Szemes Péter
Emberi sorsok, magyar sorsok
Lezsák Sándor: Szellemfalu és egyéb jelenések
Kairosz Kiadó, Budapest, 2023
Lezsák Sándor az elmúlt négy évtizedben nemcsak a nagy sikerű – és a háborús fenyegetés árnyékában újra egyre aktuálisabb – Negyven vödör levegővel, de az Atilla fia, Csaba királyfi történeti-romantikus és a Nagypapa a bőröndben groteszk „népszínművekkel” is igazolta, hogy drámaköltőként ugyancsak kortárs irodalmunk legjobbjai közé tartozik. Ennek megerősítése a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent Szellemfalu és egyéb jelenések című, vegyes műfajú kötete is, amelynek dominánsan dramatikus darabjaiban a megelőző, nagyobb lélegzetű művek erényei egyesülnek. Nem véletlen, hogy a tíz (a numerikus szimbolikában a totalitás száma) egybekapcsolódó írásból álló korpusz egyfajta teljességet mutat fel: az Utószót jegyző Szakolczay Lajos kiváló meglátása szerint világmodell s magyarságmodell is – tehetjük hozzá.
Világmodell, hiszen a néhol fel-felszikrázó humor ellenére mélységesen emberi sorsok, úgy is mondhatnánk: az Ember sorsa jelenik meg itt. Diákoké, akiktől a hatalom elvette a biztos eligazodás lehetőségét, és akik ezért – szerzői telitalálattal – hasonlóképpen próbálnak visszavágni (Felvidéki jelenés, 1968), szabadságvágyó és boldogságkereső fiataloké, akiknek érvényesülését külső erők próbálják elbuktatni (Szellemfalu), családé, amelynek tagjai nem emlékezhetnek méltón őseikre (Újratemetés előtt), házaspáré, akik szinte érzéketlenné váltak a távoli tájak tragédiáira (Jelenés, valamilyen szigetek), és a téma más variánsaként időseké, akik végül maguk szenvedik el a közvetítésben követett háborús pusztítást (Jelenés, élő adásban). Az egyén szintjén pedig az elveszített szülőföldjétől, elvett birtokától elszakadni nem tudó Jánosé (Színe és visszája), a hóesésben terhe, a majdan meleget-ételt adó gázpalack szállításával egyedül kínlódó, magányos Öregasszonyé (Ilyen ez a tél), az érintettségig jutva, a bátyé, a balladás Adventi dramolett „félrelépett”, szőnyegben elesett, az esetet protézissel megúszó hőséé, s a személyességig elérve a költőé, aki álmában sem tud kiszakadni a korabeli (1978), életet nyomorító viszonyok közül (Az Esernyő titka), akinek műalkotó, világalkotó törekvése a Teremtés tökéletességéhez képest szükségszerűen csakis töredékes maradhat, ám mégis, így is szakralitással teljes. Mert, amint a hiányból fogant Az Örök Verstöredék zárlata megvallja: „ez a vers is / úgy született, hogy Szavak lelke / zsong Mindenek felett” (16).
Emellett – és ezt ugyancsak találóan állapítja meg Szakolczay Lajos – a kötet címét kölcsönző kétrészes drámában megjelenített iskolai tanterem és a környező falu maga is mikrokozmosz, egy elhagyott, de jobb sorsra, dózer helyett megmentésre érdemes kisebb-nagyobb hely jelképe, amelyet a lelkes fiatal telepesekhez hasonlóan nekünk (hiszen az instrukciók Lezsák Sándor dramatikus szövegeiben általában az Olvasónak adresszáltak) kell belakni, értékkel megtölteni, igazi otthonná formálni. Hogy ne legyen Szellemfalu a község, a város, az ország, a földrész, a nagyvilág, ahol élni szeretnénk.
S ami legalább ilyen fontos: a kötet magyarságmodellt is kínál, szövegeiben egy évszázad nemzeti történelmének eseményei, tipikusan magyar sorsai bontakoznak ki. A korpusz darabjai, amelyek úgy állnak eszerint össze, mint a virág szirmai vagy a koszorú levelei, egy-egy tragikus történéshez kapcsolódnak, és különösen a dramatikus művekben feltűnő, hogy a kor, amelyben a cselekmény játszódik, nem pusztán keret, hanem tulajdonképpen szervező elem, amely nyomasztó atmoszféraként nehezedik rá, és (a groteszk megoldások kivételével) meghatározza minden elemét, azok egymásutániságát, folyását. A költő ez irányú tehetsége természetesen már a nyitó lírai blokkban is megmutatkozik. Az Ilyen ez a télben csupán néhány pontos, precíz vonallal vázolja fel nemcsak a szituációt, de az Öregasszony egész életét, úgy, hogy az általa szánon húzott, behavazott gázpalackban nem nehéz a keleti fronton elesett férj megtestesítőjét felismerni, a vers ritmusa léptei (és lélegzése) nehézségét idézi, míg a balladás ismétlések a világháborús veszteség, a magány feloldásaként, a párjához hasonló véget (a fagyhalált) sejtetik. A vegyes műfajú, versformában tördelt, a dialógusrészekkel dramatikussá tett, ám valójában epikus jellegű (ezért találó a „dramolett” megjelölés) Az Esernyő titka a Kádár-korba kalauzol, azaz 1978-as születése közelmúltjába és jelenébe. Azon vezet végig a – személyesség jegyeit is viselő – főalak elvesztett használati tárgyának pótlását célzó álombéli útja: a Néprádióból szóló, folyton ismételt Egmont-nyitány (1956) indulásra ösztönző „üzenetétől” a korabeli társadalmi-közéleti viszonyokat modelláló (hogy ne szakadjunk el ettől a fogalomtól) bérház bejárásán, jellegzetes „lakói” és működési mechanizmusa megismerésén át a rendszert képviselő bizalmihoz, a Házmesterhez jutásig. Ebben a világban nem meglepő, hogy a szakrális szférába tartozó, szép álmokat is összefércelni tudó és éppen ezért rejtőzködésre kényszerülő, a hatalom által hasonmásokkal jelentékteleníteni próbált Varrónő helyett ez utóbbi ad(hat)ja csak át az új esernyőt, amely így védelmező, menedékadó, az „égiekkel” összekapcsoló funkcióját, értékét elveszítve, ezeken a kezeken pusztán dologgá degradálódik, és az sem, hogy a „titkokkal” szembesülő kérelmező belső menekülésként „a Kertünkre meg az Öreg Diófára” (13) gondol.
A drámákban, az ún. „jelenésekben” és a kétrészes „népszínműben” – amint fentebb említettük – mindez még inkább meghatározó, ráadásul a szerzőnek arra is gondja volt, hogy a különböző szövegek cselekményeinek helyszíne a Kárpát-haza más-más vidéke legyen, jelezve a helyi közösségi és sorstragédiák összmagyar jellegét, nemzeti jelentőségét. Az Újratemetés előtt, amelynek már a címe is áthallásos, 1951-ben, tehát a Rákosi-rezsim testi, lelki és szellemi terrorja, az erőszakos kollektivizálás, a koncepciós perek és kitelepítések, a rendszer minden szintjét átható megfigyelés és megfélemlítés idején játszódik egy alföldi faluban. A szereplők jegyzékéből, noha nem kapcsolódik a név formációkhoz közvetlen instrukció, eleve vélelmezhető, hogy az erőszakszervezetének képviselői által (Rendőr, Próbarendőr-jelölt, Szem, Fül – utóbbiak besúgók, Lezsák Sándor írásaiban vissza-visszatérő elemként egymást is szemmel tartják, hiszen a bizalom hiánya, a bizonytalanságban tartás fontos hatalomtechnikai eszköz) megtestesített regnáló rend és a neki(k) kiszolgáltatott család (Janó, Anya, Janóka) viszonyában nincs, nem is lehet kollízió, csupán a megváltoztathatatlanba beletörődés, legfeljebb a remény fenntartása. A helyre vonatkozó szerzői utasítás azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy ott temetőfelszámolás, sírkövek széttörése, tehát valamiféle deszakralizálás történik, amelynek komolyságát az alkotó egyrészt az Olvasónak szóló, megmosolyogtatóan didaktikus instrukciókkal (mint „Ha elfelejtette volna az Olvasó, a Pr-jelölt a Próbarendőr-jelöltet nevezi meg, ezt kéretik megjegyezni, mert újra nem fogom megismételni.” [31]), másrészt a hatalom oldalán állók nevetségessé tételével oldja. Főként a Rendőrével, aki egykori kohómunkásból lett őrsparancsnok, s a köz érdekére hivatkozva saját nagyszülei nyughelyét és csontjait is az útalapba lapátoltatja, miközben ellopja a sírokban talált értékeket és a földből előkerült leleteket. De alárendeltjei sem jobbak nála, ahogyan ő gazdái elvárásainak, amazok az övéinek igyekeznek mindenáron megfelelni. Velük szemben a brigádmunkára kirendelt, még itt is versenyben bontó és talicskázó Janónak a fejét felemelni sincs lehetősége. Nem társadalmi állásából vagy vagyoni helyzetéből fakadóan, hiszen még a helyi besúgók ruhája is rongyos, tehát az egész falu szegény, hanem mert nincs választása. Ha ellenszegül, úgy járhat, mint az Anya rokona, akinek a botozás maradandó károsodást okozott, sőt, akár rosszabbul is, mint az előző „komenista” rémuralom elszenvedői: a temploma védelméért híveivel együtt felakasztott pap vagy édesapja, akit azért vertek agyon, mert nem engedte a közösbe hajtani tehenüket. S nemcsak saját maga, kényszermunkára utána irányított felesége és fia miatt sem teheti meg, hogy nem teljesíti a parancsot. Nem szeretné, hogy Janóka is úgy járjon, mint ő, akinek először titokban kellett el-, most pedig (groteszk elemként) a készülő útba beletemetni atyját. Janó – Hamlet-reminiszcenciaként – koponyájától kér tehetetlensége miatt bocsánatot, ám fia, legalább jelezve az új nemzedék reményt keltő bátorságát, öröksége, az erkölcsi tartás átvételét, zsebébe tesz egy tőle-belőle származó csontdarabot.
A forradalom előtti időszakra, 1956 nyarára, egy délvidéki – az alcím pontosítása szerint Dráva-menti – faluba helyezi a szerző a Színe és visszája cselekményét, amely a kommunisták bűnei közül a kitelepítés hatásával szembesít. Főalakja, János a rendszer szemében kettős vétséget követ el: egyrészt visszatér a házhoz, amelyet mindenestül elvettek tőle, másrészt leül vele szemben, és nem hajlandó elmozdulni onnan, hiszen ebben a világban már a nem kívánatos jelenlét is vétekké válhat. Jellemében van valami az antik tragédiahősökéből, azzal a különbséggel, hogy az ő hübriszét éppen állhatatossága és kitartása váltja ki, a darab dramaturgiája pedig a népmesékkel rokon, hiszen három kísértő érkezik hozzá, három próbatételt kell kiállnia. (S hogy még egy különlegességet kiemeljünk: a nyitó instrukciók nem csupán eligazítják az Olvasót a helyet, az időt és János lelkiállapotát illetően, hanem a pontos pozícióját megadva [a férfival szemben tartózkodik, a háznak háttal], bele is helyezik a dráma világába. A nagybetűs írásmód tehát nem pusztán a tisztelet jele, de utal rá, hogy az Olvasó, még ha a dramatis personae jegyzékében nincs is feltüntetve, tulajdonképpen maga is egy az alakok közül.) Elsőként a Szomszéddal találkozik, aki elmondja, hogy már megszűnt ott az egykori lakó otthonossága és illetékessége, a birtok Békésből odaköltöztetetteké lett, és a férfi idegenné vált a faluban. Tanácsa: „Azt mondom néked, János, hogy menjél vissza oda, ahonnét jöttél. Ha sokáig itt üldögélsz, bevisz a rendőr. Onnan nehéz kijönni” (59). Másodikként a korábbi kivetettből mindentudó besúgóvá avanzsált Bungyika érkezik, aki világosan közli: akkor lesz rend, ha „komája” a következő vonattal elmegy, ellenkező esetben az ismerős papot is bevitetik, aki szállást adott neki a közeli városban. (Jellemző, hogy a „szimatos” nemcsak önszorgalomból folytatja alantas tevékenységét, hanem azért is, hátha így a „néphatalom” nevében elítélt apját, aki ugyancsak besúgó volt, előbb kiengedik.) Végül harmadikként a Rendőr, az új lakó testvére, aki kezdetben barátságosan, majd egyre ellenségesebben, fenyegetőbben ösztönöz indulásra. János három dialógusbéli válaszaiból egész szomorú története feltárul (a lágert is magában foglalva, ahol dolgoztatták), ám az erkölcsi győzelem mégis övé lesz: megfogadja, hogy noha most elmegy, de néhány év múlva, amikor majd lehet, ide, saját házába fog hazatérni.
Inkább dramatizált kispróza a Felvidéki jelenés, 1968, amelynek cselekménye a magyar nemzetiségi közösség számára is sorsfordító eseményhez, a prágai tavaszra válaszul tett szégyenletes katonai bevonuláshoz és megszálláshoz kapcsolódik. Alakjai mind felvidéki magyarok, így a szöveg tulajdonképpen az ő – érdekeiket is semmibe vevő – kádári-csatlósi lépésre adott lehetséges, jellegzetes és etikai tekintetben teljesen helytálló reakciójukat mutatja be. Ügyes szerzői megoldás, hogy a „NITRA” felé vezető országúton, ahol a mű világába ismét bevont Olvasóval szemben Szent Vendel szobra áll (ami magában is finom fricska, hiszen a pásztorok védőszentjét ábrázoló alkotást általában a birkák terelési útvonalán szokták felállítani), két, a helyes irányt jelző táblát elfordítani akaró, eltérő életkorú társaság találkozik. Szénási tanító úr és fia, Szénási tanár úrék felelős értelmiségiek, akik a jelenlegi államalakulatban is a régi magyar világból átmenekített önazonosság, szellemiség, erkölcs szerint élnek és cselekednek, így számukra természetes, hogy megtévesszék az érkező ellenséget. Meglepőbb, hogy ugyanez a másik, tizenéves fiatalokból álló csapat tagjainak, a modern „csitteseknek”, Csiriznek, Bencének, Péternek és a náluk ifjabb Potykának sem csíny, hanem tudatos, a szülőföld szeretetéből, a haza iránti kötelességből fakadó aktus (mint kiderül: cserkészek voltak). A szabadság és a magyar ügy iránti elkötelezettségük egy szebb, boldogabb jövendő ígéretét hordozza, e tekintetben is beszédes az alábbi dialógusrészlet:
„Csiriz:
– Titkos Jókai, Tijókai. Mert nem engedték. Tanár úr, mikor engedik a cserkészetet?
– Annak is eljön az ideje.
– Mikor?
– Mindig arra gondolunk, de most megint nem beszélünk róla” (49).
A tett utáni nagy egyetértést énekszóval (a Bartók által egyébként Kárpátalján lejegyzett „Komáromi kisleány…”-t dalolva) érkező besúgó, Gyurinka zavarja meg, akinek látszólag nemcsak neve, jelleme is hasonló a Színe és visszája Bungyikájáéhoz, hiszen ő is már gyermekként az iskolában megfigyelt és a táblára felírt mindenkit. Záró gesztusa azonban mégis elemeli tőle és igazán emberivé teszi: a bekötött szemű szoborra „VIVAT DUBČEK!” feliratot teker, és közbenjáró imáját kéri a nyáj számára az elkövetkezőkre, amiket jobb, hogy nem fog látni amaz.
A Szellemfalu a jelenbe tér, helyszíne egy egykor virágzó, mára elnéptelenedett, lepusztult falu – mintája akár a mai, főként dunántúli kistelepülések, Takáts Gyula verscímével: a „magyar Waste Land-ek” bármelyike lehetne – iskolája különös mikrokozmosz. (A szerző ezzel kapcsolatban is rejtett humort instrukcióiba, ennek jele a tanodabéli BÁBSZÍNHÁZ felirat.) Terme a találkozások terévé válik, ide érkeznek különböző, építeni vagy rombolni vágyó közösségek, akiknek mind-mind helyben vannak terveik. A négy gyermeket nevelő Piroska és Ambrus voltaképpeni őshonos házaspár, akik a nagyszülői ház visszavásárlására gyűjtöttek, és most szeretnének hazaköltözni, hozzájuk csatlakozott két pár, Anikó és Péter, akik az ottani rossz tapasztalatok (munkaügyi átverés, romló közbiztonság) miatt Németországból tértek ide, illetve Anikó testvére, Zsuzsa (az ő tudományos karrierjét – ez is jellegzetes – az akasztotta meg, hogy sok gyermeket szeretne) és Gábor, akik ugyancsak itt képzelik el közös életüket. Kisebb léptékben már neki is álltak gazdálkodni, emellett Gábor fémkeresőzik („lenget”), Péter hangeffekteket gyűjt, az erőszakos betolakodókat pedig együtt készített tiltótáblákkal próbálják távol tartani. Valójában a két lány szintén felmenői álmot akar beteljesíteni, hiszen nagyapjukat azért érte a kommunista hatalom retorziója, mert Kert-Magyarországot szeretett volna, s hogy a fiatal csapat miért választotta a vidéket, arról így vallanak:
„AMBRUS A városban mindent lebetonoznak… itt még lélegzik a föld.
PIROSKA Itt kint egészen más a levegő. Friss és egészséges… júniusban költözhetünk!” (89)
Ez utóbbit jogerős határozat teszi lehetővé, amely arról rendelkezik, hogy mindnyájan építési engedélyt kaptak, s egy építészhallgatókból álló társaság is érkezik, akik a kiválasztott és a majdani telepesek számára használható épületek állagát mérik fel, felújításukat tervezik meg.
Két pap is az iskolába vetődik, ők a régi misézőhelyeket veszik leltárba, amilyent elődeik az iskolai tanteremben is elrejtettek. Közülük István atya fekete, Nyugat-Afrikából érkezett, ottani szülőföldjén hallott a magyarok ’56-os helytállásáról, a Biblia, Arany János és Tamási Áron művei tanították a nyelvre, és missziós feladatokat látott el korábban a floridai magyarok körében is, míg Ferenc atya ténylegesen kötődik a faluhoz és az iskolához, dédapja ott volt tanító, majd – groteszk elemként – halála után csontváza, amely jelenleg is a teremben található, biológiai szemléltető eszköz. Azért is érkezett, hogy a maradványokat méltó módon eltemesse. Jelenlétük megerősíti, az általuk felfedett szentély fénye, mintegy áldást sugározva, megszenteli a fiatalok szép és nemes vállalását.
Velük ellentétben a terjeszkedő világcégeket képviselő, mint kiderül, magyar származású, ám beszédesen idegen (farmer) nevű vezetők, Mr. Wrangler és Mr. Mustang, valamint titkáraik, Seprű és Pacsuli a termőföld felvásárlásában és az épületek elbontásában, útalapba dózerolásában érdekeltek. Nem az útalap az egyetlen közös pont a kommunisták lezsáki megjelenítésével, a két fél poloskákkal egymást le-, a pórul járó Seprű a padlástérből a fiatalokat is kihallgatja, az elővásárlási joggal rendelkező helyieket és a jegyespárokat előbb megvenni, majd fenyegetéssel és erőszakkal elűzni akarják, s az általuk európai (uniós) támogatással építeni kívánt új telepre bevándorlókat költöztetnének. De nemcsak velük egyértelmű a rokonság:
„GÁBOR A tatárok is győzni akartak.
ZSUZSA A törökök is.
PÉTER A Habsburgok is.
ANIKÓ A németek is.
FERENC ATYA Győzni akartak a szovjetek is.
ISTVÁN ATYA Győzni akarnak most a maguk fajta nyugatiak is.
AMBRUS Ez a mi örökös szabadságharcunk. Honvédő háborúnk” (123).
Nem véletlen, hogy – Jézus példáját követve – a papok és a karót ragadó fiatalok együtt űzik ki a kufárokat a templomnak is helyet adó iskola szakrális teréből. Péter még egy sziréna-kommandósok-bilincskattanás effektsort is bejátszik nekik, Piroska pedig a hivatalos határozat fellebbezést elutasító passzusát olvassa fejükre.
Lezsák Sándor Szellemfaluja nemcsak azért fontos kötet, mert írásai világ– és magyarságmodellt kínálnak, hanem azért is, mert a tragikus közösségi és személyes sorsok mellett a nehézségeken felülemelkedés, a minden körülmények közötti túlélés példáját és az újrakezdés reményét is felmutatja. Az élet, a magyar élet mindenáron való fenntartásáért emeli szavát, és ennek, különösen korunkban, különös, már-már stratégiai jelentősége van. Ugyan drámáit, dramatikus szövegeit érezhetően elsősorban olvasásra szánta, ám emiatt is hasznos lenne, ha színtársulataink szintén felfedeznék azokat, és még többekhez jutna el értékes üzenetük.
Szemes Péter (1979) irodalomtörténész, kritikus. Utóbbi kötete: Csillagtérkép. Válogatott recenziók, 2019–2023 (2023).