Farkas Gábor

Templom épül

Szemközt a nehéz novemberi köddel
sok évszázados némaságban a könyörület –
arcán szelíd bársonymosollyal
András király lánya,
kötényében a megmaradás
rejtve az emberi képmutatástól.
*
Ahol két ember az ő nevében
túllép az evilági téren,
tervezni kezd az örökkévalóságnak –
mert semmi sincs hiába –
az immanens nehézkedés átlényegül
a transzcendenciába.
*
És templom épül
fából, kőből, maradandóságból.
Ívein a megbocsátás,
talapzata maga a kegyelem.
És a marburgi szent vezeklőköve
dómmá magasodik.
*
Kápolna, Kassa és a Paorisse Elisabeth
őrzi így az engesztelés messzeségét
az embert övező köd-panorámában.
Mert az Ég tartja a Földet,
és a kéz nyújtja a békét.

És az a kéz el nem enged.

[kettőnkről kellene]

A légüres teret el nem eresztem,
hiába gyúlnak izzadt óriások.
Mint költőben a vers: nem én kiáltok –
pedig ropognak a rímek felettem.

Tudom, kettőnkről kellene költeni
valóságtól lüktető szép verseket,
de a valóság csupa egy rettenet,
és mi sem lehetünk egymás hősei.

Minden vétkünket magamra vállalom,
csak essünk túl a feloldozásokon.
Megtestesült a karcolásnyi árok,

darabjaira tört ablak a lélek.
Árván hagyott otthonainkban élnek
a semmibe kapaszkodó szilánkok.

_{Farkas Gábor (1977) költő, kritikus, az MMA ösztöndíjasa.}