Mezei Balázs

Apokalüptikon: A személyen innen és túl

Személyfogalmaink

Közösség és egyén korrelációban áll. A politikai közösség és a politikai egyén hasonlóképpen. Minél teljesebb egy közösség, annál teljesebb az egyén, a közösség tagja. S megfordítva: minél teljesebb az egyén, annál teljesebb a közösség. E korrelációt lehetséges a közösség oldaláról tárgyalni, ez esetben a politikai közösség szerkezetéről, jellegéről, minőségéről beszélhetünk. De tárgyalhatjuk e korrelációt az egyén oldaláról is: ekkor az egyén mivolta, kivolta, közösségisége, minősége áll előtérben.

A következőkben a korreláció egyéni vonatkozását vizsgálom történeti perspektívában. Minthogy a történetiség nem lehetséges előzetes konzisztencia nélkül, látni kell, hogy a pusztán történeti tárgyalás e konzisztencia tárgyalása is. Ez utóbbit lehet önmagában is szemlélni, ám ekkor is kiemelkedő a tényszerűség jelentősége: a faktikus, itt-és-most létező; ez a konzisztencia reális horgonya. Minden személyfogalmunk e reális horgonyon rögzül, ám a történeti összefüggésen keresztül mégis fogalmi konzisztenciát mutat.

A nyugati személyfogalom döntően különbözik a keleti egyén-, lélek- vagy emberfogalmaktól abban, hogy a személy a nyugati hagyományban fejlődik ki, erősödik meg, válik kreatívvá és haladja meg önmagát. Ezzel szemben a hindu lélekfogalom a Brahmannal való azonosságot állítja, a buddhizmus az egyén teljes feloldódását, a kínai konfucianizmus pedig a természetes rend követésében helyezi el az emberi lényeget. Mindennek csodálatos kultúrája van, mégis döntően különbözik a nyugati önmeghaladó felfogástól.

Ez utóbbi, a transzcendentális személyfogalom látványos fejlődésen megy keresztül, amelynek során a külsőlegesen, horizontálisan vagy felszínesen felfogott ember bensővé, elmélyülten személyessé válik (a szó szorosabb értelmében), majd megtörténik meghaladása a modernitás utolsó időszakában. Miről van szó? A héber pöné felszínt jelent, arcot vagy arculatot, egyben embert is. Ez a felszín azonban a Kivonulás könyve 3:14 szerint „én”: ehjeh aser ehjeh, s az „én vagyok” (ugyanott olvassuk) az istenség neve; s ez az én kétségkívül személyes, amennyiben azok, akiket kiválaszt, akiket vezet, segít, fenyít, büntet, akiknek megbocsát és akiket felemel, ugyancsak személyesek.

Mindez összekapcsolódik a hellenisztikus fejleményekkel (sőt feltételezhető, hogy az ehjeh is ennek hatására került a régi szövegbe): A görög proszopon eredetileg „az, ami látszik”, ami megjelenik: innen a színészi maszk elnevezése is. Ám a maszk egyben lényeget fejezett ki, a színész isteni lényegét (a maszk tette világossá, mely istenséget jeleníti meg a színész). A delphoi jósda híres felirata – gnóthi szeauton – arra az autóra vonatkozik (Platónnál to auto to auto), aki nem más, mint „én vagyok”, egó eimi, ahogyan ez Jézus szavajárása is volt: én vagyok az út, az igazság s az élet….

Így indul el a személyfogalom a lényegkifejezés útján, amely fejlődés a szentháromságtani viták során tovább mélyül: Isten egy lényeg és három személy, hüposztaszisz vagy proszopon. Az utóbbit azért hagyják el az egyházatyák, hogy elkerüljék a modalizmus vádját. Isten egy lényeg és három hüposztaszisz, fennállás. Amikor a latinok lefordítják e kifejezéseket, hosszan vitatkoznak a megfelelő latin szó kiválasztásán, végül az essentia és a persona kifejezések véglegesülnek: Isten egy lényeg és három személy. Mindemögött a latin jogi nyelv húzódik meg, s ezzel egyben rögzül az is, hogy az emberi persona valamiképpen az isteni persona analogonja, az emberi én az isteni én (szabadon megalkotott) konkrétuma.

Ezzel kezdetét veszi a nyugati személyfogalom kifejlődése, amiben döntő szerepet játszik a teológiai háttér: az emberi méltóság, dignitas a teremtményiségben, a képmásságban, Istenben gyökerezik. Ám a dignitas merőben rang, fokozat, kiemelkedő státus, s még nem voltaképpeni személyfogalom. Ez utóbbi akkor válik lehetővé, amikor a misztikában, a protestantizmusban, az aszketizmusban adott személyfelfogás elmélyül, szubsztanciálódik. Krisztus követése,az imitatio Christi egyetemes paradigmaként az emberi személy kiemelkedése is egyben: a krisztusi személyé, az egoeimikus lényegé (egó eimi: „én vagyok”, ahogyan a kifejezést különösen János evangéliumában látjuk visszatérően felbukkanni). A különféle elágazások: polgári és alattvalói jogok, a reneszánsz műveltségi eszmény, a művész megjelenése, az ember mint anyagi létező hangsúlyozódása, majd az uralkodó személyiség: a király, a császár, a Leviátán – e mélyebb folyamat epifenoménjei. A szent ember, az arisztokrata, a géniusz alakjai ebből a televényből nőnek fel. A géniusz romantikája vezet a forradalmár romantikájához, akinek alakja mögött a 19. században fokozatosan konformistává, jelentéktelenné válik a bevett Krisztus-alak (művészettörténetileg igazolható, de lásd pl. Munkácsi Jézus-képét az Ecce homo című festményén).

E történetben – mely a német klasszikusok mélylátása szerint valamiképpen Isten története – Johann Gottlieb Fichte szerepe kiemelkedő. E különös géniusz fedezte fel, hogy a Kant-féle appercepció, az „én vagyok”, mely minden észlelésünket kíséri, valójában az én univerzálisan döntő jelentőségét rejti. Erre építve alakította ki énfilozófiáját, amely által (Descartes után aránytalanul nagyobb hangsúllyal) az én kerül a gondolkodás középpontjába, mely szabadon hozza létre önmagát és önmaga ellentétét mint a mindenek végső elvét. Az emberi én, a konkrét és személyes én ebben az univerzális énben gyökerezik, innen fakad, ide tér vissza, s ekképpen az én örök újdonságát gazdagítja. Ez a lényege Fichte Wissenschaftslehréjének, azaz tudománytanának, amely egyetemes egologikus filozófia. A nagynevű követők – Schelling, Hegel, Stirner, Nietzsche, de még Husserl és Heidegger is – visszatérően merítenek e gondolkodó gazdag és szinte mártíromsággal lezárt életművéből (a berlini háborús sebesültek ápolása közben elkapott betegségben halt meg). Fichte gondolatvilága előrevetíti nemcsak az én modernkori kibontakozását, hanem annak meghaladását is.

A személy meghaladásának nagy etapjai: az Übermensch, a Dasein, végül der letzte Gott, „a végső isten” alakjai e személyfogalom-fejlődés végső változatait mutatják. Az exisztencia csak halvány visszfénye annak, amit Heidegger a letzter Gott alakjában vízionál. Ezt követően azonban a felbomlás korszaka jön: a másban, a másikban való feloldódás, az identitásvesztés, a szerkezetiség megannyi formája, amelynek végső kifutása a klasszikus személy hatalmas alakjának szétfoszlása.

Konzisztencia

A nyugati személyfogalom: énfogalom, énkonkrétum. Világos, hogy ennek a jézusi egó eimi köréből eredő, egoeimikus lényege mélyen gyökerezik a történelemben. Világos, hogy mi mindannyian beletartozunk ebbe a körbe, ebben és ezáltal vagyunk azok, akik, ének, személyek, sajátos méltósággal, belső értékkel, a kanti Würde mélységével. Egyetlen történelmi összefüggés ez, az ehjeh kimondásától kezdve az egoeimikus kijelentésen át a Würde és a fichtei Ich bin méltóságáig. Konzisztens összefüggés, egyre mélyülő felfogás, önfelfogás, apokalipszis: a személyvalóság feltárulása. De mennyiben hézagtalan, konzisztens, összefüggő ez a történet? Mennyiben organikus kibontakozás, amelyben nincs helye a véletlennek, az eltérőnek, a tévedésnek, a bűnnek, a katasztrófának?

A történelem mint konzisztens értelemegész tétele: ellentmondásos. Az, amit konzisztensként fogunk fel, ebben a felfogásban magától a felfogástól különböző, annak tartalma más, mint maga a felfogás. A felfogás túl van a felfogás tartalmán, azaz negativitást foglal magában. Ugyanez érvényes a személyfogalom történelmi összefüggésére: amennyiben ezt konzisztens egységként fogjuk fel, negativitást tételezünk a felfogás és tartalma között. S ha e felfogás énjellegű, egoeimikus, úgy a személyfogalom történelmi konzisztenciája megszakad a felfogás tényében. Az az én, aki felfogom ezt a konzisztenciát, különbözik attól az éntől, amely vagy aki e konzisztencia tartalma, s így az énfogalmak elválnak egymástól. A felfogó én nem egyszerűen meghaladja a felfogottat, hanem negatív tartományba helyezi, mint felfogása tartalmát, amelyben a felfogás a pozitívum. Ez a kritika érvényes minden, hasonló összefüggésre: a történelem egészére, a hagyomány felfogására, önfelfogásunkra stb.

Mégsem lehetetlen ezt a helyzetet konzisztensnek nevezni. Ám látnunk kell, hogy ez negatív-pozitív konzisztencia, aufgehoben, felemelt konzisztencia, amely a konzisztencia tartalmának új valóságát hordozza. Ennek megfelelően a kalokagathia ősi eszménye – a jó és a szép nevelése, megvalósulása, hordozása – már eleve magában rejti önnön meghaladását. A görögségben e meghaladást az említett gnóthi szeauton fejezte ki, vagyis (helyesen értve) az én mint én radikálisan transzcendens jellegének hangsúlyozása. Hasonló irány olvasható ki Platón és Arisztotelész szavaiból, akik szerint az istenné váló ember valami egészen más, mint az az ember, aki istenné válhat (azaz tökéletes erénybirtoklásban, boldogságban élhet). Platón szerint a jó túl van a léten, vagyis a „jó és szép” (kalokagathosz) ember is túl van a léten. Ez komplex konzisztencia, vagyis a negativitást tartalmazó pozitívum konzisztenciája, mely magában foglalja a hibát, a bűnt, a törést, a drámát és a tragédiát.

Noha a latin sosem tudta terminologikusan lefordítani a kalokagathia fogalmát, maga az eszme megjelent a vir illustris ideáljában. Ez a forrása a későbbi gentilhomme, gentleman, úriember/úriasszony kifejezéseinek, melyeket hiba volna szimplán konzisztens fogalomként felfogni. Az úriember, az eredeti koncepció s annak kiértékelése szerint nem az, aki egyszerűen szép és jó, hanem a szépet és jót annak teljes spektrumában felfogó, megvalósító, a negativitást a pozitívumba belefoglaló tragikus-drámai személyiség – pl. mint Szókratész. Noha ez utóbbi vonás ritkán kerül előtérbe, szögezzük le: a per aspera ad astra archaikus gondolata éppen ezt fejezi ki. Ennek specifikus megnyilatkozása a kereszténység, a christicum: per crucem ad gloriam (per passionem ejus et crucem ad resurrectionis gloriam perducamur…, Úrangyala imádság), vagyis a megpróbáltatások útján elért dicsőség, boldogság, istenember-közösség. A christicum ezen elvének példás kifejeződése a kereszten kivégzett és a sírból feltámadó Jézus, akinek neve, ha görögre visszafordítjuk: Szókratész.

A konzisztencia megtörése: az Übermensch

A klasszikus-archaikus konzisztencia valójában a mikrokozmosz-makrokozmosz egybevágásának konzisztenciája. L’État, c’est moi, ahogyan valaki később kifejezte magát, ám a mondat értelme nem a felszínesen értett politikai, hanem a platonikus: az állam, a világ, a kozmosz egoeimikus. Visszatérően elsikkad ebben, hogy ez az én nem a szimpla konzisztencia énje, nem az apollóni elv problémamentes érvényesülése, hanem a dionüszosziban megpróbált, abban felőrölt, szétszaggatott, meggyilkolt elv kiteljesedése. Minél inkább ellaposul az egoeimikus valóság komplexitásának felfogása, annál erőteljesebb azok hangja, akik ezt a konzisztenciát meg akarják törni. Kierkegaard hitszemélyisége szemben a vélt Hegel-féle szintézissel; a proletár, az igazi, szabad deutscher Mensch erőszakos felemelkedése a konzisztencia elnyomó struktúráival szemben Marxnál; az én kizárólagossága Stirnernél. S végül (de nem utolsósorban): az Übermensch.

Az emberfölötti, az Übermensch nem egyszerű transzcendentalitás, hanem mindannak tagadása, amit korábban embernek, Istennek, igazságnak, morálnak neveztek. A kalokagathosz kifordítása; a totálisan anti-gentleman; a nem-rabszolga úr; új ember. Az Übermensch azonban mégiscsak Mensch; nem lehet más, mivel „Isten halott”; emberségében azonban újat teremt, új valóságot, igazságot, erényt, közösséget. Nietzschénél homályos marad, miben áll ez az újdonság; homályos előérzet csupán, profetikus látomás, amely csak később konkretizálódik. Az Übermensch megtörni hivatott a korábbi konzisztenciát, s nem vesz tudomást arról, hogy ez a konzisztencia eleve drámai. S noha nem képes megmutatni, miben áll a megcélzott újdonság, annyit kifejez, hogy a korábbi konzisztenciát meg kell törni, el kell vetni, meg kell haladni, ahogyan a dionüszoszi elv érvényteleníti az apollónit.

S mégis: mivel a személyfogalom kezdettől fogva és természetesen inkonzisztens, az Übermensch is része ennek a történelemnek: személyfogalmaink szerves mozzanata éppen azáltal, hogy szervetlenül kapcsolódik e fogalmi körhöz. A mi konkrét történetünkben – hiszen itt zajlott minden, a mi körünkben – az Übermensch az egoeimikus valóság kiemelt mozzanata, amely a személyfogalom eredendő inkonzisztenciáját nyomatékosan juttatja kifejezésre olyan összefüggésben, amely elfeledkezett erről az inkonzisztenciáról.

Új konzisztencia: a végső isten mint kezdet

Ha az egoeimikus valóság, a személyfogalom története felvázolható a pöné-ehjeh-egoeimi-proszopon-persona-Person vonalán, az Übermensch e vonal radikális folytatása. Konkrétan: mindannyian ebben élünk, mozgunk és vagyunk, ez a mai kor nagy jelképe: valamiképpen mindannyiunk egy-egy specifikus Übermensch. Érvényes ez a jelentéktelenre éppúgy, mint a jelentősre, a köznapira éppúgy, mint a kiemelkedőre, a tehetségtelenre, mint a tehetségesre, a konzervatívra éppúgy, mint a liberálisra: mindannyian az Übermensch jegyében fogjuk fel magunkat akkor is, ha ezt csak burkoltan, rejtetten, specifikusan tesszük – vagy ha a személy eltorzított alakjában, mely az empirikus individuum s ennek erőszakos egyénieskedése.

Jó kérdés, hogyan lehetséges az emberfölötti valóság ezen térnyerése. Talán mert Nietzschét sokan olvassuk és egyetértünk vele? Aligha; először is az egyet-nem-értés nyomán is lehetünk valaminek a hatása alatt. Másodszor az, amit az Übermensch kifejez, sokkal több, mint egy elszigetelt gondolkodó néhány leírt mondata. Itt történelmi összefüggés munkál az opus operatum módján, azaz akkor is, ha ezzel szándékunk szerint nem értünk egyet, nem működünk együtt. Az übermensch-szerűség abban a valóságban gyökeredzik, amelyet történelmi összefüggésben mint személytörténelmet fogunk fel, s amelynek egyedi-történeti kifejezése a christicum eseménye. Jézus meghalt a kereszten, feltámadt, s felment a mennybe – az ember tehát Übermensché változik, meghaladja a szimpla emberséget, s eléri a teljesség azon körét, amelynek drámai tartalma nyilvánvaló. Az eredmény: az új ember, az emberfölötti ember: „Ne hazudjatok egymásnak. Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, öltsétek föl az új embert, aki folytonosan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig” (Kolosszeieknek írt levél, 3:10).

A személyfogalom történetében az Übermensch kibontakozása a Daseinban megy végbe. A Dasein egyfelől a konkrét, halálra szánt ember; másfelől mégis a Sein da-ja, megjelenése, kifejeződése, kiteljesítője. Egyszerre Dasein és Da-Seyn, ahogyan (Fichte nyomán) Heidegger fogalmaz. A Seyn nem egyszerűen valami hagyományos és újragondolt létfogalom, hanem az a valóság, amelyet soha senki korábban nem fogott fel, nem gondolt el, nem nevezett meg. Amely kezdettől fogva rejtett volt mindaddig, amíg a Daseinban fel nem tárult. A Dasein tehát apokaliptikus, feltáró és feltáruló, annak feltárulása, leleplezése, ki- és beteljesítése, ami maga a valóság. Ez a valóság nem valami rigid és tőlünk független szint, hanem drámai, s ezen keresztül megújító-megújuló bennünk és közösségeinkben. Újdonság, de nem relatív értelemben, mint a régtől függő új; hanem abszolút értelemben, vagyis az az újdonság, amelyben a régi helyet kap: semper novum, sempernovum. Nem a régi szerint fogjuk fel, hanem önmagában; s ez teszi lehetővé, hogy a régit is újként értsük.

A letzter Gott, Heidegger e kriptikus kifejezése erre a novumra vonatkozik. Végső isten, vagyis a végsőképpeni, a végleges, a teljes – a teleiosz. Isten, de nem az elvont, ontoteologikus másság, hanem a közvetlenség jelenléte szerint. Dasein, mivel konkretizálja azt, ami a Sein valósága. Utolsó, de nem egy sorozat utolsó tagja, hanem végsőképpeni, akiben az újdonság, a kezdet megnyilatkozik. Konkrétsága emberi; végsőképpen emberfölötti; elhaladása (vorbeigehen) egyszerre elvonulás és visszavonulás, mellettünk való elhaladás, bennünket érintő eljövetel és elmenetel – abban a konkrét, drámai eseményben, amelyet megjelenése és eltűnése fog közre.

Ne hazudjunk egymásnak: ez a drámai elhaladás megrendítő. Velünk, közöttünk, bennünk történik. Ez az Übermensch, a Dasein, a Person, a persona, a proszopon, a pöné, az ehjeh kiteljesedése, pozitívumok negatívumának drámai összefogása, amelyet megpillantani: ajándék. Ez tehát nem lexikografikus fogalomtörténet, hanem valóságos történelem; nem egyéni vélemény, hanem tény; nem önkény, hanem valóság. A kalokagathosz, a gentilhomme, a gentleman, az úriember valódi valósága. Egoeimikus valóság, mivel mindebben az én munkál, aki nem valami rigid létező, hanem drámai összvalóság.

Személyfogalmaink inkonzisztenciája tehát konzisztens inkonzisztencia. Mivel azonban meghatározója a novum, vagyis – Vető Miklós kifejezésével – a nouveauté novatrice, megújító újdonság, ez az inkonzisztencia mégis konzisztens, ahogyan az újdonság is újszerű, de nem a régitől függő, hanem azt létesítő módon. Ez az inkonzisztencia hozza létre sajátos konzisztenciánkat.

Apokalüptikon: az árulás anatómiája

Mindezt apokaliptikusnak nevezem – a szó eredeti értelmében. Az összefüggést is leírhatjuk ugyanígy: apokalüptikon, azaz a valóság megvalósulása – feltárulása, lelepleződése, megmutatkozása, kifejeződése. Persze az apokalipszis a köznapi nyelvben valaminek a végét is jelenti, sőt drámai, tragikus végét. Értsük ezt is helyesen: a végforma, a szünteleia nem leszámolás, hanem számadás, nem pusztítás, hanem teljesülés, nem befejezés, hanem consummatio, összefoglalás. Az ember maga ez az összefoglalás, ez a consummatio, ez az apokalüptikon. Benne tárul fel a végforma, a teljesülés, szünteleia (Máté evangéliuma, 28:20: „a világ beteljesülése”) – eleve és konkrétan. S nem egyszerűen ebben vagy abban az emberben, hanem az emberi közösségben. Ez tehát érinti az ekképpen vett történelmet, társadalmat, politikumot. Minderre itt és most nem fogok kitérni. Ehelyett egy utolsó kérdést vetek fel: az apokalüptikon teljesülésének módját illetően.

Ez a mód az, amit a magyar nyelvben árulásként fejezünk ki. Ahogyan korábban összefoglaltam:

„A magyar »árulás« kifejezés a teljes jelentéskört véve lefedi azt, amit a főbb nyugati nyelvekben szereplő szavak kifejeznek. Az idézett nyelvekben általában két szót találunk az árulásra, aminek eredete a latin nyelv. A latinban az árulás általánosan mint »átadás«, »kiszolgáltatás« szerepel (tradere, olykor prodere), konkrétan mint ellenértékért való kiszolgáltatás (eladás, vendere). A német Verrat, verraten jelentésköre ezektől eltérést mutat; az ige alapjául szolgáló szó, a Rat nem az átadást vagy az eladást implikálja, hanem a valamire való gondolást, gondoskodást. A Verrat, verraten elsődlegesen a valamire irányuló gondoskodás megtagadása; innen származik a szó jogi értelemben vett »hűtlenség« jelentése; s ezen túl a gondoskodás (mint elővigyázatosság, tervezet) feltárása, vagyis az ellenséggel való rosszindulatú vagy romboló szándékú közlése. A magyar »árulás« sajátossága abban ragadható meg, hogy alakilag a vendere csoportjába tartozó szavak tükrözése (elad, elárusít, elárul), ám jelentését nem kis részben a német Verrat, verraten határozta és határozza meg. Mai köznyelvünkben az árulás már csak közvetve tartalmazza az »ellenértékért az ellenségnek való kiszolgáltatás« jelentését; nyilvánvalóbban a hűtlenséggel, a csalással kapcsolatos képzetet kelt. Az áruló ennek megfelelően, a magyar szó jelentése szerint, nem ellenértékért, hanem kedvezőtlen jelleméből kifolyólag lesz árulóvá; az árulás ennek a jellemvonásnak a kifejeződése” (Mezei Balázs: Vallásbölcselet, 59.3 §).

A most idézett munkában szó kerül arról is, hogy az árulás köznapi jelentése (ellenértékért való kiszolgáltatás) mélyebb értelmet hordoz: az áruló nemcsak saját maga áruló voltát, azaz negativitását fedi fel, hanem ezen keresztül azt az összefüggést is elárulja, felfedi, amelyben az árulás a köznapi értelemben végbemegy. Ez az összefüggés az értelemegész; elárulása nem más, mint feltárása éppen azáltal, hogy az áruló elárul (elárulja a barátját, a társát, a kollégáját stb.). Ekképpen – éppen magában az árulásban – a pozitív egészet is felfedi. Felfedi ugyanis, hogy ez a pozitív egész nem valami horizontális-felszíni adottság, hanem a negativitást felölelő pozitívum, amely a maga drámaiságán keresztül újdonságot fed fel. Az áruló – Júdás vagy bárki más – ugyan elárulja társát, de egyben és akarva-akaratlan felfedi azt a pozitív egészet, amelyben az árulás elszenvedése teljesüléshez vezet: per crucem ad gloriam – a kereszt által a dicsőségbe.

Az apokalüptikon működési módja ez. Nem mechanizmus, hanem emberi, nagyon is emberi cselekvés és szenvedés. Ez a cselekvés-szenvedés mélységes valóságdimenziót tár fel vagy árul el, azt, hogy személyfogalmaink története egyben történelem, értelemegész, amiben a személy mint személy már mindig is megtörténik. Lényege a nouveauté novatrice, amely a közös mozzanat a proszopon–persona–Übermensch–Dasein–letzter Gott vonalán. Ez a vonal valójában kör, amelynek középpontja az én, az ehjeh, az egó eimi: s nem lehet nem észrevenni, hogy mindez elsősorban rólunk, magunkról szól. Nemcsak arról, ami mi vagyunk itt Európa közepén, nemcsak magáról Európáról, hanem valami sokkal többről és mélyen személyesről is, amit Babits a Jónás könyvébenígy fogalmazott meg:

„De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb előtte orcád.”

Felhasznált irodalom

Babits Mihály: Jónás könyve. Budapest, é. n., Nyugat (610. számozott, a szerző által aláírt példány).

Blue Letter Bible: https://www.blueletterbible.org/about/ (2024. 09. 13.)

Heidegger, Martin: Beiträge zur Philosophie. Gesamtausgabe Band 65. Frankfurt am Main, 1989, Vittorio Klostermann.

Mezei Balázs: Vallásbölcselet. A vallás valósága. Gödöllő–Máriabesnyő, 2005, Attraktor.

Mezei Balázs M.: Radical Revelation. A Philosophical Approach. London–New York, 2017, T&T Clark.

Mezei Balázs M.: Apocalyptic Phenomenology: The Culmination of the Phenomenological Movement. RELIGIONS, 2022, 13 11 Paper 1077, 1–16.

Mezei Balázs – Schmal Dániel (szerkesztők és szerzők): Megújító újdonság. Tanulmányok Vető Miklós gondolkodásáról. Budapest, 2020, Szent István Társulat.

Mezei Balázs: Babits Esztergomban. Hitel, 2023/9, 41–46. (https://hitelfolyoirat.hu/wp-content/uploads/2023/09/04-mezei.pdf) (2024. 09. 13.)

Spaemann, Robert: Persons: The Difference between ‘Someone’ and ‘Something’. Trans. Oliver O’Donovan. Oxford, 2006, Oxford University Press.

Schenk, Richard (Hrsg.): Kontinuität der Person. Stuttgart, 1998, Frommann-Holzboog.

_{Mezei Balázs (1960) vallásfilozófus, irodalmár, habilitált egyetemi tanár, a Corvinus Egyetem kutatóprofesszora.}