Fátyol Zoltán
Arlequin beszél I.
Nem kellenek a balekok! Átverve hasonlatosak egy emberi borítással felújított kiborghoz. Patetikusan hangzott, így is mondta, pátosszal, de gőg és indulat nélkül. Ha a nap legboldogabb óráját kérded, előbb válaszolj: mikor érezted át legutóbb rendelt időd hosszát? Látva őket, eszedbe jutnak-e hűvös hajnalok és ködbe mártott őszi estek? Ez már az előadás; puha kellék a frivol és nyávogó dalhoz – a csúnya bábról –, mire véget ér, főszerepet kap a tengeri szivacs, orra bukva eltömi számat, miközben szennyes lé folyik belőle, arcomról csorog vele a festék. Nem kellenek a becsapottak; megvadulva füttyög és mutogat a nagyérdemű – fuldokolva a röhögéstől –, nincs velük dolgom.
a rossz eredetéről
Nándinak
volt idő, mikor élénken foglalkoztatta a kérdés honnan való, ha tudjuk, miből válik el, megnevezhető lesz véletlenül felütve, egy könyv oldalán, szélein sérült lapon – mint meggyűrődött tükörkép, amin gyerekkéz babrált – azonosíthatatlan anyagnyomokkal ott állt a válasz leírta, hogy mindig magánál tarthassa, hogy ne feledje: vízszintes-függőleges vonalkákat rajzolva önkényes kódot kreált, szabálytalanul és szeszélyesen váltogatva a jeleket, értelem nélkül végül szem elől vesztette a könyvet, elhagyta olvashatatlan jegyzetét, és felidézni sem tudta a szavakat, de a rosszat minden alakjában felismerte
Fátyol Zoltán (1954) költő, képzőművész. Legutóbbi kötete: Hamulétra (válogatott versek, 2022).