Tóth László
Hagyomány és lelemény igézetében – futamok Falusi Márton esszéihez
Falusi Márton: Kultúra arisztokrácia nélkül?
Budapest, 2019, Előretolt Helyőrség Íróakadémia
Irodalmunkban nem ritka az irodalomtudós és a költő, szépíró szimbiózisa, együttélése egyugyanazon személyben. Közelmúltunkból erre talán Rába Györgyöt hozhatnám fel kiemelkedő példának, aki egyik énjével is, másik énjével is – azaz mindkét területen – a legmagasabb elismerésre: Kossuth-díjra és Széchenyi-díjra egyaránt érdemesült. Korai még eldönteni a kérdést, az ő nyomdokai(k)ban jár-e kortárs irodalmunk fiatalabb (?) középnemzedékének erőteljes és talán a legtájékozottabbak közül való, még negyvenen inneni alkotója, Falusi Márton? Tény azonban, hogy pályáján – főleg az utóbbi időben – egyre tudatosabban váltják egymást a verses és értekező prózai kötetek, szerkesztések. S nemkülönben, hogy megelőző, műveltségének, végzettségének megfelelően a jogot, filozófiát és irodalmat összekapcsoló tanulmánykötete, a Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben (2018) jog- és irodalombölcseleti, nemzetkarakterológiai eszmefuttatásaival az utóbbi (posztmodern) esztendők egyik páratlan vállalkozásának is nevezhető. A kérdésre pedig, hogy mi foglalkoztatja mostanában, a következő választ adta egy elmúlt évi interjújában: „Főként a líratörténet, a versekről való termékeny beszéd lehetőségei. Emellett továbbra is a magyar eszmetörténet, a kiegyensúlyozott kulturális identitásalakzat, mely elejét veszi annak, hogy bármelyik politikai oldal vagy esztétikai ideológia kizárólagosan, önkényesen, egyoldalúan szelektáljon a kánoni műalkotások között” (Nagy Borbála Réka interjúja az Opus 2020/5. számában). A fentiekkel költőnk, írónk egyúttal Kultúra arisztokrácia nélkül? című legutóbbi, még 2019-es tanulmány- és esszékötetének is pontos meghatározását adja. Meg kell azonban jegyeznem, csak lapszélre, hogy azóta, az elmúlt évben – Kiöltözünk és bemosakszunk címmel – már egy új verseskötete is napvilágot látott, s szerzőnk termékenységét, lendületét, figyelme frissességét jelzi, hogy időközben, mint fentebbi interjújában mondja, esszéiből, kritikáiból egy új kötete is összeállítható lenne már. Ám a legkevésbé sem gondolom az ő hibájának, hogy a kritika – kritikánk – részéről szóban forgó tanulmánykötete közel két esztendő alatt sem talált olyan fogadtatásra, amilyen a benne megfogalmazódott gondok időszerűségénél, súlyánál fogva megillette volna, ami ugyanazon, irodalmunkkal, irodalmi életünkkel kapcsolatos kérdésekre világít rá, melyeknek abban rendre maga is nekiveselkedik. Annál is inkább, mivel Falusi irodalomfelfogásának, -szemléletének középpontját egy olyan, a „magyar eszmetörténet legnemesebb, legkiegyensúlyozottabb hagyományát” képviselő nyitott, plurális „nemzeti kultúra”-értelmezés adja, mely elutasítja az annak „gazdag kánonját” egyneművé, egyhangúvá alakítani igyekvő „különféle politikai és esztétikai ideológiákat”, és minduntalan „hagyomány” és „lelemény”, nemzet és modernizáció párosa mellett tesz hitet (lásd Nagy Borbála Réka említett interjúját). Ennek igazolása példának okáért a társfőszerkesztésével készült, közelmúltban megjelent s feltehetően (majdani) életműve egyik központi darabjának is bizonyulható kortárs magyar irodalmi művek lexikona (Magyar irodalmi művek, 1956–2016, [2021]) is, mely értékszempontjaiban ugyanazt a politika- és irányzatsemlegességet jelölte meg központi törekvéséül, mint amit tulajdonképpen egész eddigi irodalomkritikai és -tudományi munkásságával képviselni igyekezett.
Lényegében a fenti kettős egység vállalása áll – ha más oldalról közelítve is – már kötete egyik legkiválóbb, sokfelé elmozduló, énkereső, énmeghatározó írását is jelentő nyitányának, a mestereként tisztelt Cs. Szabó László emlékét megidéző szülőföld-vallomásának, Budapest-hitvallásának, A város szerepálmainak a középpontjában is. (Mely méltó párja korábbi esszékötete, a 2016-os Műtücsök opál mezőkön nyitó opusának, a kiindulásként Nagy László és a Nagy László-jelenség fölött töprengő, szociografikus érzékenységű, terjedelmes önvizsgálójának, a Pegazus Pajtának.) Kijelölve egyúttal azt a hagyományfelfogást, illetve a világot ellentéteinek egységében értelmező magatartásmodellt, mely egyszersmind erkölcsi értékrendjének alapját is képez(het)i. (Ami szerinte „kicsit ide is, oda is” tartozó nemzedéke köztes helyzetéből is adódik, mely nem utasítja el ugyan „a könyvhalmozó értelmiségi magatartást”, de a „fejlesztő informatikusok és designerek kreatív világát” is használja és alakítja.) Talán ezekből is következik, hogy írásaiban bármihez is nyúl, azt a legszélesebb elméleti alapozással teszi, miközben úgy szlalomozik a legkülönfélébb, századokat, néha évezredeket egyberántó – nem ritkán egymásnak is ellentmondó, egymással is vitatkozó – esztétikák, poétikák, értékkategóriák és -szemléletek, irodalom- és társadalom-felfogások, filozófiai rendszerek között, hogy közben a maga értékintegráló stratégiájából, műveltségértelmezéséből szemernyit sem ad fel. Bár olykor mintha kicsit az öncélúság látszatát is keltené kötetében a nevek, elméletek pattogó tűzijátéka, a hivatkozások parádéja, és magamutogatónak, hivalkodónak is tűnhet egyik-másik tétele, megfogalmazása, s lendülete még egy-egy képzavargyanús helyzetbe is beleviszi, hamar rájövünk: azon túl, hogy szövegeiben a nyelv nemcsak írja, íratja (Falusi által), hanem a barthes-i értelemben (lásd a „szöveg öröme”) élvezi is önmagát, ami kétségtelenül nem kevés bájt is kölcsönöz költőnk, esszéistánk mondatlényeinek és -leleményeinek, gondolatvillódzásainak. Miként maga is említi egyik esszéjében „nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanságát”, azaz értekezései tárgyának körülírásához nemcsak használja a nyelvet, hanem az tevékeny részese is azok létre jöttének (sic!): „Ki a megmondhatója, hogy valamely gondolat miféle formában bontakozhat ki elementárisan? Mitévők legyünk, ha nem feledhetjük, hogy mi magunk szólalunk meg a nyelv által, mely ha magában beszél is, mindig helyettünk?” („Ki vállalná, barátaim, / hogy minden titkát elbeszélje?”). Azaz teremti is a nyelvet, ami a legtöbbször nem jellemző mai irodalomkritikánkra, irodalomértelmezői gyakorlatunkra. Írásai így nemcsak észrevételeikkel, gondolatmenetükkel késztetnek minduntalan megállásra, hanem egy-egy váratlan jelzőjükkel, szóhasználatukkal, neologizmusaikkal, pengeéles megfogalmazásaikkal, villámfényű meglátásaikkal vagy éppen költői képzettársításokra, asszociációláncokra alapozó, önfeledten ide-oda kanyargó, ám mégis a legszigorúbban célra tartó mondataikkal is. S miközben a legteljesebb mértékben birtokában van diszciplínái szaktudományi kelléktárának, óvakodik azok mára uralkodóvá vált szakmai tolvajnyelvének, irodalomtudományi zsargonjának túlzott használatától, és a klasszikus magyar esszéhagyomány nyelvbővítő példáihoz igazodik, nem félve attól, hogy imigyen szakmailag hiteltelenné válik. Ha pedig szövegei költői érzékenységére, nyelvezete lírába oltottságára utaltam az imént, nem véletlenül tettem, hiszen Falusi maga is nagy – az ő szavával: egzisztenciális – jelentőséget tulajdonít a költészet életünkben játszott szerepének, tudva, hogy „ha az olvasók le is mondanak a versről, a nyelv nem mondhat le róla”, mivel a vers, illetve a költészet „hiánya a létezés minőségét rontja”.
Falusi Márton kötetének, esszéinek alapszavául talán az „irodalomértés” kínálkozik leginkább, és ez a „megértő” attitűd, ez az akár a tőle távol(abb)i jelenségek iránti megértésvágy, egy-egy adott szöveg saját(os) olvasatban látásának, a saját értelmezésnek és értelmezni tudásnak ez a heroizmusa jellemzi mindegyik opusát. Beleértve természetesen azokat is, amelyek számára nem kifejezetten rokonszenves (vagy éppen vitatható) jelenségekkel, művekkel, kitételekkel foglalkoznak. Azaz a legkevésbé sem ódzkodik attól, hogy megoldhatatlannak látszó dolgokat érintsen, még akkor sem, ha a dolgok természeténél fogva ilyenkor rendszerint darázsfészekbe nyúl. Igaz, dicséretes komplexitásra törő szemlélete mögül néhol kitetszenek pozitív vagy negatív elfogultságai is, de ezeket illetően is igyekszik – mindkét esetben – mértéktartó lenni. Olvasói-értelmezői stratégiáját jellemzi, amikor idegenkedve – már-már malíciával – említi egyfelől a sokszor puszta manírra építő „irodalmi szemfényvesztőket”, másfelől pedig „az esztéták kifejezéstelen pókerarcát” tükröző elemzéseket, melyekben nyomát sem találni az általa alapvetőnek gondolt „régimódi befogadói olvasmányélménynek”. (Cs. Szabó László példájára hivatkozva maga is az „élményszerűség” és „műveltségelemek” ötvözésének a híve.) Kritikai életünk innen értelmezett „fogyatékos” volta, „lassankénti sorvadása” viszont, véli, az „irodalom közbeszédből való amputálásával fenyeget”. Ugyanekkor, bárhonnan is közelít tárgyához, minduntalan a „személyes” és „közös”, illetve a „személyes identitás” és a „közösségi identitás” dichotómiájánál köt ki (ami más viszonylatban, szintén Cs. Szabóról szólva, a patrióta és a világpolgár vetületében is felvetődik kötetében). A maga esszéképét, esszéeszményét többek közt Csoóri Sándorról írt lendületes fejtegetésében (Szabadító, égi szilencium) fogalmazza meg: „A nyugati teória és a keleti lélek, a westernizált életformák és a patriarchális reminiszcenciák közötti kompműveltség, az esszéstílus nagyon is kedvez a rendszerváltás utáni honi állapotok leírására. […] Az esszé ugyanis nemcsak a művészi és a tudományos tudás határterülete, nemcsak a haza és a haladás elágazó útjait terelgeti és egyengeti, de szó és dolog, jelölő és jelölt inadekvátságát, a mindenkori ideológiákat ádázan leleplező megismerés.” Mi sem természetesebb hát, ha idegenkedik a különböző ideologikus költészetértelmezésektől és -konstrukcióktól, s a weöresi költészet dimenzióit – mélységeit és kiterjedését – kutatva „puszta ideologémáknak” látja a „képviseleti líra” és a „teljes elszemélytelenítés” egymásnak feszülő téziseit, hiszen, mondja Weöres egyensúlykereséséről, „Ahogyan Orpheusz sem vetkőzi le a személyiségét, Próteusz sem olvad fel a mindenségben” (Modern? Posztmodern? Orfeuszi? Próteuszi?). Az „esszé mibenlétét, mai teljesítőképességét” firtatja Tamási Áron és Sütő András esszéit idézve is (kiemelés T. L.), s a világ változása okán – illetve annak ürügyén, hogy amennyiben a népi kultúra, konkrétabban: a néptánc „új terei” a színpadok és a táncházak lettek – kérdezi: vajon „Milyen szellemi színterek fogadják be az esszét, amikor sokan a klasszikus értelmiségi létmód, az intellektuális attitűd kiveszését szükségszerű és visszafordíthatatlan folyamatnak” vizionálják?
Természetesen sok helyütt és sokféleképpen vitába lehet szállni Falusival, mint ahogy ő is kérdéseket támaszt sokak véleményével, nézeteivel szemben. Soha nem vitatja el azonban az övétől eltérő vélemények jogosságát, miközben a magáét is igyekszik minden esetben – akár több oldalról is – kifejteni, indokolni. Amire mintaszerű Csoóri-elemzése is példa lehet (A radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetében), melyben – a maga olvasatát követve – a saját, Arisztotelésztől Ricoeurig ívelő metaforaelméletét, -felfogását is felvázolja. (Itt jegyzem meg, hogy talán egy Névmutatót is elbírhatott volna a könyv.) De Székely János sokak számára kevésbé ismert, létfilozófiai merítésű verseihez csatolt, szintén önvallomásnak is beillő, tanulmányértékű esszéjében ugyancsak olyan alapos költészetelméleti, -történeti, sőt -bölcseleti hátteret fest, mely messze túlvilágít írásának szorosabban vett tárgyán („Ki vállalná, barátaim, / hogy minden titkát elbeszélje?”). Ebbe a sorba illeszkedik szerzőnk Nagy Gáspár-tanulmánya is (Nagy Gáspár autoreflexív beszédmódja), mely – ha az olvasó tőle némileg eltérően érte(lmez)né is a költőt – mindenképpen hozzájárul lírája azon tartományainak felfedéséhez, melyek annak elbeszélhetőségét szélesítik. Vagyis épp az teheti számunkra rendkívül rokonszenvessé Falusit, ahogy inkább párbeszédet, párbeszédeket kezdeményez bizonyos kérdésekben, semmint vitát, mivel maga is „az udvariasság medrében folyó beszélgetésre” esküszik, azt vélve az értelmiségi magatartás legfontosabb megnyilvánulási formájának. Ilyképpen válhat(ott) eszményévé a „Cs. Szabó-féle értelmiségi ethosz” akár „az erőszakos szellemi és politikai élcsapat ideológiájával, de a nemzeti magaskultúrák megszűnését hirdető felhasználói ethosszal” (kiemelés T. L.), a tömegtájékoztatás által manipulált tömegkultúra, azaz a „normatívvá tett 21. századi tudatlansággal” szemben is.
Szerzőnk műfaji horizontja a Kultúra arisztokrácia nélkül?-ben is a nagy, elméleti fejtegetésektől, tanulmányoktól, az alapos kor(jelenség)összefoglalókon és -magyarázatokon át a személyes olvasmányélmény-elemzésekig és az apró lírai futamokig, életképekig, gyorsjegyzetekig – például a Cseh Tamásról, illetve Oláh Jánosról megemlékező Két kopjafáig – terjed. Írásait azonban, tárgyuk változatossága, tájékozódásuk sokfélesége ellenére – s kötete egészére érvényesen – is magas fokú koherencia jellemzi, és legnagyobb, manapság már egyre ritkábban tapasztalható erényük, hogy a világot (újra) egynek, egésznek (persze, korántsem egységesnek), nem pedig (szét)töredezettségében kívánják látni és láttatni.
Végezetül azon töprengek, hogy – mint bevezetőmben is említettem – bár Falusi Márton szóban forgó könyve már idestova két éve megjelent, miért nem kapott máig kellő – sem pozitív, sem negatív, sem csupán a megjelenését nyugtázó – visszhangot? Annál is inkább, mivel írónk e gondsoroló, illetve gondolkodó könyvével és annak újra törő felvetéseivel, nem utolsó sorban pedig egyensúlykeresésével a maga részéről figyelembe veendő érveket szolgáltat ahhoz, miért látja legfőbb idejét annak, hogy párbeszédet kezdjünk az általa diagnosztizált kérdésekről, helyzetről, állapotokról… Mindenesetre, ha kötetében egy helyütt Székely Jánost idézi („igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb”), elmondható, hogy írásaival, esszéivel, tanulmányaival az ő szándéka sem kevesebb, s ehhez keres(ett volna?) a Kultúra arisztokrácia nélkül?-lel is társakat. Igaz, az erdélyi költőnek, írónak, drámaírónak és esszéistának már százada, a 20. második felében is be kellett érnie „a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye” felismerésével… Falusi könyve viszont már azzal szembesít bennünket, hogy a 21.-ben – melynek negyedén is lassan túl leszünk már – vajon van-e, lehet-e még ennek mifelénk valamennyi…
Tóth László (1949) Budapesten született, Dunaszerdahelyen él. Költő, író, művelődéstörténész. Legutóbbi kötete: A guillotine nyílása, avagy élet és irodalom (esszék, naplójegyzetek, 2019).