Lajtos Nóra

„gyengébb fénnyel ég a mécs”

Elmúlásköltészet Ágh István Szélcsend című kötetében
Nap Kiadó, 2020

„ha verset írtam, minden porcikámmal
imádkoztam, és azt teszem ma is,
időn kívüli pillanatra várva,
ami az Isten közelébe visz…”
(Megtörtént csoda)

Az elmúlásról való gondolkodás egyidős a születés misztériumával való szembenézéssel. Földi létünk alfája és ómegája olyan sarokpontok, amivel szeretünk valamiért számot vetni: miért ekkor és ide születtünk, és mikor hogyan fogunk vajon távozni a világból? A halálra (meg)érés költői képei között találjuk az érett gyümölcs porba hulló képét. „Elhull a virág, eliramlik az élet”, vagy „Elhervad a rózsa, lehull a levél” – jutnak eszünkbe költőink szavai. S ha már az ember kora is ott tart, hogy bizony el kell fogadnia, hogy közelebb a vég, mint a kezdet, akkor még inkább felerősödhetnek benne az elmúlással való szembenézés visszavonhatatlanul fájó gondolatai.

Ágh István Szélcsend című kötetében ebből a fájdalmas énpozícióból szemléli önmagát a költő: a versek időperspektívája a tegnapok megszenvedett jajaitól, a mák megélni való ajándéknapjaitól és a holnapokra való felkészülésektől terhes. Kettős teher hárul az emberre, ha költő: egyrészről úgy kell erővel bírni a „távot” megfutni, hogy ha az úton „csörgedező” ihletforrást talál a költő, akkor abból szülessen meg az utolsó előtti vers. Másrészről elfogadni Istentől született teremtményként, hogy a legutolsó költeményt maga a sors írja.

Kötetének nyolcvanhat versét hat ciklusba rendezi a szerző. A ciklusok címei megegyeznek az adott fejezetbe felvett versek egyikének címével: Készülődés a távozásra, Csillagfelhő, Miasszonyunk a máglyán, Magyarok! Merre vagytok?, Kései hálaének; illetve a hatodik tétel, mintegy coda-ként egy szonettciklussal zárja a kötetkompozíciót (Őszvégi képletek). A kötetbe egyberostált versek 2017 és 2020 között publikált költemények, melyek az Alföld, az Eső, a Kortárs, a Forrás, a Hitel, a Magyar Napló, a Műhely és az Új Írás periodikákban, valamint a Kárpátalja.hu és az Olvasat.hu irodalmi portálokon, és Az év versei 2021 című antológiában voltak eddig olvashatók. (Kivéve a Készülődés a távozásra és a Kiállításon című alkotások, amelyek a kötetben szerepelnek először.)

A kötet nyitóversében (Mire jött ez a sok ember) a költő nyolcvanadik születésnapi köszöntéséről olvashatunk, de úgy, hogy a lírai alany mintegy eltávolítva magától az eseményt, kívülállóként „beszél” róla: „akik érte gyűltek össze…” A lírai szituációtól eltávolodott személy „míg az ünneplőket nézi / temetését látja élve”. Az itt megképződni látszó haláltematika, amely már a legelső versben artikulálódik, a kötet egészére jellemző lesz. Az elmúlás,[1] az enyészet, az exitálás, a végzet, az eltávozás mind-mind a halál olyan szinonimái, amelyek a magyar nyelv gazdagságát képesek láttatni. Ez a haláltapasztalat Ágh István részéről úgy képződik meg, mint aki a pálya legvégéről szemlélve önmagát túl van az élete buckáin: „Hosszú életemben hétszer / voltam halálos veszélyben” (Isteni véletlenek), s túl egy stroke-on (Utolsó figyelmeztetés). A kötetcímadó költeménnyel is mindjárt a legelején találkozhat az olvasó. A Szélcsendben is tovább gombolyodik az a motívumszál, ami a nyitóversben már feltűnt: „nem én haltam meg azzal, aki meghalt, / most a másikban magamat veszítem”. A fa családfává való átmetaforizálása a költemény végén következik be: „különben csend, nem moccan a családfa”; majd ennek a képnek az újramondásával – „ha nem fúj a szél, s elszálltak a méhek, / s valóságos fa lenne a családfa” – végérvényesen is magába zárul a vers.

Az Isteni véletlenek huszonkét tercinájába kódolta egy majdnem halálos végkimenetelű vízi balesetét, majd ötvenhatban szerzett sebesülését, s egy autóbaleset rémtörténetét. Ágh István a hétszeres veszélyből való menekülését ekképp emeli szakrális síkra: „csak a gondviselő Isten, / aki megmentett, s hetedszer / teremtésem befejezte…”. A keretes szerkesztésű Megtörtént csodában a költő hitvallása jut kifejezésre, amely az Úrba vetett hit megvallása is egyben: „költészetemnek ő az ihletője, / még akkor is, mikor eszembe sincs, / nem azért áld, mert könyörögtem érte, / inkább műveim érdeme szerint”. Amikor pedig a költő már túl a reményen írja versét, akkor mondja ki azt, hogy „mégsincs semmi vigasz az elmúlásra” (Túl a reményen), vagy azt, hogy például egy kiállításon „állók között ülni már nem szégyen” (Kiállításon). Egy „élethossznyi versbe” (Két hang) képes belefészkelni magát a fájdalom, a kín, a szenvedés, a baj, miképpen ezek a Fájdalmas anatómia kulcsszavai is. „nem az agy fáj, hanem a sztrok…” olvassuk még ebben a versben, majd a ciklust záró, prózai betétekkel tűzdelt Utolsó figyelmeztetésben pontos leírását kapjuk az agyérgörcsnek.

„Ebéd után, mikor a sárgabarackot mostam a csapnál, nagyon ijesztő mozgást éreztem a fejemben.” „egy hirtelen támadt bajnak / így lett a metaforája, / mint az ősbűnnek az alma…” Az agyvérzés legelső tünetei között nevezi meg a költő a szédülést és az oldalra húzó mozgását. Majd elragadja egy mentőautó, „mint egy száguldó koporsó”, és a mindent alulról látó, „az ágyszintes kilátás” perspektívája marad: „mennél lejjebb, annál följebb / képzelem magam erősnek, / hogy ez a nagy sürgés-forgás / a megmentésemre szolgál…” Ezt a páros rímű felező tizenhatosokba verselt gondolatokat lírai tónusú prózabetét követi: „A sötétség ideje hosszú, mindenki azt gondolja, hogy csupán ő nem alszik…” Virradatkor pedig: „A terebélyes nyárfa és a sudár jegenye összefonódva alakítja ki a hatalmas nagybőgő alakját, annak szólama hallatszik az induló forgatag zsongásában.” Az utolsó előtti verses betétben újra feltűnik szinekdochés áthallással agyvérzésének kezdeti pontja: „Gutaütött sárgabarackfa, / szélütöttje vagyok magamnak, / választékosan sztroknak mondva, / mintha a baj is csillapodna.” Végezetül két tizennégy soros strófában mondja el, hogyan élte meg, amint szerettei, barátai őrt álltak betegágyánál: „s mintha a szeretet drámája / játszódott volna le a sors rendelte kórház szegletében”. A semmiből kitörő vérrög („én aszteroidám”) énanalizáló sorai mind a félelem pitvarába fészkelt psziché költői megnyilatkozásai.

* * *

A kötet második ciklusa egy olyan verssel kezdődik (Zokogások), amelyben az édesapa elvesztésének zokogásba torkolló pillanatképeit villantja fel Ágh István. A negyedik strófa első sora: „Azóta már én maradtam a családban utolsónak” – megismétlődik a Siratódal hetedik versszakában: „kihalt előttem mindenki”, majd a Halvány jel arcodon hitvesi költeményben is tetten érhető ez a fájdalmas szólam: „így hallgatták el szüleink nyomorult öregségüket, / s mentek, mert lejárt az idő, mint ahogy elmúlik a nyár…” (Kiemelés L. N.). Ez az elmúlástapasztalat ragyogó metaforikus képbe rendeződik ebben a sorban: „téli körte ízű a nász, melyet megérlelt ötven ősz”. A temetői csöndet, a gyásznépet láttatja a Hollóvá lett rokonság című vers: „kiderül, a gyásznépet látva / mindenki hasonlít egymásra, azok is rokonok lehetnek, / akik az út szélérő lesnek”. A temetői költemények sorát folytatják a Megrendítő és a Farkasrét című versek. A temető toposza már a 2011-es Hívás valahonnan című kötetében feltűnik. A „fűszeres föld” (Alkonyi áttűnések), az „azt képzelem, kegyelem a kényszer” (Gyümölcsfáim délibábja), „fényes fátyol” (Csillagfelhő), valamint a „lapjait szemlélve fordulok forgatott képeivel” (Babiloni album) alliterációk, és a „múltam múltja” (Csillagfelhő) figura etymologicája a versek zeneiségét adják. A cikluscímadó költemény rondószerű szerkezetével tér el az eddigi szövegstruktúráktól: a 2. versszak variánsa köszön vissza a 7. strófában, majd ugyanaz a 13.-ban, végül a 20., záró versszakban: „fölszállt csillagokban világol / múltam múltja a szülőházból, / tágabb űrben ragyog közelről, / távolabb meg felhőnek látom”.

Tovább folytatva a kötetolvasást, előbb hétköznapi sorsok jelenítődnek meg: a vak lottóárus alakja mellett a letűnt idők szabójáé, suszteréjé, gázszerelőjéé, a szomszédasszonyé (Vak lottóárus, Megszűnt szabóság, Szomszédasszony). Az év versei 2021-es antológiába felvett A vírus című költemény egyetlen versmondat, ráadásképp költői kérdéssel zárulva: „mi van itt, s mi lehet még?” Az ember mint megtestesült vírus ábrázolódik a versben, „aki lélegzetével / megfertőzheti párját”. A Miasszonyunk a máglyánban a 2019. április 15-ei Notre Dame-i tűzeset látványa indítja el benne fiatalkorának „lángoló” emlékeit: „kotorásznám a hamut, / hátha valamit találok, / akárcsak egy cérnaszálat, / mit asszonyunk itt hagyott”. A jelen ifjait egy balatoni vonatút során ábrázolja, amint írja: a zsivajuk által „fölrobban a csönd” (Kamaszok), a múlt fiatalságát pedig az évenként megtartott osztálytalálkozók emléke idézi meg (Élő osztály).

A kötet legterjedelmesebb ciklusa a huszonegy verset tartalmazó Magyarok! Merre vagytok? A cikluscímadó költemény kilencsoros strófái mintegy súlyos akkordleütésekként állnak a ciklus legvégén. Erdélyországba tett utazása során sokféle érzelem vegyül a költőben. Egyrészről az idegenségérzet, mindjárt ahogyan indítja versét: „Váradra indulok, s megérkezem Oradeára”, majd ennek az idegenségérzetnek a természeti szépségekbe hajló felszámolódása: „megszűnt idegenségem torzító feszültsége, / elmúlt a sérelem lúgos mérgének maró hatása”. A szakralitás külsőségeit a székesegyház lenyűgöző pompájának leírása adja, a bensőségességet viszont már az a fajta hitgyakorlat fejezi ki, amelyről a költő az ötödik és hatodik versszakban ekképpen fogalmaz: „A földi hívságoktól már bizonnyal megszabadultam, / s a lelkem egyre közelebb került az Úrhoz…”, majd a magyar nép megváltásának alapgondolata mondatik ki „a karácsonyi énekhez születik-e majd gyermek?” aggódó költői kérdésben, amire jön is a válasz: „Megváltotta magát ez a nép, beleénekelte sorsát / költészetébe, Kőműves Kelemen asszonyát a falba…” Végezetül Jékely Zoltán Kalotaszegi elégiáját idézi fel Ágh István, s azt a kis települést, Magyarvalkót, ahol ez a Jékely-vers született, s ahol a lőrésszerű ablakok és a vastag falak a román stílusú kis kalotaszegi templom jellegzetességei.

A határon túli sorsközösségek három versben is feltűnnek: Székelyföld a Torockóban, Kárpátalja az Ahova le fognak tenni-ben, Bácska a Fekete Bácskában. Ebben a ciklusban olyan költőportrék kaptak helyet, mint Kisfaludy Sándor (Himfy estéje), Arany (Arany János a Csonkatoronyban), Pilinszky János (Miért sírt Pilinszky János?), Tornai József (Hirdetve törvényt), Tandori Dezső (Lyukasórák Tandori Dezsővel, Tandori D. hivatása) és Szegény Yorick, azaz Kormos István (Örök Yorick). A Papp Endre által „a reflektált vallomás kisajátíthatatlan játékaként minősített” Kormos-életművet idézi meg versében Ágh István, amelyet a költőtárs emlékének ajánl: „bár nem változik a szerep, / a szereplője más, / más sírásók és más Yorick, / a textus mindig egy, / Hamlet, ötödik felvonás, / temetőjelenet”. Tandorival való hatvanéves ismeretségét eleveníti fel, aki műveinek értő olvasója, kritikusa is volt egyben.[2] A Duna-parti egyetemi lyukasórák emlékét idézi fel tíz darab, 11 soros strófákból álló hosszú költeményében. A földi létet kilencvenkét esztendős korában elhagyó Tornai emlékére született költeményében írja ezt az esztétikailag is kimagasló hasonlatot: „ő egy hosszú költemény végén halt meg, / mint dallammá foszló ballada”. Az eufemizmus alakzatának iskolapéldája is lehetnének a Pilinszky-vers nyitósorai: „Azok a hatvanas évek! mikor már fölszáradt a vér, / de még feketén átütött a felejtés gézkötésén.” Reminiszcenciaként utal a Francia fogolyra, a Harbach 1944-es verseire, s felidézi annak az emlékét, hogy a betiltott Harmadnapon című második kötete 1959-ben látott csak napvilágot. Az egyszerre megfigyelt és disszidálással megvádolt költőnek az igazi kegyelemdöfést ez adja: „Miért vagy te az Újembernél? Elfordultál tőlünk!” (Kiemelés az eredetiben – L. N.) „Pilinszky megvonaglott, mint valami elektrosokk alatt, / vádolva védtem s megtagadta magát, / ti löktetek közéjük, / belegörnyedt a fotelbe, és keservesen sírva fakadt.” Az Ágh-vers utolsó szakaszában a Jézust háromszor is megtagadó Péterrel állítja párhuzamba a költőt, aki szintén „keservesen sírva fakadt”. A stílusosan Himfy-strófákba szedett Himfy estéjében pedig a nyolcvanadik életévét betöltő–ünneplő, erőtlenségében is alkotó költő hangját halljuk: „gyengébb fénnyel ég a mécs”; „minek él, aki öreg? / bocsássák meg bűnömet!”; „Végül bele kell nyugodjak, / mert az Isten mérte rám.”

Az utolsó előtti ciklus a Kései hálaének címet kapta. Ha csak a verscímeket olvassuk el a tartalomjegyzékben, máris az elmúlás igézetében fogant költemények sorát kapjuk, például: A pálya rögei, Madártávlat, Testamentum. A versek terjedelmük szerint is hosszú költői sóhajoknak tűnnek. Létösszegző kijelentéssel nyit a Kivirágzott égbolt című költemény: „túladtam négynemzedéknyi örökségen”. Egy hapax legomenon idézi meg a cseresznyefa oltását érzéki természetleírással: „nyaranta hajnali harmatra ébredtünk, / ránk ömlött a meleg taréj-vörös égalj”. Igen expresszív kijelentés a következő versmondat, az Ágh István-féle hitvallás tételmondata is lehetne egyben: „kit saját földjéből alkotott az Isten, / nem szabadulhat meg a rög nyers szagától”. A Kései hálaénekben írja a nőkről, asszonyokról: „Bármi lehetettek, Éva, Mária, Lady Machbeth, / Vastag Margot, annyi szerepben ismerős szereplő, / mindenek közt mégis az anyaság a legelső.”

Az 1996-os, lírai tónusú visszaemlékezéseit egybegyűjtött kötetében, a Virágárokban így emlékszik vissza arra a kazbeki izgalmas kirándulásra, amelyet A pálya rögeiben fogalmaz újra: „A falinaptár egy régi januárnál felejtett alpesi képe kazbeki emléket indít, a Hadi Úton az olvadás vízmosásain át evickélünk a szakadék szélén a lenti virágzásból a télibe…”[3]

Testamentumában sorra veszi tárgyi emlékeit (Balassi-emlékkard, apja zsebórája, díjai), majd meghagyja: kíméljék meg a boncolástól, s mellőzzék a hamvasztását, magyar és keresztény költő búcsúztassa, „aki értem virraszt, csak azért virrasszon, / hogy az első kinti éjszakán ne féljek.” A földi elmúlással „Isten országa kezdődik”, az örökélet eme távlata adhat erőt a hívő léleknek, költőnek egyaránt.

Végezetül a kötetkompozíció zárlatában 14 szonettet szerkesztett egybe a szerző. Ahol tizennégy szonett áll egymás után, ott felmerülhet a gyanúja annak, hogy szonettkoszorúval van dolgunk, ugyanakkor a mesterszonett „nemléte” máris rövidre zárja bennünk a kérdést. Az Őszi képletek szonettciklusban a nyolcvanéves Ágh István az életút végéről szemléli önmagát: „Amit végeznem kellett, elvégeztem, / elmegyek én is, mert az idő lejárt…” Az öregkorba érkező költő a fiatalok arcában látja meg egykori önmagát, s ennek a letűnt időnek a megidézése fájdalmas szembenézése az embernek. Ugyanakkor egy tartalmas, gazdag élet birtokosaként vallja: „a hosszú élet nagy, megtoldott érték, / vagyon, melynek hasznától gyarapodtam…”, és hívőként megnyugtatja a „biztosított öröklét, / hogy testi jelenlétem folytatója / nemcsak a műben testet öltött emlék”. Az elmúlás örök toposzaként jelentkező ősz így válhat a kötet legvégén hangsúlyossá, a megpihenni térő természet képe az idő visszatarthatatlan múlásával egyenértékűvé.

Nem teljesen új az elmúlással való szembenézés hangja. A még negyvenhat éves költő Keseredik a föld héja (1984) című kötetén is már a halálmotívum húzódik végig. A kötet egyik emblematikus versét, a Megmondanád az öregség kezdetét? címűt az Ágh István-életmű legszakavatottabb képviselője, a monográfus Márkus Béla is már „az elmúlás verseként”[4] aposztrofálja, amint későbbi Hívás valahonnan (2011) című kötete első fejezetének versei is leginkább az elmúlás témakörébe tartoznak. A Szélcsend fentiekben emlegetett bizonyos versei mintegy az Ágh-líra őszikéiként töltik be funkciójukat. Az el-elhalkuló költő hangja ugyanakkor magabiztosan hirdeti: „amint vetettem, akképpen arattam” (Őszvégi képletek, 13). Az idő célkeresztjében[5] leledző Ágh István úgy formál önmagából erős nyilat, hogy azzal képes lesz irányt mutatni önmaga számára akkor is, amikor már „gyengébb fénnyel ég a mécs”.

[1]  Az elmúlás poétikájáról Lapis József értekezik könyvnyi terjedelemben: Az elmúlás poétikája. A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben. Debrecen, 2014. Csokonai Könyvtár 54.

[2]  Tandori 1969-ben a Kritika (1969/6) hasábjain ír Ágh István Rézerdő (1968) című kötetéről.

[3]  Ágh István: Forró, üres vasárnap. In Ágh István: Virágárok. https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/AGH/agh00488_kv.html [Utolsó letöltés: 2021. szeptember 14.]

[4]  Márkus Béla: Ágh István. Közelképek írókról-sorozat. Bp., 2015, Magyar Művészeti Akadémia, 190.

[5]  Ekler Andrea: Az idő célkeresztjében. Bárka, 2011/6, 120–121.

Lajtos Nóra (1977) Debrecenben élő irodalomtörténész, tanár, költő, író, kritikus, szerkesztő. Utóbbi kötete: A tölcsérjázmin éneke (istenes versek, 2021).