lászlón, Fodor Andráson, Kiss Ferencen, Tornai Józsefen át. A magyarság kultúrája az elmúlt tizenöt év alatt érzelmileg is a közösségek szempontjából is sokat gyarapodott (Röpülj páva-mozgalom, táncházmozgalom). Mi történt mégis? Az, hogy akik lehujjogtak, lenacionalistáztak bennünket, ma is lapszerkesztők, s mi hívatlan vendégek maradtunk. Soroljam tovább a nemzeti, a nemzetiségi ügyeket: a népszaporulattól a népességcsökkenésig mindet? A tilalmas témák magzatburkát ugyancsak az előbb említett csoport szakította át (Fekete Gyula, Illyés stb.), s kezdte szinte kézitusával kiverekedni a róluk való gondolkodás jogát. S mi történt itt is? Ugyanaz. A "mi csapatunkra" lövöldözők lettek észrevétlenül a témák "szakértői". (Mészölyt7 például nem hívják meg az Anyanyelvi Konferenciára, de a konferenciát üdvözlő cikket E. Fehér írja!)

Mi ez, ha nem a gátlástalan cinizmus szétszivárgása abban a társadalomban, amely anyagilag méltóan él, de erkölcsileg is tudatilag a legkülönfélébb tévhitek, látszatok is kö-dösítések áldozata.

Tudod, nemrég jártam Lengyelországban. A boltok előtt álló hosszú sorokat látva, lehajtott fejjel bár, de jó volt arra gondolnom: minden elismerést megérdemel a mi gazdasági is szociális politikánk, ellenben ha a magyarság közérzetére, politikai kultúrájára, jövőtudatára gondol az ember, magát a kormányon lévő férfiakat is el kell marasztalnunk. Tudniillik a látványos katasztrófák is a lelkületben lejátszódó zajtalan katasztrófák között nincs lényegi különbség.

Azok az értelmiségiek - írók, közgondolkodók, művészek, történészek -, akik magányosan is különféle lapokban szétszórtan igyekeztek elibe állni a magyarság dinamikus eljellegtelenedésének is a tízmillió "egyéni politikát" folytató rövidlátásának, ideje, hogy egy kéthetenként megjelenő lap köré tömörülve folytathassák a munkát.

Milyen lenne ez a lap? Olyan, amelyikbe Illyés Gyula írna hetente a tőle megszokott felelősséggel. Olyan, amelyik folytatta volna a Hanák megkezdte vitát, ugyancsak felelős írók szenvedélyével és fegyelmével. Olyan, amelyik örülne a másik hetilap létezésének is másféle fölfogásának.

Az utolsó harminc év megtanított bennünket fogalmazni, de ugyanakkor leszoktatott a folyamatos írásról. Ezt a görcsöt is föl kéne oldania egy ilyen lapnak. Hiszen ha nem folyamatos a gondolkodás, az ember nem ismerheti föl soha a legjobb alternatívát. Nem ismerheti föl, mert töredékes, homályos a viszonyítási alapja. Elvontnak tűnhet az okoskodásom előtted, de ha a mozgó, a kiszámíthatatlan történelemre gondolsz, azonnal megérted: bármilyen változásra kerül sor itt, Közép-Európában vagy a nagyvilágban, az események döntésre kényszerítenek bennünket is. Hiteles emberekre van ilyen pillanatokban szüksége egy népnek, akik hiteles alternatívákat tárnak föl, is a hitelesek közül egyet képviselnek. Gondolatnak is közérzetnek szilárdnak kell lennie ilyen alkalmakra. Egyebek közt erre is kitűnő öntőforma lehet egy eleven lap.

Aki ismeri a magyar értelmiség társadalmát, jól tudja, mennyi kitűnő elme lézeng dologtalanul, kiábrándultan, A jelszavuk: nem a forradalom, hanem a reform. A gazdasági élet után a szellemi életben is.

A föntiekből egy politikai lap arcéle bontakozhat ki. Csupán azért, mert a szépirodalomról nem beszéltem. Arról beszél az ember mindenekelőtt, ami hiányzik. A novellák s a versek is mások ott, ahol a gondolkodás is cselekvésfeszültségében alakulnak ki a szituációk is lírai helyzetek.

Te nyilván cérnára fűzött érveket vártál tőlem, én eléd öntöttem mindent, ami egy szuszra eszembe jutott. Ha ezek után még kíváncsi vagy a higgadt részletekre, szívesen elsorolom azokat is. Elöljáróban csak annyit, hogy Illyés teljes meggyőződésével támogatja a lap tervét. Eddig mindig arról beszélt, hogy egy új lapra nincs pénze az országnak. Ma már tudja, hogy ennél sokkal több kidobni való pénze van: fölösleges lapok tucatja jelenik meg hétről hétre, hónapról hónapra Magyarországon.

Reménykedve írom ezt a hosszúra sikerült levelet: az eddigi kijátszásokat most talán nem sikerül megismételni.

Baráti üdvözlettel: Csoóri Sándor

 

JEGYZETEK

1 Pozsgay Imre ekkor müvelödési miniszter.

2 Hank Péter és Száraz György vitája a nemzeti múlt értelmezéséről: Élet és Irodalom, 1981. július 25. 3 Jovánovics Miklós (1932-) 1974 és 1986 között az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztője.

4 Boldizsár Iván (1912-1988) 5 E. Fehér Pál (1936-)

6 Ilia Mihályt (1934-), aki országos tekintélyűvé formálta a szegedi Tiszatáj című folyóiratot, 1975-ben mondatták le föszerkesztői posztjáról.

7 Mészöly Miklós (1921-2001)

 

   1988. november 2. Megjelenik a Hitel első száma.

Az első Hitel

 Az első szerzők

 

Búcsú a kétheti laptól

CSOÓRI SÁNDOR

Őszi újrakezdés

 

Búcsúzunk a Hiteltől?

A körülmények és a látszatók ezt a hiedelmet erősítik; az igazság azonban az, hogy csak elköszönünk tőle rövid időre: Ugyanis a kéthetenként megjelenő lapunkat júliusban és augusztusban csupán szüneteltetjük, szeptembertől viszont folyóiratként éltetjük tovább.

Nincs ebben semmi rendkívüli, hisz ahogy egy-egy írónak vagy festőnek lehetnek különféle korszakai, bármelyik lapnak és folyóiratnak is lehetnek. Életképességükről épp a változásigény természetes ösztöne tanúskodik.

Amikor tízéves politikai hitegetés, tízéves hatalmi csalárdkodás után, 1988 őszén, végre első független lapként megjelenhettünk, eszünkbe se jutott a jövőnk, a hosszú távra fölvázolható álom, hogy mi lesz, illetve mi lehet velünk majd két-három év után, egyedül az alávetettségükből megszabadulók jelenidejű mámora forrósította át a fejünket. Még az se foglalkoztatott bennünket, hogy egy palotában lesz-e a szerkesztőségünk vagy egy fa tetején, a város szívében-e vagy a temető mellett, kidöglesztett nemzedéki állapotunkban is szinte a húszévesek izgatottságával kezdtünk neki a szerkesztésnek. Hittük, hogy az irodalomban és a politikai életünkben egyaránt nélkülözhetetlenek leszünk.

Hogy az utolsó négy év kígyóvedléses történeteiben és elszomorító anarchiájában milyen szerepe volt a Hitelnek, még korai volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a lapunkat lehetett szeretni és gyűlölni. Faképnél hagyni, mint szélsőséges perverziókra hajlamtalan nőt, de lehetett hozzá ragaszkodni is, mint megbízható társhoz, baráthoz. Nem állíthatom, hogy a várakozásokat kielégítette, de hogy mindmáig ébren tartotta, azt igen. Azt feltétlenül.

Akkor hát mi az, ami válaszút elé állította a szerkesztőséget? Mindenekelőtt a lap alkata és a változó idő között megnövekedett feszültség.

Amikor 1979-ben, Illyés emberi és szellemi támogatásával szerettük volna a Hitelt elindítani, a lapot először hetilapnak képzeltük. Kimondva-kimondatlanul az akkori Élet és Irodalom ellenpontjaként. Politizáló, de nem politikai újságnak. Ellenzékinek is csak annyira, amennyire az irodalom - természeténél és bujtogató ízlésénél fogva - mindig is ellenzéki. Sajnos, a már említett hatalmi bolondítások és az elfogadott alkuk sorvasztójában a hetilapból később kétheti lap lett. Egészen pontosan: egy kéthetenként megjelentethető lap ígérete. S mi, mint hadifoglyok, a tavaszi csalánleves ízéhez, ehhez a kéthetenként kiadható lap képzetéhez szoktunk hozzá. És amikor 1988-ban megkaptuk a lapengedélyt, a terveinkben és a számításainkban csak ez a megalkuvásban fogant gondolat kezdett el parázslani. Holott tiszta pillanatainkban tudtuk, hogy bolydult időkben a kétheti lap: öszvér megoldás. Szamár és ló keveréke. Nem alkalmas a közéletbe való gyors beavatkozásainkra, a kötelező versenyfutásra s ugyanígy arra sem, hogy a lassabban formálódó irodalmi és szellemi élet alakítója lehessen.

Képletesen szólva: rá kellett ébrednünk, hogy egy öszvér patkója sose hányhat szikrát és sörénye se súrolja az esthajnalcsillagot. Persze, ha alkatot, formát és a velük ütköző idő drámáját emlegetjük, a magunk belső, lelki drámáiról se feledkezhetünk meg. Be kell vallanunk, hogy a változások három évében olyan kimerítő és lelket-roncsoló történetek főszereplői voltunk, hogy a Hitel szerkesztését csak félszívvel végezhettük. A lap második oldalán ott volt ugyan néhányunk neve, de a legszorgalmasabb szerkesztőé: a Véletlené nem volt ott. Pedig a lap hatvanegynéhány oldalának a harmadát-felét ez a láthatatlan munkatársunk szerkesztette számról-számra. Igazság szerint még büszkék is lehettünk volna rá, hogy olyanok voltunk, mint egy erőteljes mágnespatkó, amely kéretlenül is magához vonzza a szanaszét heverő vasreszelékeket, csakhogy az irodalom nem természeti jelenség, mégha egyné mely vonásában és tünetében hasonlít is hozzá.

A változást kikényszerítő, fönti ok mellett akadtak, persze, másfélék is. Például az írások nyelvi és gondolati stilizáltságának a foka. Mi tagadás: a Hitelt is, mint annyi más irodalmi kiadványt, meglegyintette az újságírás felületesebb szelleme. Itt-ott a mi oldalainkat is elöntötte a szóárvíz: a föltartóztathatatlanul csobogó mondatok özöne. Mintha csak egyetlen idő létezett volna számunk ra: a magyarázatokra szoruló jelen idő. Többször éreztük ugyan, hogy a lapban a lassúbb, a gondolataikkal és képzeletükkel vívódó embereknek is teret kéne adnunk, hiszen egy kiérlelt, jó gondolat éveket takaríthat meg az országnak, de mivel mi mögöttünk is valami őrült sietség metronómja kattogott, csak ritkán mélyülhettünk el a magunk ízlése és igénye szerint.

A szeptember elejétől folyóiratként megjelenő Hitel szeretné kiűzni magából az újságírás közvetlenül politizáló szellemét. Természetesen nem mond le az életünket körülcsapdosó politika elemzéséről, sőt, minősítéséről sem, csupán szellemibb eszközökkel végzi. S csak azt a politikát fogadja el társadalmi és történelmi értéknek, amelyről megérzi, hogy rokonságban van másfélé emberi alkotással és tevékenységgel. Például az irodalom, a tudomány, a művészet alkotásaival. Másképpen szólva azt, amelyet az ízlés is jóváhagy, hiszen vannak az életünkben olyan tények és folyamatok, melyekről az ízlés előbb és csalhatatlanul tájékoztat bennünket, mint az agyunk.

Azt jelenti ez vajon, hogy esztétizálni óhajtjuk a politikát?

Inkább magunkat és viszonyunkat a világhoz, a csikorogva alakuló, új történelmi helyzethez.

Ezen belül, természetesen, a múlthoz is. A folyóiratként jelentkező Hitel egy új országfelfedező munkára készül. Föl akarja tárni az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évek "gazzal" benőtt világát, a föltárás eszköze azonban nem az a hagyományos szociográfiai műfaj lenne, amely a két háború közti idők után a hatvanas években újra föltámadt, vagyis elsősorban nem társadalmi, gazdasági, politikai, hanem sokkal inkább lélektani. Meg kell tudnunk, hogy a magyarság, itthon és másutt is, milyen tudati is milyen idegi állapotban élte túl az elmúlt ötven évet s milyen sorsrontó vagy sorsalakító erők munkálnak benne, legbelül. Eddig ugyanis legfeljebb a politizáló értelmiségiek lelkiállapotát és lelki képességeit ismertük csak, amely az eddig ismert értelmiségi léthelyzeteknél százszorta ijesztőbb és kiábrándítóbb, de szinte semmit se tudunk a történelemből s politizálásból kimaradt hazai és kisebbségi sorsba lökött magyarság életéről. Az örökösén szemünkre hányt magyar nacionalizmus mellett szeretnénk fölmérni a kórossá vált nemzeti nihilizmus természetrajzát és méreteit is, amelyről a vádaskodóknak eddig egyetlen aggodalmas szavuk sem volt.

Ebbe a fölmérésbe illeszkedhetnének be az eddig megírt, de kiadatlan emlékiratok a háborúról, a hadifogságról, a munkatáborokról s azok is, amelyeket a szerkesztőség ösztönzésére ezután írnának meg ismert és ismeretlen személyek.

Ez a rész-terv önmagában nem jelent újdonságot, de ha abból indulunk ki, hogy egy ember és egy nemzet természete az, ami megtörtént. vele, nekünk szinte becsületbeli kötelességünk megrendítő pontossággal restaurálni a közelmúltat, mert enélkül sose állíthatjuk helyre a többszörösen megszakított történelmi folytonosságunk tudatát.

És ha már a hagyományainknál tartunk, hadd erősítsük meg, hogy a folyóirat szerkesztősége nem pusztán a nemzet, hanem az úgynevezett nemzeti irodalom is nemzeti kultúra hagyományát az eddiginél is erőteljesebben vállalja. Épp a világ figyelmét fölkeltő organikus magyar építészet sugallja mindnyájunknak, hogy a századvéget uraló posztmodern törekvések mellett, sőt, némelykor ellenükre, milyen új erőforrások fakadhatnak föl a különféle nemzetek szerves kultúrájából. Ha már jól látható életművekkel akarnánk ennek az új magyar szerves kultúrának a milyenségét érzékeltetni, többek között olyan alkotók nevét írhatnám ide, mint Makovecz Imre, Durkó Zsolt, Sára Sándor, Szervátiusz Tibor, Melocco Miklós, Szokolai Sándor, Orosz János, Földi Péter vagy a nemrég elhunyt Samu Géza. Ők Adyhoz, Bartókhoz, Kós Károlyhoz, Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához, Nagy Lászlóhoz hasonlóan vallomásosan is vállalták kötődésüket a magyarság sorsához.

Ezt a kötődést a folyóirat nem tekinti sem esztétikai, sem erkölcsi értéknek, de azt semmiképpen se viseli el szó nélkül, hogy a kötődés szellemében fogant műveket a megroggyant európaiság vagy az "egyetemesség" nevében újra és újra agyonkövezzék.

Ízetlen gesztus volna most a szerb, a horvát, az orosz, a grúz, az albán, az örmény dráma fényében ujjal mutogatni azokra a "jeles" politikusokra és esztétákra, akik a megbukott állam-nemzet szerepével együtt a nemzet szerepét is fölényesen lekezelték. De ha nem mutogatunk is rájuk, a folyóiratban mindenképpen el kell mondanunk róluk, hogy rossz elemzői voltak koruknak.

Ez a mondat nem a hadakozást, hanem a természetes vitaigényt szeretné a Hitel nevében bejelenteni. Mert hisszük, hogy a mai - szennyet és reményt együtt hömpölygető - veszekedéseink után az irodalmi viták hangjának ismét súlya és hitele lehet.

A hitel visszaszerzésének a reményét érvényesnek gondoljuk magára a szépirodalomra is. Egy folyóirat nemcsak közölhet, de sarjaszthat is új szellemű verseket, novellákat, esszéket és drámákat. Korunk elég sok dokumentumot zúdított ránk, szörnyebbnél szörnyebbeket, ezek javát, mint ahogy utaltam rá, közőljük is, de szívesebben adunk helyet a kitalált, a megálmodott, a költött történeteknek, mert még a legárnyaltabban rögzített dokumentumokban is csak a lezárult élet tényei kerülnek elénk, a költött történetekben viszont a mindenestől föltáruló életé: És egyébként is: aki történeteket tud. és mer kitalálni, az önmagában és s jövőjében is bizakodik.

Szeretnénk, ha a megújuló Hitel egy ilyen jövő folyóirata lehetne.

 

elköszönés

 

 

    1992 szeptemberében megjelenik a folyóirat.

 

A folyóirat címlapja

A folyóirat szerkesztősége

A Hitel szerkesztősége a kilencvenes évek közepén. Balról: Csoóri Sándor, Görömbei András, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Tőkéczki László, Rátkay Ildikó

   

1998. november. Tízéves a Hitel
 

Tízéves címlap

 

CSOÓRI SÁNDOR

Tízéves a HITEL

 

 

Tízéves a Hitel, de a gondolat, hogy legyen, hogy egyszer majd világra jöjjön, jóval több ennél. Legalább húszesztendős. Még sokan emlékszünk a '70-es évek végére, túl a "Charta '77" aláírásán, túl Illyés Válasz Herdernek és Adynak című fölzaklató írásán, Király Károly erdélyi politikus Ceausescu diktatúráját támadó levelén, amikor egyre többen és egyre hangosabban arról kezdtünk morogni, hogy szinte hétről hétre szaporodnak az irodalom föladatai - különösen a közéleti irodalomé -, de mi hiába állunk és várunk a legkeményebb szellemi munkára készen, továbbra is csak egy majomszigeten toporgunk, s annak a partjáról nézzük, hogy az egyetlen hajó, a hetente megjelenő Élet és Irodalom hogyan úszik nélkülünk tovább. Nélkülünk? Az egyetlen fölkent hajóskapitány: Illyés Gyula nélkül is!

Mert őt sem engedték föl a fedélzetre.

A példátlan megaláztatásra Illyés nemes daccal próbált válaszolni. Azt mondta: "Rendben van, ha nincs helyünk az Élet és Irodalomban, ha nincs helyünk Budapesten, fölemelt fejjel vonulunk ki belőlük! Ki, a vidéki folyóiratokba! A Tiszatájba, az Aföldbe, az Életünkbe, a Somogyba! Én máris verseket küldtem az utóbbinak."

Visszafojtott, hosszú hallgatás után válaszoltam Illyésnek.

- Illyés Gyula kivonulhat. Ki - bárhová! Akár a Holdra is! De aki még be se vonulhatott az irodalomba, az hogyan vonulhatna ki tüntetően belőle, igazi feszültséget teremtve?

- Akkor mi a javaslata, közlegény? - nézett rám megütődve Illyés. - Hetilapot kell nekünk is indítanunk.

- Hetilapot az álmodóknak! Azt mondja meg, honnan van ennek az országnak annyi pénze?

-Sokkal több is van! Jöjjön el velem, Gyula bácsi, egy újságoshoz, egy hírlapárudába, fél perc alatt tíz olyan képes újságra, hetilapra, színes nyavalyára bökök rá, amelyet a kutya se olvas, és amely egyébként is csak a lenyakazott szobroknak beszél.

-Látom, ön nemcsak a rendszert támadja, hanem engem is. Mit szoktak az ilyen hangoskodókra mondani? Rebellisek! Hát nem! Elég volt belőlük. Mától kezdve leveszem önről ajatollahi kezem.

Megéreztem a különös és magasrendű illyési iróniát. Válaszolnom kellett: -Nem teheti meg, hogy levegye.

-Hogyhogy? -nézett rám egy fölfűtött és kiváló társaság közepéről Illyés. -Mert rá se tette.

-Életveszélyes alak. Hívjanak egy taxit, azonnal hazaviszem.

A színpadi jelenetnek is beillő "szóváltás"Németh Lászlóék lakásán hangzott el 1980 novemberében, ahol Ella nénin, Flóra asszonyon kívül -emlékezetem szerint -jelen voltak Sütő Andrásék, Czinéék, ott volt Ács Margit, Domokos Mátyás, Kiss Feri, a Németh lányok közül Ágnes a férjével, dr. Lakatos Istvánnal, az ifjú kritikusok közül Pálfy G. Pista, Ablonczy László, Elek István.

Az elmúlt időben többször eszembe jutott, hogy a "hely szellemének"nagy szerepe volt abban, hogy kirobbant köztünk egy jövendő irodalmi lapról szóló vita, mely a hagyományosan nemzetinek nevezett írói-gondolkodói körben egyszerre volt abszurd, ábrándos, szürrealista, mondhatnám: avantgárd színezetű.

Két nap múlva Illyés elfelejtve a csalánsuhogtatást, a csaláncsípéseket, elfelejtve "ajatollahi szemvillanásait"és az én pimasz, fiúi szájalásomat, átküldte hozzám vejét, Kodolányi Gyulát azzal a megbízatással, hogy a humoros bajvívás után üljünk le néhányan, és döntsük el komolyan, hogyan kezdjünk hozzá az új lap megindításához, az akkor még névtelen Hiteléhez, amelyben ő "Írói gondok"címmel rovatot akar indítani.

 

*

 

Úristen, húsz éve ennek! Két évtizede! Bárhogyan számolunk is, ekkora idő már történelem. Külön történelmi korszak. Az 1848-as szabadságharctól a '67-es kiegyezésig telt el nagyjából ennyi idő, vagy a trianoni ítélethirdetéstől a II. világháború kirobbanásáig. S mi minden zsúfolódott bele ezekbe az évtizedekbe! Mi minden sorsból, politikából, történelmi feszültségből! Hazavesztésekből és hazaszeretetből! Kálváriajárásból és önpusztító reményből! S mi minden például irodalomból is! A március 15-étől a kiegyezésig eliramló idő irodalmát most ne bolygassuk, de ha az 1920-as évek elejétől-közepétől az 1944-45-ös esztendőkig tartanánk szigorú seregszemlét, belefehéredhetnénk a csodálkozásba. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz kiteljesedése mellett egy új nemzedék jelenik meg, új mezben a halhatatlansági pályán. Élükön József Attilával, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Illyéssel, Kodolányi Jánossal, Tamásival, Radnótival, Máraival. Külön tüneményként idesorolhatjuk még Kassákot, Sinkát, Szentkuthy Miklóst, Hamvas Bélát, Cs. Szabót.

A mi "húsz esztendőnk" hol marad az ő lázas és lendületes két évtizedüktől? Az árokparton. Az utak szélén. A pocsolyákkal körülglóriázott anyaföldön.

Mi moccan meg előszörre az emberben? Nyilvánvalóan az, hogy tehetségtelenebbek vagyunk elődeinknél. Ernyedtebbek és tétovábbak. Másodszorra azonban már az is, hogy a mi szellemi környezetünk és adottságaink sokkal mostohábbak voltak az övékénél. Az irodalomhoz ugyanis természetes és párás irodalmi élet is kell. Alaposan megművelt talaj, eső, napsütés, sőt még fecskecsapongás és pacsirtaének is. Németh László 1935-ben ezt írja figyelmeztetésül önmagának és nemzedéktársainak: "A szellem nem úgy fejlődik, mint a számsor, hogy a kettő után három, azután meg négy következik. A szellem úgy fejlődik, mint a növény: a szár után a levél, a levél után a virág, aztán a termés, mindig valami egészen más."

Sajnos a mi emlékeink mások. Ahelyett, hogy talajt műveltünk volna mélyszántással, fogasolással és hengereléssel, mi oda vetettünk, ahol találtunk valamilyen megkaristolt és fölbolygatott, szabad helyet. Sőt, időnk javát csontot és idegeket aszaló várakozással töltöttük el. Többet beszéltünk, fecsegtünk, káromkodtunk, mint amennyit írtunk.

Most látjuk csak, hogy a mi "húsz évünkben" mi minden csúszott el a helyéről, szakadt darabokra, múlt ki örökre a világból. Az ezeréves jobbágyi-paraszti-földművelő társadalmunk a szemünk láttára süllyedt a semmibe, mint Atlantisz az óceán mélyére. Faluival, hagyományaival, tartásával, roppant tömegű emlékével együtt. Lakodalmak és temetések, jégverésben rohanó ökrök eszelős tekintete hunyt ki tanúskodásunk mellett, odasodródva a Doberdónál elesett katonák hadosztályai mellé. Méz, dió, krizantém - írta címül egyik verse fölé Tornai József. Méz, dió, krizantém - írhatnánk eltűnt gyerekkorunk és ifjúságunk kórszaka fölé mi is, akik történelmi és társadalmi kataklizmákat éltünk végig, a temetői őszi virágok kesernyés illatában, de a kataklizmák méreteihez viszonyítva kisszerűen.

Én, amikor havilappá változtattuk a Hitelt, titokban azt reméltem: eljött az ideje annak, hogy ami mint élet a jelenlétünkben múlt el, föltámad majd bennünk irodalomként, szellemként, kultúraként. Sajnos nem támadt föl. Csak próbálkozott.

És próbálkozik továbbra is.

Hogy mit akarok ezzel a kényes, félhomályos mondattal érzékeltetni? Azt, hogy a többször emlegetett húsz évünk, amely a Hitel folyóirat húsz éve is, nem a nagy alkotásokban tűnt ki elsősorban, hanem a hűségben. A teljesen áthangolt, új alkatú magyar irodalom nagyobbik része könnyedén fordított hátat annak a hagyománynak, amelyre leginkább a "nemzeti" jelző illet. A Hitel körül tömörülő írók viszont ezt vállalták a legtermészetesebb módon. Hagyományos, modern, sőt itt-ott posztmodern eszközökkel. Ha példával kellene érvelnem, azt mondanám, hogy mi az irodalomban ugyanazt vállaltuk, mint azok a népénekesek, néptáncosok, akik a '60-as és a '70-es években megértették: nem szabad elszakadni az eredettől, az eredeti stílustól, mert ha az elvész, egész népi kultúránk jellege vész el. A századok műhelyében kialakult karaktere.

 

*

 

Folyóiratunk az elmúlt időben ezt a föladatát megalázó körülmények között teljesítette. Szegényen, koldusforintokból tartva fönn magát.

Emlékező számunkkal szeretnénk lezárni az első tíz évet és a másodikat is. A gáncsolók és a magunk ügyetlenségeinek a korszakát egyaránt. Lapunk címe: a Hitel a kezdet kezdetén egyszerre idézte Széchenyi alakját és szellemét, ugyanakkor azt is, hogy az ezredvégi szóözönben újra vissza kell szereznünk a szavak hitelét, az irodalomét és a valóságét is. A szellemét - teljes drámaiságával együtt. Irodalomról szólva Illyés a Magyar Csillag 1942-es második évfolyamának első számában ezt írta: "Szakmánk többet akar, mint mi." Szakmánk: vagyis az irodalom. De ha a szakmánk szó helyett jobban tetszik a hivatásunk, a kijelentés arra is érvényes.

Barátaim, írók és olvasók, jegyezzük meg ezt az illyési mondatot!

(1998. november)

 

2002: január. A harmadik alakváltozás.

Tisztelt Olvasóink!

 

Folyóiratunk, a Hitel, harmadik alakváltozására készül. Az 1988-ban indult, első el­lenzéki lap egyszerre volt még forrongó, politikai újság és szépirodalmi folyóirat. Kéthetenként jelent meg, a munkatársai a kortárs magyar irodalom és szellemi élet legnevesebb személyiségei voltak. A lap sikeréről, pontosabban: szükségszerű létezéséről a példányszáma tanúskodik a leghitelesebben. Időnként hatvanezer példányban is elfo­gyott, ami egy szépirodalomra hangolt lap esetében apró csodának tekinthető.

Az 1990-es választások után megszületett magyar parlament és az egymástól markánsan elkülönülő napilapok - pártlapok! - egyre mohóbban kisajátították maguknak a politikai élet értelmezését, alakítását, s ily módon az irodalmi becsvágyra is igényt tartó Hitel hamarosan lemaradt a versenyben.

A politika tavaszi árvize nemcsak a Hitelt sodorta félre, hanem magát az irodalmi és a szellemi életet is. A szabadon ránk zúduló esztétikák mögött, sajnos, egyre fölismerhetőbb hangú párt-Cyranók kezdték susogni elfogult monológjaikat. A folyamatból, persze, mi se maradtunk ki. S már a kényszer miatt is lépnünk kellett. A kétéltű s kéthetenként megjelenő lapunkat havonta megjelenő irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat váltotta föl.

Tíz éven at ez a mélyzöld borítójú folyóirat vállalta - néhány folyóirattársával együtt - a nemzeti irodalom hagyományának folytatását. Sajnos, be kell vallanunk, hogy az irodalom öntudatának és önérzetének a megsérülése után jobbára csak az értékőrzés főladatára vállalkozott.

Bármilyen fontos volt is ez, távlatos célnak kevés. Ma már egyre világosabb a szerkesztőség tagjainak, hogy egy valamire való folyóirat nemcsak szolgálatot teljesít, hanem korszakos végeznivalókra is fölhívja a lapban megjelenő írók figyelmét. "Ahhoz, hogy megtudjuk: kik vagyunk, s mit érünk, továbbra is irodalom kell, művészet és filozófia." Ezt a jelszót írnánk föl legszívesebben emlékeztetőül a szerkesztőségi bejárat fölé.

A 2002 januárjában megjelenő Hitel ennek a morális és erkölcsi parancsnak az ösztönzésére kezdi el harmadik korszakát, külső formájában és tartalmában is megújulva. Minden idegszálunkkal érezzük, hogy a mai magyar valóság alakulása, drámája, köznapi víziója már rég nem fér bele a napilapok cikkeibe, riportjaiba, tévétudósításaiba, mindez irodalmi műfajok után kiált. Például új témájú és új stílusú szociográfiákért.

A Hitel komoly szándéka, hogy ennek a műfajnak a reneszánszát elősegítse. Meggyőződésünk, hogy a műfaj megéledése nemcsak új szellemi környezetet jelent majd a verseknek, a regényeknek, a filmeknek, a novelláknak, de megtermékenyítő erővel is hathat majd rájuk.

A célratörőbb szerkesztés mellett nagy gondunk marad még a lap terjesztése. Szeretnénk megsokszorozni előfizetőink számát. Egyetemeken, főiskolákon és könyvtárakban is Hitel-körök alakulásában bízunk, mert úgy gondoljuk, hogy az irodalom megújulása nem történhetik meg az irodalmi élet újjászervezése nélkül.

A lap új arculatát a neves grafikus, Gyulai Líviusz tervezte meg nagy beleérzéssel, a költészet és a mértan közös sugallatára figyelve.

A Szerkesztőség

 

Új címlap