„Mert mily felemelő írói közeg a szociális mélység”

Novák Valentin: A szolnoki csata

Budapest, 2021, Hungarovox

Az egymást követő válságok korszakában minden írónak javára válik, ha nem nyilatkoztat ki, nem dorgál, nem állít választások elé, hanem egyedi eszközeivel világít rá arra, hogy bármit is hozzon a jelen-jövő, ne szokjunk hozzá ahhoz, aminek megszokhatatlannak kéne maradnia, segít feldolgozni a világot, megemészteni, ami megemészthető belőle. Ne fogadjuk el, hogy a nyomor, a kilátástalanság, a bizonytalanság és a kisiklott emberi sorsok a városkép részei, és ez már mindig így lesz.

A merészségéről és sokoldalúságáról ismert szerző, Novák Valentin predesztinált lepukkanásokat feltáró missziója már évtizedek óta tart, és nem is eredménytelenül. Nem elszállt, nem elitista, nem akarja kivonni magát a világból, csupán saját eszközeivel visszaadja azt: csípős mondatok, markáns üzenetek, ugyanakkor nem ragad bele gondolatörvényeibe. A szolnoki csata című legújabb novelláskötetében található írásokban az a közös, hogy nagy részüket már bizonyították, nem az első körüket futják, ugyanis megjelenésük ideje, helye és olykor egyes irodalmi megmérettetésen elért helyezésük is fel lett tüntetve. A 15 novella három ciklusból áll, és már az első oldalak után kiderül, hogy a szerző nemcsak eredményes író, de gyakorlott olvasó is. A humor–irónia–tanulság tengelyen mozgó erőteljes lélektani futamok dinamikusan vetítődnek egymásra, feltárva egy őrült, bukott emberiség szeszélyesen dramatikus rétegződéseit, megteremtve a kötet egyedi atmoszféráját.

Az első írás – amely egyben a kötet címadó darabja is – a rendszerváltás előtti időkre jellemző kommunista retorikát figurázza ki. A zuglói KISZ-bizottság ideiglenesen megbízott elnöke győzködi az ifjúságot, hogy lépjenek be a kerületi KISZ-szervezetbe, ám az élére vasalt beszédet egy kiadós tivornyabeszámoló szétzilálja, így az ideológiai mondanivaló is komolytalanná válik.

Olyan író képe bontakozik ki előttünk, aki már túl van néhány rácsodálkozáson. Nem spórol a betűkkel, mégse túlírt egyik prózája sem, ugyanakkor kitépik az olvasót a komfortzónájából. A szerző hősei érthető és elérhető figurák. Játékossága hatásvadász manírok nélkül valósul meg. Csak olyan témához nyúl, amit jól ismer, ezért lesznek sorai hitelesek és érvényesek, tanulságosak és maradandók, akár dilemmákban bővelkedő szövevényes vidéki krimiről, akár leszállóágba került emberi sorsokról van szó.

Gyakran alkot külön szavakat és kifejezéseket (karrierfoszlató per / utcaszerűtlen utca), melyek jobban elmélyítik és plasztikussá, élővé teszik képeit. A szöveg helyenkénti költőisége mellé nyughatatlan jelentéstartalmak társulnak, rávilágítva a valóság(ok)ra. A gyakran visszatérő szürreális kifejezésmód olyan dimenziókba visz – alaposan megdolgoztatva a kognitív disszonanciát –, amelyek folyamatosan az őskáosz irányába mozdulnak el, megmutatva a világ csontjait, és rádöbbenünk, hogy életünk zömét többnyire bizonyos neurotikus hipnózisban töltjük.

„Felhőket szemlélni… Azt hiszem, ez felér bármilyen istenhittel, kedves barátom. Csak egyetlen rémisztő vonás van ebben az ég-kukkolásban… Az idő… Dermesztő ráeszmélni, hogy kétezer éve is lehetett valaki, aki költészetnek, hitnek gondolta az égkupola mobilfreskóit, s elmerengett rajtuk. De még csak nem is ez a szörnyű… Hanem a felhők örökös, tőlünk független vonulása. Az idő járása és végtelen közönye. Felhők alatt születünk, növekszünk… Felhők alatt szeretünk, gyilkolunk… Fekszünk temetve, temetetlen… Tudatos színházunk felett egy véletlen színpad… S vonul, vonul a nyugati áramlás, a megkérdőjelezhetetlen rendező, feltartóztathatatlanul…”

Novák ugyanolyan alapos munkát végez, akár huzatos bérházat, akár lumpenproletárok lelkivilágát kell ábrázolni mint amikor egy olyan rokkant embert mutat be, aki állapotából fakadóan szemlélődésre lett kényszerítve. Így szereplői nem sematikus figurák, akik alig állnak ki a szöveg síkjából, és a helyszínein is szinte jelen vagyunk. A kötet egyáltalán nem papírízű, gördülékeny stílus keretezi, és néha erősen kivillannak a személyes tapasztalatokon nyugvó szálak, így a szerzői háttérmotivációk is érthetővé válnak.

Még a számtalanszor körbejárt klisétémákat is (falusi miliő, alkoholizmus, Nyócker, emberi leépülés) képes újszerűen tálalni, elesett szereplőit azonban mégse nézi le, együttérez velük, és annyira támogatja őket, amennyire csak írói eszközeivel lehetséges.

A Salföld 8. a kötet egyik legmarkánsabb darabja, a hatásosan kidolgozott szociohangulat, valamint az alapos hely- és lakosságismeret gerincén a „Nyóc” valamennyi – jelentős és jelentéktelen, felismert vagy félreismert – életszagú, örök érvényű karaktere felvonul.

„Ej, a magyar családok mémje vagy réme, az ital. Apáinkat palackokat ölelve látjuk legtöbbször, magunk is a palackok felé nyúlunk már középiskolásként, hisz könnyebb megsimítani a nyakukat, mint a szeszélyes lányokét, s ez így öröklődik, végül génekbe ivódik, s már az anyaméhből egy söröskriglivel jövünk elő – tört föl belőlem a cinikus élű meglátás. Ez a lépcsőház-pucolási szünet a tűnődés oltárán áldoztatott fel. Hogy Janó merre járt, keblek halmai közt vagy gyerekkora körtefás tanyáján, ki tudja?”

A Mindegyik egy regény családi gyötrődéstörténet, melyben nehezen behatárolható, hogy kinek a narrációja alapján próbálgat összeállni a cselekmény, és a darabos szövegben kissé el is lehet veszni, helyenként erőltetettnek tűnik, látszanak a töprengésszünetek. Az anakronisztikus mozaikok nehezen adják ki a látványvilágot, a kínkeserves, hányattatott vidéki sorsok pedig felületesen bukkannak elő, így a móriczi világ nem bomlik ki, differenciálatlan marad. A szerző a tőmondatokra bízza a drámai hangulatot, mégis szétcsúszik a kompozíció, és a korábbi művekkel ellentétben nem is túl képgazdag – ami talán a szándékosság számlájára írható, a zord körülményeket ábrázolandó. Viszont nem teszi jelentőssé a művet a történet sem. A szerző mintha nem jókedvében írta volna, nem annyira megható, mint amennyire az szeretne lenni.

Ha a tartalommal kapcsolatban nem is lehet sok kifogást felhozni, a borító érdekesen dekadens esztétikájával kapcsolatban igen – bár itt is talán a szándékosság játszhat szerepet. Mintha a borító is arra a sokat szereplő korszakra reflektálna kajla látványvilágával, mintha a megborultságot akarná kihozni a hanyag tipográfia, a fals szimmetria, hogy a kommunizmus szocreál, leegyszerűsített elvágólagosságait tükrözze vissza.

„Krumplin hízott gyermek. Szappanoperai név: Armandó. Kelet-európai, varázstalan realizmus. Göndör haj. Fekete szemek. Ha nem lenne így kigömbölyödve, szép lehetne, akár egy felső tízezres hős valamely banánköztársaságból. Bár orra széles, bikaorr, így nem mutatna jól pálmafás estélyeken, még egy nagykarimájú, fehér kalap alól sem…”

A kötetben szereplő lélekrajzok olykor a társadalmi entrópia irányába mutatnak, kíméletlen szembenézésre kényszerítve az olvasót a valósággal. Mindez nem volna lehetséges egy önazonos író kiforrott irodalmi gyakorlata és szociális érzékenysége nélkül. Ahhoz is külön képesség kell, hogy valaki ilyen merészen váltogassa a műfajokat hatékonyan, azaz elütés nélkül.

Az ötletekben tobzódó szerző megfigyel és akkurátusan dokumentál minden vergődést és vonaglást. A kötet az elveszett – és elvesztegetett – időről is szól, valamint a részvétlenségről és az odafigyelés hiányáról, de az emberiség azon fura beidegződéséről is, ahogy napról napra ösztönösen próbál talpon maradni egy erodálódó világban, ki tudja, miért. Ugyanakkor arról is üzen, hogy a nyugodt és kiegyensúlyozott élet nem természetes: ha így volna, irodalmunk egyhangú lenne.

Nincs olyan körülmény, amely megállítaná ezt az iramot, és az alkotni akarás legalább olyan erős hajtóerő tud lenni, mint a sejtjeinkbe kódolt sztenderd elégedetlenség és az örök útkeresés, a fejlődésvágy és kiegészülni akarás: egy befejezetlen teremtés állomásai.

Nem kortükör, nem elmarasztalás, csak egy helyzetjelentés vagy állapotfeltárás, ha úgy tetszik. A művészi homeosztázis átitatja a lapokat, és ha a szerző működő vakcinát a világ bajaira nem is tud ígérni, egyedi perspektíváival képes önmagára hangolni az olvasót. És érdemes rá odafigyelni, mert kivételesen jó szeme van a jelenhez. A szolnoki csata (de akár a szerző összes korábbi műve) kiváló alapozás az eljövendő írógenerációknak, feltörekvő olvasóknak egyaránt.

Rimóczi László

_{Rimóczi László (1979) író, újságíró, kritikus, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja.}