Ágh István
Siratók után
Kinyitja-e még irkámat az ihlet, mint a rügyet a márciusi nap? mikor reggelre kizöldell a kertben korhadt kérgéből a gesztenyefa, istenáldotta szárnyat leveleznék a vegetatív létezés szerint, boldog lennék, mint a parázna gerlék, de arról már egy agg költő nem ír, a siratónak síri csend a vége, az életem gyászommal azonos, mennél jobban eltölt a hiányérzet, annál zártabb és üresebb vagyok, mert amibe túlélve belehaltam, ahhoz minden más jelentéktelen, és torz, amit a hírek elhallgatnak, a hazugságnak szörnyű vége lesz, már látom is a képzelt világvégét, elmúlásom képében közelít, az összes lény és vele minden érték mint egy kifosztott otthon megszűnik, a megrendülés sodra elragadhat, attól még följajdulna ihletem, de ha széthull az utolsó hasonlat, már soha senki nem írhatja meg.
Diagnózis
Fölzaklatta barátnője halála, s betegen egyre többször emlegette, mint aki a végzetét benne látja, és elsápadt nevétől megremegve, a diagnózis rögtön őt idézte, hogy ő is így, de tovább nem folytatta, síri hangba foszlott a mondat vége, valami rettenetes gondolatba. Rátört a káosz háborodott sodra, melyről hangok és szemek árulkodnak, mintha már a túlvilágról szólna elvékonyodva, porig alázkodva, keze tartásán a megadás látszik, hiába nézem szemben, már mögém lát, én sem fogom addig előttem látni, amíg ez a tüskés gyepű közénk áll. Míg az orvos adta a diagnózist, egyszerre ő vált attól áldozattá, mint bumeráng, a szó visszacsapódik, mondani és hallani ugyanaz már, az eltorzult arc ráncai vetülnek arcára, és a rémületre bánat, aztán a szokott sajnálatba süpped, holnapra már egy másik beteg várja. Mindent megtettek, mégis menthetetlen, mindig ugyanaz a megállapítás, majd csak annyi, hogy szólítja az Isten, egy éjszakára elnémul a kórház, cserélődik az eleven a holttal, csak az intenzív részleg fénye pislog, valakit visznek, valakit behoznak, ennyi történik, amíg meg nem virrad. Aztán megint, s újabb versenyfutásra kényszeríti a haldokló az orvost, kifulladásig tartó rohanása a végtelen folyosóktól visszhangos, szívig hatol a gyógyítás kudarca, ha oka van, csak önhibáján kívül, hisz a beteget addig gyógyította, míg holtan csúszott ki az ölelésből.
Látogatóban
bátyáméknál a Farkasréten Földdé és gyeppé alakult család, mintha nem lenne csont s hamu a mélyben, ha átjövök a szomszédból, legalább valami bennem belőlük megéled, bár jövőm ott tátong a közelükben, hol fél lábbal, mint mondani szokás, beleléptem én is a gödörbe, egy véletlen botlás és nincs tovább, férj, feleség és egyetlen fiuk úgy együtt, mintha hirtelen karambol irtotta volna őket, egyszerre kimúlt az ég és meghasadt a part alattuk, elveszítették maguk, és nekem hagyták, amit majd én is elveszítek, nyomot hagytak, s mint egy üzenetet dobták a Csendes óceán vízébe, a sírt a divat cipői taposták, újra gyújtván az ellobbant gyertyákat, s míg a szeszélyes szél fújta a mantrát, megmarad még egy ideig a látszat, nem is tudják, hogy éltek, kik nem élnek, nyomuk, ha van, a létezés salakja, a hírt, hogy részt vettek a teremtésben, a végső Alzheimer-kór veszni hagyja, a legsötétebb emberárulás, ha nincs Isten, s elmarad az öröklét, megélni a kérészek pillanatát, fölvillanni és kialudni tüstént, kellünk, hogy értse valaki az egész mindenséget, és tanúskodjon róla, különben ez a mérhetetlen ég vaksötét tudatlanságban forogna, de marad-e személyünk, aki volt, mert csak akkor folytatjuk odaát, és emlékszünk, mikor egy nagy hajót a Dunán együtt néztünk Óbudán.
Most éppen bottal
Mi vár még rám, hogy megtudjam, mi az, amit valaki már elszenvedett, most éppen bottal támasztom magam, akár a bátyám, ő egy életet sántított végig, én csak éveket, s a keveset, amennyi hátra van, ő is ilyen irigy tekintetet vetett a járkálókra? míg olyan gyors akart lenni, mint a többiek, vagy türelmesen húzta az igát? inkább föltartott fejjel ment tovább, közülünk ki a szerencsétlenebb?
Ágh István (1938) író, költő, műfordító. A Hitel főmunkatársa. A Nemzet Művésze.