Paár Ádám
A populizmus és népiség története Latin-Amerikában és Magyarországon
Latin-Amerika és Magyarország – látszólag kevés közös van bennük. Még földrajzilag is eltérő fogalmak, hiszen egyik egy önmagában véve etnikailag összetett kulturális régió, amelyik magában foglalja a középső, a déli és – részben – a karibi Amerikát, míg a másik egy kis ország Közép- és Kelet-Európában. Ám minden földrajzi, kulturális, nyelvi távolság ellenére társadalomszerkezeti és politológiai, politikatörténeti szempontból a két térség együttesen vizsgálható: történelmüket meghatározza az, hogy ötszáz éve küzdenek a Nyugat/Észak (Nyugat-Európa/Észak-Amerika) utolérésével, és ez a kísérlet mintakövető és mintaformáló rendszerek váltakozásán keresztül vezet. A mintakövető és mintaformáló rendszerek egymásutánisága, ciklikus váltakozása jellemzi a magyar és a latin-amerikai politikai folyamatokat. Magyarország és Latin-Amerika egyaránt egy félperifériás helyzetű régió, és ezekben a régiókban a politika gyakran adott olyan válaszokat, amelyek egy alternatív fejlődési utat céloztak meg – akár egy évtizedeken keresztül uralkodó nagy párt vezetésével.
Magyarországon és Latin-Amerikában egyaránt meghatározza az értelmiség pozícióját a külföldről, egész pontosan a Nyugatról, illetve – a latin-amerikai esetben – az Északról való gondolkodás. Közép- és Kelet-Európa, valamint Latin-Amerika értelmisége és politikai elitje évszázadok óta méri országát a közeli centrumrégiókhoz. A centrum országaival való összehasonlításból a két régió eleve csak vesztesen jöhet ki. Mindkét régióban több stratégia alakult ki a centrumtól való gazdasági (és részben kulturális) függőség kezelésére.
Az egyik stratégiát Csizmadia Ervin politológus definíciójával nevezhetjük mintakövető stratégiának. Ahogyan Csizmadia fogalmaz, „a minta egy olyan országot vagy országcsoportot jelent, amely valamiért követendő, vagy semlegesebben viszonyítási pont más országok elitjei számára. A mintához kétféleképp lehet viszonyulni. Az egyik – s ez a történelmileg jóval ismertebb – a mintakövetés, ami azt jelenti, hogy ha az eliteknek alkalmuk nyílik rá, igyekeznek országukat közelebb vinni ehhez a külső mintához. Ez leggyakrabban intézményi és jogi adaptációt jelent, de része a mentális alkalmazkodás is. A magyar elitek a történelem számos pontján találták szembe magukat a kihívással, hogy az országot fel kell zárkóztatniuk a mintának tekintett fejlettebb régióhoz. A másik elit-attitűd a mintaformálás. Vannak ugyanis elitek, amelyek nem tartják megfelelőnek a mintakövetést, s úgy vélekednek, hogy az országnak nemcsak a passzív követés, hanem az aktív mintaformálás is feladata.”[1]
Az utolérés-paradigma azon alapul, hogy alkalmazkodni kell a Nyugat által képviselt mintához. Csizmadia elméletét alapul véve a mintakövetés sikerességéhez nem elégséges a közjogi adaptálás (pl. alkotmányosság, parlamentáris rendszer, hatalmi ágak szétválasztása), de még a gazdasági viszonyok (piacgazdaság) átvétele sem a mintaországokból. A történelmi hagyományok megkívánják a szocializációt, az állampolgári nevelést, sőt a kultúraváltást (amennyiben kultúrán állampolgári kultúrát értünk). Ez összefér a korábbi történelmi meghatározottságok hibáztatásával. A magyar mintakövetők által gyakran citált Ady Endre „magyar ugarról” írt, „Csák Máté földjének”, „grófi szérűnek” láttatta Magyarországot, és az argentin író, Esteban Echeverría, az Ifjú Argentína mozgalom alakja azt írta, diagnosztizálva a kontinens bajait: „Függetlenek vagyunk, de nem vagyunk szabadok. Spanyolország karjai már nem nyomnak el, de hagyományai fojtogatnak.”[2]
Echeverría és az ún. pozitivisták a századfordulós magyar polgári radikálisokkal egyek voltak abban a fölfogásban, hogy a modern társadalomtudományos gondolkodás alapján nemcsak a társadalmi bajok tárhatók föl nagyjából úgy, ahogyan a természettudós föltárja a természet törvényszerűségeit, hanem e törvényszerűségek alapján levonható a társadalmi reform helyes receptje is.[3] Ám később a reformok követelésének és végrehajtásának egy másik útja is kialakult: olyan mozgalmak szerveződtek meg, amelyek nem a társadalmak fejlődésének általános törvényszerűségeit alkalmazták a hazai helyzetre, hanem éppen az egyedi, a régióra jellemző adottságok alapján keresték a társadalmi emancipáció és modernizáció lehetőségeit.
Miért érdekes számunkra Latin-Amerika? Bár kulturális, nyelvi, etnikai, politikai és számos tekintetben világos különbségek vannak a szubkontinens és Magyarország, valamint annak tágabb környezete, Közép- és Kelet-Európa között, ám a politikai kultúrában, mindenekelőtt a mintakövetés és mintaformálás ciklusosan visszatérő trendjeiben láthatunk hasonlóságot, ahogyan (s ez az alapja nézetünk szerint a mintakövetési és mintaformáló rezsimek ciklikusan bekövetkező kergetőzésének) hasonló volt évszázadokon át a világkapitalizmuson belüli periferikus, illetve félperiferikus helyzet, és részben ezzel összefüggésben a rendies társadalom konzerválódása.
[1] Csizmadia Ervin: Mit kezdjünk Európával? A hazai politikai elitek mintakövetési és mintaformálási stratégiája. Vol. 8 (2019), No. 4, Metszetek, 112.
[2] Szabó Máté Csaba: Államilag támogatott migráció és bevándorlás háttere Argentínában. Acta Humana, 2014/4, 68.
[3] Anderle Ádám: Latin-Amerika története. Bp., 1998, Pannonica Kiadó. 113.
Paár Ádám (1983) történész PhD, politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ). Legutóbbi kötete: A populisták (h)ősei (2020).