Németh István Péter
Tapolcai kalendárka
Január Keringélnek az évszakok, akárha ereink nyolcasában a vér, mert ha elmenőben már a tél, tavasszal a szív le-ledobálja köd-ködmönét, s egészen őszig, a nyáron át hordott rétingre vetkőzik, mígnem a tél újra visszatér. Február Egész télen át így vagy velem: nyárból maradott sál vállamon ölelésed, ám kesztyűtelen vissza-visszavágyik, fájdalom, tenyered fészkébe újra – melegítsd! – öt meg öt lázas ujjbegyem is, míg nem nyit nyomod havában arany kikerics. Március Tarvágás volt. Hérics nem nyílik. Rügy sem fakad. Böjti szél borzolgat még lombja sincs ágakat. Sétáló roppant az ujján, siratja máris, hogy nem lehet nyárra fasorból katedrális. Mézszín fűrészporral beszórt porond felett menny kéklik, cirkuszi sátra hűvösen lebben. Évgyűrűk illatoznak maradék ligetben. Április Akár ingjét bohém költő, a föld már este a hófoltjait hasztalan kereste, s mintha nem vicsorított volna soha, hová lett a jégcsap mint farkasfoga? Fagyos szél ujja, cipruság, oly nagyon nem kocog többé az ablakon. Neked ajtó és hunyor is nyílik, hol lakom. Május A költő mint ama gólyamadár, kinek röptét sivatag rókái, s delfinek kísérték csak, ám így is hazatalált, hosszú nyakát bár hosszabb nyíl fúrta át ott, itt kitömte jutalmul az ember. De még égbe röpíthette, nem hagyta hullni ekképp dicsőítve meg gyilkosa fegyverét. Június Télizöldként kelt fény-örvényt: „Vélem a fagy meg se történt, ne fennkölt s mély verset költsél!” – így kérlelt a jázmin-tölcsér. Július Utánad int szomjasan egy lombos ág, és a kánikulában, mert nélküled marad, marasztalna a Szent György-hegy is, ám elbocsát, míg bátran csapnak le bazaltjára madarak, akár lustán nyújtózó krokodilusra csak: az éles kőfogak közé szorult maradék gyümölcsöket hogy csipegessék. Augusztus Hogy vízre lépsz, nőibb a táj a pillanatban, kamaszlány-melleit nád paravánja mögül mutatná Fonyód már, míg feltündököl az egész Aranykagyló-öböl, s régibb vár a Királynészoknyája alatt van. Fehér sirály-csapat ríja úszásod felett, s tátogják e kis dalt csónakba még sose tett vörösszárnyú keszegek. Szeptember Arany birsalma csobban kék patakba koromszín ágak alatt. Menta hajlik fürtjeivel még fölébük, kik szétrebbentek, a halak. Szellő sápadt lombokba kap. Rőt uszony és pirók-szárny között sodródik forogva az első levél s a vízről az égre visszapörög. Október Álmos alomból fölsimogatott árvult kölyökkutya vagyok, ki anyja tejszagával együtt egy lyukas rongyot is kapott, és október ormain mindenütt azt látja már csak, mint lobog, lobog, s nincsenek külön a közelre jött gazda- vagy sintérszagok. November A kapolcsi kanyarban egyszer biciklijével fiatal anyám esett el, máskor tartálykocsi szakadt a kristály tiszta vizű patakba: pisztrángok egén úszott az olajpocsolya, s a gyerek még nem is látott szivárványt soha… Borulj ránk majd Balaton fölötti kupola! December Az ádventi gyertyák harmadikja vár, gyújtsam. Halvány rózsaszín akár karod volt, dehogyis perzselte a láng, kánikulában óvta hévizi fűz s platán. Imént húztam középre a parazsat. Először imát suttogva beszél. Majd mint kályhába zárt kutya csak vonít reggelig a decemberi szél.
Malomtavi elégia
Magzatvíz ömöl itt mióta megszülettem, és a tóba toronyárny tótágast kígyózva ér, s ámulok, mintha harangszóra nyílna-csukódna a tavirózsa. Perisztaltikusan egy ében pióca zöld valiznériák indáin át halad. Balatonból feljött halak smaragd platán-lombok alatt siratoznak malom-falat. Sárgulnak s pirulnak most fűzlevelek innen iramló patak felett, a párakék pedig, akárha lehelet hűlő tükrökön lebeg, lebeg, lebeg. A vén parti ház torzó. Még repkény fut leomló bástyáira föl, s komló. Beszitálja maholnap a porhó. Csak arcod nem hull habokba: moccanatlan mintha volna üveg mögött a szívforma arcú szentkúti Madonna. Alatta szárnya alá is rejtve fejét alhat a fáradt vadkacsa-nép. Mert nincs külön föld, víz, se ég: egybeforgat mindent a malomkerék.
Németh István Péter (1960) az ELTE magyar–könyvtár szakán végzett. Tapolcán él. Legutóbbi kötete: Petőfi közelében (2023).