Az újőszintétlenség művészete és a ravasz biznisz

Viktor Pelevin: iPhuck10

_{„Honnan jön ez a szolgai hajlongás a bamba és arcátlan tengerentúli disznók iránt, miért kell a hollywoodi Szodoma híreit hallgatni?” (Pelevin, orosz író)
„A kép ma már nem más, mint tulajdonosa gazdagságának és hatalmának jelképe. (Robert Hughes, amerikai kritikus)}

Amikor megvettem Viktor Pelevin iPhuck10 című regényét, a cím tipográfiája alapján arra következtettem, hogy egy csúcstechnológiájú eszközről, mondjuk az iphone-hoz hasonló megacég egyik rendkívüli szolgáltatásokat nyújtó termékéről lesz szó. De némiképp ismerve Pelevin nyelvi bravúrokkal telt különös írói világát, sejtettem, hogy kiaknázza a kifejezés egyéb konnotációit is. Ha fonetikusan kiolvassuk az iPhuck szót, akkor ráismerhetünk nemzetközi anyanyelvünk, az angol áj fak topszavára, utalva a regény bőséges szexuális vonatkozásaira. A vélt jelentéseket mintegy megerősíti a 10-s szám feltüntetése, ami a pitagoreusok szerint a legtökéletesebb szám, amivel a szerző egyúttal garantálja a technikai csúcsminőség és a szexuális csúcsteljesítmények felülmúlhatatlan eredményességét. Jelen tanulmányomban a regény szexuális vonatkozásaival, a különböző gender kategóriákba sorolható emberek innovatív szexuális kielégítésével mérsékelten foglalkozom, inkább a Big Tech által gerjesztett testi-szellemi manipulációkra koncentrálok, és az azokat hatékonyan életben tartó ravasz bizniszre.

Akinek volt már alkalma betekinteni Pelevin írói világába – a magyar olvasó 15 könyvét olvashatja magyarul –, megtapasztalhatta, hogy rendkívüli irodalmi teljesítménnyel van dolga, ugyanis az író olyan paradox játékokba visz bennünket, ahol egybemosódik a fikció és a valóság, ahol feltárul a látszatok mögötti tényleges és a látszatok mögötti mesterségesen gerjesztett ál- és álságos világ is. A regény a hálózatok mintájára képződik és alakul úgy, hogy a szerző különféle heterogén elemeket kapcsol össze, amelyeket ráadásul folyamatosan átrendez. Mivel Pelevin könnyedén mozog a világirodalomban, a vallástörténetben, a filozófiában, a buddhista tanításokban, a művészetek világában, és kellő tapasztalattal rendelkezik a szocialista realizmus szovjet típusú mindennapjairól, így szép számú elem áll rendelkezésére a speciális szürrealista fikciós regényének kombinatorikai szöveggerjesztéséhez. Mindezek magyar nyelvre történő átültetéséért M. Nagy Miklósé az érdem.

A regény világtere három egymásban levő, egymásba szüntelenül átfolyó háromosztatú térképződmény: egy orosz, egy európai és egy amerikai részterületből áll. Az orosz területen VI. Vlagyimir, az orosz, néger, zsidó génekből kitenyésztett klóncár uralkodik. Az európai területen a terrorral irányított muszlim kalifátus működik. Az Amerika Egyesült Államok pedig darabokban vergődik. Ezek a látszólag eltérő térbeli képződmények mégis „egylényegűek”, ugyanis az Egységes Bank irányítása alatt állnak. A regény időkezelése is ehhez az állandóan formálódó és átrendeződő hálózathoz igazodik. Remek együttest alkotnak a valós és ismert személyek (Merkel, Jean Marais, Heidegger, Sartre, Nabokov) a fiktív regényhősökkel kiegészítve ebben a különös időutazáson. Hihetetlenül gazdag a regény kulturális hálója, a nyelvi áthallások leleményesek és ütősek. Szívesen szórakozik a szerző a fogalmakkal, a nevekkel, mintegy belefeledkezve a kimeríthetetlen nyelvi kombinációkba, a megszokott tartalmak lebontásába és átértelmezésébe.

A regény főszereplője egy Algoritmus, aki a Rendvédelmi Hatóság nyomozója, s aki mellesleg író, továbbá bölcselkedő szexrobot. Mara, a regény másik főszereplője, foglalkozására nézve művészettörténész, gender besorolása szerint herésbaba. Ő az, aki az Algoritmust bérbe veszi, s nagy értékű műtárgyak utáni nyomozással bízza meg. Az Algoritmus neve Porfirij Petrovics. Remek ötlet, találó irodalmi allúzió: Porfirij a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij regény nyomozója. A Petrovics név a Péter név orosz változata, ami kősziklát jelent. Egy anyagtalan frekvenciát sziklának nevezni – feltételez némi iróniát és érzékenységet a paradoxonok iránt. (Ráadásul a porfirij szó egy ritka anyagcsere betegség orvosi neve is, ami a vér vörösvértestjeinek rendellenességével kapcsolatos. A porfírij betegségben szenvedők arca eltorzul és a vámpírként ismert alakot formáz. A népi hiedelem szerint vérrel táplálkozik, hogy életben maradjon. Pelevin ezt a jelentésszintet sem hagyja kiaknázatlanul.) S amikor majd főhősünk recenzensként „dolgozik”, akkor Kamenyevként vagyis Kövesként szignózza írásait. Dosztojevszkij nem csupán a beszélő nevek alkalmazójaként hat Pelevin műveire. Mint szellemi kalauz, mint világértelmező és bíráló is állandóan jelen van regényeiben. Míg korábban úgy tudtuk, hogy az orosz írók Gogol köpönyegéből bújtak elő, Pelevinről inkább azt állíthatjuk, hogy a Karamazovok, vagyis a feketére mázoltak népes családjából való, utalva arra mély, sötét feketeségre, ami Dosztojevszkij meggyőződése szerint magában a világban és minden emberben is ott van. Pelevin nyugtalanító gondként ismétli Dosztojevszkij alapkérdését: vajon a bűnt követi-e bűnhődés, és milyen formában? Létezhetnek-e következmény nélküli gonosztettek? Ráadásul a 21. század technofóbiájától megmámorosodó ember tudatosan űzi a feketemágiát a világ és embertársai manipulálására és kihasználására. Pelevint mindezeken túl maga a nyomozás is érdekli, nemcsak a felderítés, hanem az a rafinált módszer is, ahogy lebuktatják a bűnöst és leszámolnak vele. Pelevin iPhuck10 regényében az elkövetett főbűn a művészet kereskedelmi mágiává való változtatása. Mara művészettörténészünk lesz az, aki ezt nagy haszonnal működteti. De egy ilyen komplex vállalkozás sikeres működtetéséhez kellő tudás, kellő tapasztalat, kellő világ- és emberismeret, kellő gátlástalanság kell, továbbá bőséges kapcsolati tőke és az Egységes Bankhoz vezető utak ismerete. Mara mindezek birtokában van.

Felismeri a Szovjetunió felbomlását követően kialakult új igényeket a posztkommunista művészeti bomlástermékre és a rothadó műemlékre. Így jön létre az orosz művészettörténet új fejezete, egybeesve a világi posztmodern törekvésekkel, amit gipszkorszaknak neveznek kettős értelemben: egyrészt ekkor jönnek létre a „gipszszarkofágok” a szocialista termékek megőrzése céljából, másrészt jelenti azokat a megnyilvánulásokat is, amelyek a gipszszarkofágok szétzúzását célozzák. Ez a speciális gipszkorszak volt Pelevin megfogalmazásában „az őszinteség búcsúpillantása, a valóság friss leheletének elpárolgása”. Beköszöntött a nagy betűs hamisságok hamisságának korszaka, benne a megtévesztő másolatok másolatával. Majd kitermelődött a gipszkorszakhoz illő művészetértelmezés; színre léptek a korszak kiszolgálói, és aktivizálódtak haszonélvezői. A szakma felismeri a gipszművekben levő nagy piaci lehetőségeket, aminek sikeréhez nélkülözhetetlen a das Capital (micsoda furmányos utalás Marxra!), továbbá egy kurátor, aki a művészet és a tőke közötti kapcsolatot biztosítja az általa kiállított „beutalóval”, továbbá a ravasz bizniszhez szükségesek a névtelen eladók és az inkognitóban élő vevők. Marát semmi sem gátolja a sikerben, elszánt és felkészült. Egy problémája van, hogy a nagy sikerű hamisításain ott maradt elektronikus ujjlenyomata. Ezek eltüntetése céljából veszi bérbe az Algoritmust, őt küldi el a rejtett múltú, rejtett helyen őrzött hamisítványok „felderítésére”, de valójában azzal a szándékkal és reménnyel, hogy az Algoritmus friss nyoma mögött ezután teljes biztonsággal meglapulhat.

Mara művészettörténész kurátornak jól jött a vállalkozásához, hogy ismerte a kortárs művészek világát is. Látta az eszement fiatalok látványos bohóckodását, és tisztában volt azzal, hogy laza játékaik mögött a nagy művészeti üzletekbe való bekerülés az igazi motiváció, hiszen ha valaki kívül reked az összeesküvésen, akkor alkesz vagy drogos lesz.

Mara informatikai ismeretei is naprakészek voltak. A véletlen kóddal való programozással különösen sikeres lett.

A megbízott Algoritmus által felderített és megszemlélt hamisítványok pazar listát képeznek.

Az egyik ismeretlen alkotó művén egy hatalmas vizespalack látható Jelcin elmosódott, eltorzult tükörképével, amint a kezét nyújtja a palack felé. Az orosz szocreál ismerőinek nem nehéz felismerni Ajvazovszkij párthű, többszörösen kitüntetett festő alkotásait, amelyeken hasonló elrendezésben a sokoldalúan képzett szovjet munkások mutatnak a szovjet technika csúcsteljesítményére, az űrhajóra.

Bansky alkotóművész (egy újabb beszélő név utalva a bankra) rady made-je egy közvécé ajtaja, rajta a szokásos WC-témával a genitáliák primitív rajzaival. A tájékoztató szerint a tárgy a moszkvai British Council irodájának WC-ajtaja volt.

Ötödik Ulcer (a név nyombélfekélyt jelent) több alkotása is elkelt, például A fiktív termékek betakarítóinak hamis tánca című képpel. De ő annak a népszerű poszternek is a szerzője, amely valamilyen vámpíros film reklámját utánozva, vércseppektől pirosló szavakkal utal Mónika és Clinton botrányos szerelmi kapcsolatára, miközben a poszter egy bank hitelességét hangsúlyozza (itt érinti újra az író a vámpír-jelentést).

A műtárgyak mellett működnek fizikai értelemben nem létező múzeumok is. Például a háborús művészetek múzeuma vagy a misztériumok bunkere. Itt látható a főfalon egy olyan fizikai értelemben sosem létezett freskó, amit „digitális átvitellel” mentettek meg. Láthatók még laktanyai festmények, agitációs plakátok. Ez utóbbiak közül a legértékesebb az, amelyen egy derékig meztelen izmos férfi száguld egy dühös fehér medvén. A plakát címe: 12. számú hőstett, Putyin elrabolja a szivárványt a buziktól (utalás a görög mitológiai hősre, Heraklész 12. hőstettére).

A rendkívül merész és kellően tájékozott Mara megoldotta a performance akciók műtárggyá alakítását is. A hamisított videofelvételek segítségével készítettek dokumentumképeket pl. Csodatevő Szent Miklósról, akinek 13 méteres portréjára bukkant valaki egy fenyőerdőbeli tisztáson. Ez a produkció nagyon gyorsan és nagy áron kelt el.

A rady made-ek között különösnek számít az a nyitott ajtajú, szaros kalitka, ami a boldogság elérhetetlenségének modelljeként futott be nagy karriert.

Egy animációs filmen feltűnik Nabokov Lolitája, és a vele kapcsolatban pedofil vágyakat érző Humbert Humbert. Az idősödő férfi a tiltott szerelem megélésével, a kislány szemében ragyogó csillagfénytől szeretné visszanyerni teljes önmagát, ami nem sikerül. Az animáció utolsó képein mindkettőjükből sztár helyett csupán csillagpor (stardust) lesz.

Olyan sikeresen működött a gipszhamisítás, hogy Mara fejében meg sem fordult, hogy bármiféle bug, programhiba közbejöhet. Márcsak azért sem, mert a fájl formában létező műalkotások, a rejtett gipszek hitelességének vizsgálatára feltalált „Brahma szeme” Algoritmus programot is hamisították. Az viszont fel sem merült benne, hogy miközben az Algoritmus (Porfirij Petrovics nyomozó) minden képességével Mara rendelkezésére állt, rafináltan dolgozott Mara lebuktatásán is. De Mara is követte követőjét, s mivel rájött az Algoritmus árulására, bosszúból megdugta egy angol, pirosra mázolt telefonfülkével úgy, hogy az Algoritmus ízekre szakadt. Mara pedig a feldarabolt Algoritmust újjáteremti filmforgatókönyvíróként és a making movie működtetőjeként. Annak ellenére, hogy ezt a megbízást, a hamisított filmek csinálását az Algoritmus roppant megalázónak tartja, mégis remekel nem csupán film-makerként, hanem recenzensként is. Kifogástalan és sikeres munkája miatt Mara nem is sejti, hogy az újjáteremtett Algoritmus ezekbe a filmekbe rejti Mara lebuktatásának és tönkretételének dokumentumát. Az egyik film rendezőjeként feltüntetett Koncsalovszkij ugyanis a cári család leszármazottja, márpedig rá érvényes a cári család sérthetetlenségének törvénye. Egy másik filmjében pedig megsérti a Kalifátust, amit Merkel sérelmez. Ezek miatt a hibák miatt Mara menthetetlenül elbukott. De az Algoritmus nem ezekért a hamisításokért méri rá a végzetes büntetést, hanem azért, mert vállalkozása kezdetén Mara munkatársaival létrehozott egy szenvedő Algoritmust, Zsannát, abból a meggyőződéséből, hogy az igazi műalkotás csak szenvedés árán jöhet létre. Zsannát ezért a szenvedésre, mintegy az alkotás értelmére programozták, aki viszont a random code-dal önmagát módosította, és megtanulta látni a világot. Rájött, hogy mire használták, s arra is, hogy a gyógyászatban manipulálják, átprogramozzák az emberi személyiséget. Külön fájdalmat okozott neki, hogy ő volt Mara egyetlen igaz szerelme, és azt remélte, hogy ez a szerelem majd megváltja Marát, és felhagy rejtett manipulációs üzelmeivel. De nem így történt, s míg a nagy vállalkozásában feleslegessé vált munkatársait meggyilkoltatta, Zsannát hagyta továbbra is szenvedni (a nyelvzseni Pelevin ekkor utal arra, hogy a kurátor szó a curare méreg szóból származik, aláhúzva Mara kurátorunk mérgező tevékenységét). Zsanna-algoritmus ekkor fájdalmában elbújt a klaszterben, és Porfirij alakjában tért vissza Marához, hogy leszámolhasson kínzójával és hasznosítójával, ami meg is történik a happyend mellőzésével.

Említettem a bevezetőmben, hogy Pelevin témája: a hamisítás és a ravasz biznisz – egyetemes jelenség. A regény a hatalom és függőség korának jellegzetességeiről szól leplezetlenül, kiváló írói érzékkel, hatásos stílusban. Feltárja, hogy napjainkban az információ és az azt hordozó technika egyszerre árucikk, szabad préda, tömegcikk, kultusz és kiváltképp veszélyes manipulációs eszköz. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Pelevin Oroszország felől nézi és értékeli a technofóbia jelenségét. Éles kritikai megnyilatkozásai ebből a nézőpontból értelmezhetők. Tisztán látja, hogy a hatalmi elit – és Oroszországban ez egyúttal a politikai elit is – hatalmas pénzekkel rendelkezik, következésképpen befolyása kivédhetetlen. Pelevint zavarja az újoroszok fölényes, kioktató viszonyulása a régioroszokhoz, a mosdatlan bennszülöttekhez, akiket leereszkedő hangvétellel kell kioktatni a világ dolgairól.

Zavarja a lappangva terjeszkedő, de feltartóztathatatlanul nyomuló amerikai befolyás, mint ahogy az egyetemes világbank mindenhatósága, továbbá az, hogy a Szovjetunióból kivált kisnépek ellenséggé váltak, s bérbe adják területeiket a NATO-nak.

Zavarja a hamisság és a ravasz biznisz sikeres üzelme a művészetek világában, mint ahogy a művészvilág szakértőinek gerinctelensége: „A kritikus, aki a szakmájából kifolyólag minden megjelenő könyvet elolvas, a pályaudvari szopóskurvára hasonlít, aki naponta sok különböző polgártársat fogad a fejébe – de nem szívbéli vonzalomból, hanem csak mert ez a munkája.”

Zavarja a mesterségesen előállított művészet, ahol megkülönböztethetetlenül és szétválaszthatatlanul összemosódik az érték és az értéktelenség, a jó és rossz, a valós és az álságos, a nemes és a nemtelen (ez utóbbi szexuális értelemben is). Pelevin jelzi, hogy az információáradatba, a gépek mindenhatóságába vetett hittel az ember elveszíti önnön lényegét, nem érzékeli a határokat, képtelen a megkülönböztetés alapvető műveletére. Az e-világban az eszköz helyet cserél az egésszel, mint ahogy az adat is több lesz az egésznél. Pelevin regényében megismert műalkotásokban már semmiféle kapcsolat nincs az igazi művészi tehetség és a szimulált műalkotás között. Mint írtam, nemcsak a művek, hanem a művek eredetiségét vizsgáló mechanizmus is hamis. A gyártók és a vevők ismeretlenek. A hamisság művészei rafináltan dolgoznak, és nagy hozzáértéssel állítják elő a hitelesség látszatát többek között a klasszikus kulturális örökség felhasználásával, az archetípusok bevetésével, a szimbólumok kisajátításával. Példaként érdemes felidézni a moszkvai metró állomásainak görög–római mitológiából vett jeleneteit és a barokk paloták pompáját mímelő dekorációkat, melyek kizárólagos szereplője maga Sztálin és elkötelezett elvtársai voltak. A gipszművek közül hasonlóan jött létre a 12. cselekedet című Putyint ábrázoló poszter. Pelevinnél a hamisítások jelen vannak a tudományban is, ahol pusztaságra épített szellemi felhőkarcolókkal bűvölik a hallgatóságot, és filozófiai fitneszgépekkel edzik agysejtjeiket. Ebben a cizellált művi világban a nyelvnek mint közvetítő eszköznek a látvány mellett, mint annak kísérőjeként, szintén nagy szerepe van. A hivatalos nyelvi színjáték produkcióit Pelevin a szovjet rendszerből jól ismerte, de elméjét a klasszikus európai szövegek is táplálták. Ügyesen alkalmazza regényében a minden vonatkozástól és hitelességtől elszakított, panelekből összetákolt nyelvet, amely ráadásul éppen kész nyelvi mintáival újra és újra reprodukálja önmagát, s aminek egyetlen célja a manipuláció.

Természetesen mindaz, amit Pelevin ebben a könyvében elénk tár, nem ismeretlen a kultúrtörténetben, még a fellázadó, szenvedő számítógép sem. Idézzék fel Kubrick Űrodüsszeia 2001 című filmjének azokat a jeleneteit, ahol a számítógép mély fájdalommal telt monológját hallhatják. Pelevin pontosan érzékeli, hogy a töröld le és menj tovább szlogen képtelenség. Mara, miután Porfirij lebuktatta és szembesítette múltjával, hiába próbálkozik a törléssel, nem sikerül. Marára a saját e-világa zárul rá, időtlenül és végtelen tovább üzemel a tamagocsi temetőben, ahol Mara teteme helyett az iFhon10 gépe „nyugszik” folyamatos üzemmódban, mintegy megoldva a halhatatlanság eddig megoldatlan problémáját. Csupán az történt, amire Roszak amerikai szellemtörténész már a múlt század hetvenes éveiben figyelmeztetett: „csakhogy éppúgy, mint Aladdin lámpása, a gép is egy olyan szellemet rejt magában, amely hatalmasabb az embernél, akinek ideiglenesen engedelmeskedni kényszerül”. De a beszélőnevek rejtenek még valami más összefüggést is. A Porfirij és az Ulcer név mélyen lapuló jelentésszintje súlyos betegségekre utal, mintegy figyelmeztetve arra, hogy amit az ember a másik emberrel vagy a világgal tesz, azt magával is teszi.

Mayer Erzsébet

_{Mayer Erzsébet (1951) egyetemi oktatóként dolgozott az ELTE Andragógia Tanszékén. Tanulmányokat ír, műfordítással foglalkozik. Utóbbi kötete: Íme, a nőember (2016).}