Szikra János
vissza, el
meghúzni megint a vészféket az életbe újra beleszeretni elmenni innen elmenni innen is – ölelj halálosabban olyan védtelenek a költők udvarról kivert kutyák újra az életbe visszaszeretni ölelj halálosabban mint aki csupasz mellkassal tövisbozótot ölel depressziós bölény ideje új legelő után nézni a prérin új földet új hazát új népet új nyelvet keresni – most kéne elmenni innen is örökre el akár tizenhét munkahelyedről valahány szűk szeretődtől öt butácska faludból és négy rideg városodból ölelj halálosabban mint aki utoljára ölel
A barna lány
Negyven éve vonzó volt a barna lány, de ma már ronda. Valahogy elsötétedett – arca lassan éjféli lett. Szemében már féregszerű sóvárgás a régi derű. Talán nemét sem érzi már – fiú volt egykor, vagy leány? Kegyetlen lennék? Szánom csak boldogtalanságba roskadt gonoszkodását, és rideg lelkét, mely rámsötétedett…
Majd elmentek…
Sanyinak és Lacinak Majd elmentek, és lenézek a földre, és nem látom a földet. Majd elmentek, és fölnézek az égre, és nem látom az eget. Majd elmentek, és nem leszek már föld, sem ég, sem semmi, senki sem. És árvák lesztek nélkülem, mert elmentek végül mindannyian.
Remseyék kertje Gödöllőn
Gödöllőn a Remseyék kertje… Egymásból nőnek ki nálunk is a fák. Zongoraszó szűrődik a házból, talán Gábor ujja hinti szét a fák között a dallamot, pár évig lányom cserkészvezetője volt, Iván bátyja a bábokkal bíbelődik, kissé habókos művész-ember féle, ezer forintért eladja bohócrajzát Endrénél a helyi antikváriumban, háromszor dedikálja előbb s váltig köszöni a pénzt, öccsük, András merengve bóklászik az őszi Erzsébet-park dzsungelében, ahol Maszat kutyánk séta közben rendre megugatja a néhai osztrák királyné bronzszobrát a sétány elágazásánál. Kezdünk mi is eldzsungelesedni, azóta már belőlünk nőnek ki kertünkben is a fák, s én Remseyékre gondolok, a gyönyörű, sziklába mártott arcú Flóra már ifjan vállig ősz hajára, mint az ókori párkák, ujjai színes kárpitba szövik a jövőt, s titokban tán a halált, János férjét ötvenhatban fejbelövik, meséli a Rézgombosban két deci bor mellett, két fiukat nem apjuk nevére, hanem a már patinás Remseyre anyakönyvezik. Ó, hogy eltűnt belőlem a néhai Remsey család! A szecesszió századeleji túlélői megúszták a huszadikat, mondhatni munka nélkül szabotálták a moszkovitákat, az ötvenes években forgatott filmeket vetítettek nekünk, Gábor kísérte a képkockákat zongorán, nyolcmilliméteres némafilm, gimnasztyorkás muzsik vonszolja le az ukrán éhínség idején a padláson fölhalmozott gabonát, András a paraszt, Iván a NKVD-s pribék, üti az öccsét a gyorsabb munkavégzés miatt, nagyokat röhögünk mi, az MDF még önhitt titánjai a gödöllői művközpont bérelt termében, de kiúszunk lassan a filmből a rendszerváltás ugrókövére, és önfeledten énekeljük a tavaszi éjszakában gyerekkorunk néhány, örökre bennünk rekedt, feledhetetlen mozgalmi dalát.
Ében
Már kotorásznak benned az elmúlás egerei, Jóska, a halál férgei zörögnek a zsigereidben, – többé nem fűzöl csuklódra gumikarikákat, nem nyaggatod a bácsalmási ómamát, vegyen neked a vásárban papagájt, valódi, a szivárvány színeiben villogó, beszélő papagájt, nem ugrasz ki össztánc közben a tánciskola ablakán a púpos segédrendőr elől, aki rekedtre üvölti a torkát utánad, hogy azonnal állj meg, baszd meg, mert le akarja nyíratni hosszú, dús, ébenfekete hajad, nagy csibész voltál te kamaszkorunkban, de nagy csibész, – s ma már csak az elmúlás egerei kotorásznak benned, a halál férgei zörögnek a zsigereidben, de te csak fuss, rohanj, Kápolnás Jóska, soha ne add a hajad…
Szikra János (1954) Pátkán élő költő. Utóbbi kötete: Bácsalmási elégia (versek és prózák, Navigátor Press Kiadó, 2022).