Lezsák Sándor
Felvidéki jelenés, 1968
Holdvilágos augusztusi éjszaka. Országút, útelágazás, az útjelző tábla NITRA felé mutat. Az út másik oldalán Szent Vendel kőszobra nézi az Olvasót. Szénási tanító úr áll a szobor előtt.
– Nehogy leessél már, Te!
– Most jó? – kérdezi a fia, Szénási tanár úr, és hátulról fekete kendővel beköti Szent Vendel szemét.
– Kicsit feljebb! Elég! Most jó… (szinte magának)… Így nem fogja látni a gyalázatot… Megyek, segítek lejönni.
– Hagyjad Apám, bírom még.
Együtt nézik Szent Vendelt, aztán egyszerre kapják a fejüket az országúton közeledő, suttogó hangok irányába.
– Nem hangosak, tehát rosszban járnak – mondja a tanító úr –, itt van a téesz dinnyeföldje.
– A dinnyetolvaj nem a köves úton jön. Többen vannak, ide tartanak. Gyerünk a bokrok mögé – mormolja Szénási tanár úr.
A fia:
– Az ásót, hozd hamar az ásót! Még elviszik! Békebeli, jó ásó ez, még a magyari világból.
Szénási tanár úr fölkapja az útjelző táblának támasztott ásót; és a bokrok mögé igyekeznek.
Három 16-17 éves fiú jön. Csiriz, Bence, Péter és az öccse, a hetedikes Potyka. Az útjelző tábla előtt megállnak. Csiriz vezényel:
– Kezdjünk hozzá! Nincs sok időnk. Bencével ásunk, Péter fogja az oszlopot, Potyka, Te pedig figyelsz.
– Igenis. Mit figyeljek?
– Hogy jön-e valaki.
– Ha jön, akkor huhogjak?
– Mit csinálj?
– Huhogok, mint a bagoly. Mint a partizánfilmben az őr. Kuvikolni is tudok.
– Nem kell huhogni… Ha jön valaki, ne huhogj, ne kiabálj, csendben gyere ide, és halkan mondjad, hogy valaki jön.
– Igenis! – Potyka távolabb megy és figyel.
Csiriz, Péter és Bence megállnak az útjelző tábla előtt.
– Fessük le inkább – mondja Péter.
– Megbeszéltük, hogy elfordítjuk – nézi bizonytalanul a táblát Csiriz.
– Hogy is jöttünk? – Bence forgatja a fejét.
Nézik, méregetik a táblát, egyre nagyobb a zavar. Csiriz jobbra lép, balra lép, ő is ide-oda kapja a tekintetét.
Csiriz Bencének:
– Te, te, merre van Nyitra?
– Mi az, hogy merre? Hát arra – mutat az irányjelző táblával ellenkező irányba.
– Ez hogy is van? – suttogja Péter.
Csiriz a kezével mutatja:
– Nyitra arra van.
– Merre? A nyitrai busz arra megy.
– De a tábla erre mutat!
Szénási tanár úr hangja a bokor mögül:
– Kudelák, maga nem készült. Földrajzból meg fog bukni.
A fiúk megdermednek.
Potyka jön, remegve a bokorra mutat:
– Ott vannak… valakik.
Szénási tanár úr és az édesapja, a nyugdíjas tanító előjönnek.
A fiúk zavartan köszönnek:
– Jó estét, tanár úr! Jó estét, tanító úr!
Szénási tanító úr:
– Leülhetnek.
A fiúk leülnek az útjelző tábla előtt.
– Kudelák fiam, merre van Nyitra?
Csiriz feláll:
– Tanár úr, én ezt nem értem. A tábla arra mutat, tehát akkor Nyitra arra van.
– Merre?
– Arra, de én a nyitrai busszal erre szoktam menni.
Tanító úr:
– Kinek hiszel fiam? Ennek a táblának vagy a magad emlékeinek?
Bence nézi a táblát tartó oszlop alját. Remegve mutatja, súgja a fiúknak:
– Friss ásónyomok.
A fiúk fölállnak, nézik.
Csiriz:
– Tanár úr, ezt a táblát elfordították.
Rémülten nézik a tanár urat, aki nyugodt hangon magyaráz:
– Akik jönnek, azoknak Nyitra most arra lesz. Világos?
A fiúk:
– Igen.
– Kudelák fiam, apja tudja, hogy itt vannak?
– Nem tudja.
– És maguk mit tudnak?
Bence:
– Azt, hogy éjfélkor indulnak.
– Honnan tudja?
– Apámék beszélték. A vasútnál mindent tudnak. Vágányzár is lesz.
– Maguk meg idejöttek, hogy elfordítsák a táblát. Még mindig el akarják fordítani?
– Már nem.
– Jól van Kudelák, történelemből jeles.
– Aztán hogy kerültek ide? Így együtt? – nézi a fiúkat Szénási tanár úr.
A fiúk hallgatnak.
– Kudelák, a te apád asztalos, ugye?
– Igen.
– Azért kaptad a Csiriz nevet.
– Igen.
– Mezei tanító úr nem veletek kezdte szervezni a cserkészetet? A Jókait?
Potyka fecseg, fontoskodik:
– Az már nem is Jókai. Az Tijókai!
Péter az öccsének:
– Hallgass!
Szénási tanító úr:
– Mi az, hogy Tijókai?
Csönd. Szénási tanító úr nézi Csirizt:
– Kudelák?
Csiriz:
– Titkos Jókai, Tijókai. Mert nem engedték. Tanár úr, mikor engedik a cserkészetet?
– Annak is eljön az ideje.
– Mikor?
– Mindig arra gondolunk, de most megint nem beszélünk róla.
Szénási tanár úr:
– Mezei öreg cserkész, jó cserkész volt, Isten nyugosztalja. Tőle lehetett tanulni.
Bence:
– Tanultunk is.
Szénási tanító úr:
– Aztán mit tanultatok?
Potyka:
– Tüzet rakni.
Péter:
– Csomózni.
Csiriz:
– Lombsátrat készíteni.
Bence:
– Sebet kezelni.
Szénási tanító úr:
– A szorító nyolcast tanultátok?
– Azt nem – mondják a fiúk.
– Vasárnap a templom után gyertek be, megmutatom.
Szénási tanár úr:
– Csitt! – hallgatóznak – Valaki jön.
A Valaki, Gyurinka énekszóval közeledik.
– Komáromi kisleány,
vigyél által a Dunán,
a Dunán, a Dunán…
– Ez a Gyurinka – mondja a tanító úr – a dalárdában is mindig ezt énekli.
– Most miért hallgat? – kérdezi Csiriz.
– Mert kortyol egyet, aztán folytatja.
Gyurinka tovább énekel, egyre közeledik.
– Vigyél által a Dunán.
Ha átviszel a Dunán,
megcsókollak a partján…
Gyurinka már látszik, ahogy húz egyet az üvegből.
– Maradjunk – mondja Szénási tanár úr. Úgy álljunk, hogy a táblát ne vegye észre.
Gyurinka nézi a fiúkat.
– Maguk mit csinálnak itt? Gyűlés van? Jó estét tanító úr, tanár úr! Várnak valakit? A busz ilyenkor már nem jön.
– Gyurinka bácsi, hol a kismotorja? – kérdez Szénási tanár úr.
– Útközben lefulladt a motorkám, ezért most gyalogolhatok. Betoltam a Sánta Riskúhoz. A mocsaras felé rövidebb volna, de éjszaka veszélyes. Két éve a Pipás Balogot elnyelte. Csak a pipája meg a szalmakalapja maradt. Úgy találtak rá… Éjfél lesz, mire hazaérek.
– Merre jártál, Gyurinka fiam? – a tanító úr is próbálja lekötni a figyelmét.
– A kisebbik lányunokánál. A hurkatöltő tömőfáját nem találják, hát faragok egyet. De maguk mit csinálnak itt? – néz körbe.
– Nézzük a csillagokat – mondja Szénási tanár úr. – Szeptemberben csillagászati szakkör lesz, de most van a csillaghullás ideje, nézze csak, ott is egy.
Gyurinka kételkedik, nem érti.
– Ezért miért kellett idejönni? Az udvaron is lehet csillaghullást nézni.
– Az utcai világítás miatt homályos az égbolt. – magyarázza Szénási tanár úr.
Gyurinka nézi a fiúkat. Bencéhez:
– Te kinek a fia vagy? Hol laktok?
– Bent, a buszmegállónál.
– Hány kicsi gólya van a fészekben?
– Négy.
– Jól feleltél. Apádat hogy hívják?
– Minek azt magának tudni.
Tanító úr:
– Gyurinka, te az iskolában is ilyen voltál. Felírtál mindenkit a táblára.
– Fel én, aki rosszalkodott.
Tanár úr:
– Menjünk, későre jár.
– Csak még egy kortyot… – meglátja a bekötött szemű Szent Vendel szobrát.
– Nézzétek már!
– Mit nézzünk?
– Szent Vendelnek nincsen szeme.
– Rémeket látsz, Gyurinka – próbálja elvonni a figyelmét a tanító úr.
– Nem látom a szemét.
– Sokat ittál. Egereket nem látsz? – belé karol – addig botladozol, hogy el találsz esni.
Tanár úr:
– Aztán cipelhetjük haza.
– De Szent Vendel arca…
– Nincsen azon semmi különös. Ugye, fiúk.
– Nincs-nincs – mondogatják a fiúk –, semmi különös nincs.
– Az én Jóska bátyám itt született Szent Vendel oltalmában.
– Hogy?
– Anyámat talyigán hozták, de itt már annyira vajúdott, hogy megálltak, és a Csibukos Zsuzsi, ő volt a bába, kifogta Józsit, a bátyámat. Októberben Anyámék fölvirágozták Szent Vendelt, amíg lehetett, jártak ide, imát mondtak.
– Amíg lehetett? – kérdezi Csiriz.
– Az volt a rendelet, hogy az imának a templomban van a helye. A pásztorbotot is ellopták.
– Ellopták? – hüledeznek a fiúk.
– El. A pap bácsi hozott új botot. Kétszer is, mert először nem kapott engedélyt.
– Menjünk, későre jár – karol Gyurinkába a Tanító úr.
Elindulnak. Gyurinka énekel:
Komáromi kisleány
Vigyél által a Dunán,
A Dunán, a Dunán.
Gyurinka megáll, kortyol az üvegből, majd váratlanul visszafordul. Hagyjanak, hogy a kisdolgomat elvégezzem. Leengedem a fáradt gőzt.
Gyurinka visszajön, a szoborhoz megy, kisebb papírtekercset vesz elő, a talpazat köré tekeri. Szöveg, fekete vastag betűkkel:
VIVAT DUBČEK! Gyurinka kortyol az üvegből, elindul, visszafordul, a szoborra néz:
– Szent Vendel, imádkozzál a nyájadért! … Jó is, hogy nem fogod látni, ami most kezdődik.
Botladozva megy a többiek után.
Jelenés, élő adásban
Öregember:
– Holnap hozzák a nyugdíjat.
Öregasszony:
– Igen. Tizenegykor ér ide a postás.
Öregember:
– Mint mindig. Adtál a tyúkoknak?
Öregasszony:
– Adtam.
Öregember:
– Mennyi tojás volt?
Öregasszony:
– Kettő.
Öregember:
– Az is valami. Korán sötétedik.
Öregasszony:
– Korán. Kérsz vacsorát?
Öregember?
– Mi van? Mit lehet enni?
Öregasszony:
– Maradt délről fasirt.
Öregember:
– Van friss kenyér?
Öregasszony:
– Van.
Öregember:
– Akkor jó lesz. Zöldpaprikával, paradicsommal.
Öregasszony:
– Hozom. (Behozza, addig az Öregember a TV-műsorújságot nézi.)
Öregember:
– Mit nézzünk a tévében? Rajzfilmet vagy háborút?
Öregasszony:
– A tegnapit ne nézzük. Alig tudtam vacsorázni. Markolókkal tömegsírokat ástak, aztán tolták be a halottakat. Élő adásban!
Öregember:
– Mindegyik élő adás. A hatoson tengeri csata. Hadihajók.
(Nézik)
Öregasszony:
– Elég unalmas.
Öregember:
– Átkapcsolok a kilencesre. Itt az előzetes szerint vegyi háború.
Öregasszony:
– Nézzük inkább a 12-es csatornát. Az mindig érdekes volt. A közelharc is.
Öregember:
– Itt van. Tankok. Helikopterek. Ez jó, mindjárt jönnek az ejtőernyősök.
Öregasszony:
– Az talált. Micsoda lövés! Az valami üzem lehetett.
Öregember:
– Az ejtőernyősök. Tankok az utcán.
Öregasszony:
– Nézd már, az a templom olyan, mint a mi templomunk.
Öregember:
– A templomok majdnem egyformák. De ez tényleg hasonlít.
Öregasszony:
– Halkítsd már le a tévét, egyre hangosabb a dübörgés.
Öregember:
– Baj van a távkapcsolóval. nem tudom lehalkítani.
Öregasszony:
– Halkítsd már le, megsüketülök.
Öregember:
– Nem vettél bele elemet! Mondtam…
(Robbanás. Szétlőtték a házukat. Élőben.)
Jelenés, valamilyen szigetek
Férj:
– Nézzed már!
Feleség:
– Aha.
Férj:
– Szörnyű.
Feleség:
– Árvíz?
Férj:
– Szökőár?
Feleség:
– Mint az árvíz.
Férj:
– Mennyi?
Feleség:
– Én sem hallottam jól. Azt hiszem kilencszáz.
Férj:
– A vége ezer volt.
Feleség:
– Akkor kilencszázezer.
Férj:
– Majdnem egy millió.
Feleség:
– Szörnyű.
Férj:
– Azt mind eltakarítani. Aztán a járvány.
Feleség:
– Az eső is ömlik. Mennyit szenvednek. Tragédia.
Férj:
– Döbbenetes.
Feleség:
– Csukd be az ablakot. Huzat van.
Férj:
– Menteni is veszélyes. A járvány.
Feleség:
– Nem hallod?
Férj:
– Mit mondasz?
Feleség:
– Csukd be az ablakot. Huzat van.
Férj:
– Mindjárt. Nézd már. Ezért dolgoztak. Most semmijük sincs.
Feleség:
– A magyarok is küldenek?
Férj:
– Biztosan. Az egész világ segít.
Feleség:
– Egymillió halott. Ezt elképzelni is nehéz.
Férj:
– Hol is történt?
Feleség:
– Valamilyen szigetek.
Férj:
– Milyen hűvös van.
Feleség:
– Mondom, hogy csukd be az ablakot.
Férj:
– Esni fog.
Feleség:
– Az ernyődet hazahozhatnád. Mindig elfelejted.
Férj:
– Holnap elhozom.
Feleség:
– Most eszel, vagy a film közben?
Férj:
– Mi van?
Feleség:
– Fasirt.
Lezsák Sándor (1949) író, költő, tanár. Az Országgyűlés alelnöke.