Novák Valentin

Kinyomtatva

Betöltve minden adatod.
Az alap még üres. Két talphely.
Adalbert leszel a digiTkeresztségben…
A kar megindul
és szisztematikusan
rakja egymásra rétegeid.
Talán akaratod…

A gépben ott szunnyad az ember.
Tetőtől talpig. Vesétől agyig
Humánszövetek, izmok, sejtek,
gének, ami kell egy ilyen,
egy ilyen
miacsudához…

És a lélekprogram,
ami párhuzamosan fut
a humán-nyomtatással.

A kar szisztematikusan mozog.
Már lábszárközépig kész vagy,
te, prosztó modern homunculus.
Már a precíziós térdszerkezetnél
tart a gép, hozzá is dukál némi
lélek-beültetés.

Délután közepére kiteszik a pontot rád,
utolsó hajtincsed,
fejtetői anyajegyed
is helyére kerül…

Szépen felrétegeltek
te, rétegelt lemez ember…

A kar elpihen.
Kilenc és fél óráig
tartott a teremtés.

A program leáll.
Elégedett duruzsolás a háttérben.

Indul az animáló segédprogram.
Bútolsz, bebutulsz az életbe.

Kinyomtatódtál,
megteszed első métereid.
Inni kérsz.
Beléd egy átlagintelligenciát
nyomtatott a nagyot akarás.
Úgyhogy enni is kérsz,
s diszkréten odahajolva
a kísérletvezető tudóshoz,
érdeklődsz, hol itt a klozett,
kicsit szlengesre programoztak,
de a nyelvi regiszter beállítása
itt sokadlagos problémaszint volt,
ahol diszkréten kihányhatod magad.

Ájultan kihoznak.
Az első hibánál felszeletel a CT,
mert minden kígyó saját farkába harap…

És szeretnének belőled mindent kihozni
te, parízer-ember, te,
hatvanöt kiló, hálátlan
akármicsoda…

Úgy hitte

Úgy hitte, ha nem tesz, jól teszi a dolgát;
ha pusztaföldön számol ördögmotollát,
ha égbe-létrán közlekedik le-fel
póklábat megolvas, Isten-felesel.

Úgy hitte, ha nincs hit, sajátot teremthet.
Krisztusi korba lép, s neki is szegelnek.
Zsákvászon lepelre stigmákat festett
felcifrázta magát élő keresztnek.

Úgy hitte: az övé,
az érte s körülötte –
megannyi varázsszók.
S az ego torzszülöttj
örvénylett magában…

Sic transit gloria!
Nem szabadott volna
szirmait szórnia
a semmibe…

Úgy hitte, az Isten megbocsátni jött el,
s forr’ vízből feltörő buborék az ember,
ki táncol kissé folyadék felszínén,
mígnem égbe pukkan ki a semmi én…

Úgy hitte, ha van is, csak megbocsátni van!
Ezért félni nem kell, és tenni hasztalan.
Buborékhártyán a spektrum színei –
a Földet csak ennyivel kecsegteti…

Úgy hitte, ha fáj majd
s nem értik, elég az.
(Szférák fals zenéje!
Felmagzó örök gaz:
Semmi édes kölke!

Sic transit gloria!
Ki sem kellett volna,
szirmait elszórva,
nyílnia.

Most ágaskodik benne a dacos lélek.
(Éltető sejtjei sohasem henyéltek…)

Kutacsán fénylepke ül ki, s égbe csap…
Ha nem fedné létét molyette kalap

most hírét vinné, hogy élt egyszer egy ilyen,
aki sohasem élt, de meghalt hirtelen.
Akaratlanságot, mélyűrt hagyott hátra,
tiszteletlen lép az itt elunt halálba…

Sic transit gloria!
Semmit őröltek
malmaid, hittelen
szó-fia!

Utódal

Az egomozaik
még összerakatlan…
Valami harcol a
Semmivel lakatlan,
nem tudott tájakért
Sic transit gloria!
Cselekvő alakban
mulasztják a hitet
romboló, vak igék,
míg van
minek
múl
ni
a…

Új évre

Új év lebeg itt
Isten íróasztalán
(Nehezék-jelen…)

Lichthof huzatba
elrántja a végtelen.
(Karcot hagysz falán…)

Fényudvar mélyén,
hol csak dereng a lényeg –
ősi kényelem…

Karistolt jelek
s könnyen leselejtezett
istenregények…
…az emberek…

Üres edény

Virraszt bennem az aggodalom,
Jézust betiltják, s maholnapom
csak üres edény,
és tünetszegény
testem – kiadó palotarom…