Ujvári Hedvig

„A rövidség a balettköltők udvariassága”

Balett – zene – kritika Bécsben és Budapesten, különös tekintettel Eduard Hanslick bírálataira

Bevezetés

A 19. század utolsó harmadában, 1888-ban egy Budapesten megjelenő német nyelvű hírlapban lesújtó mondatok olvashatók Josef Bayer A babatündér című balettjének bemutatója kapcsán. A recenzens szerint több mint 130 évvel ezelőtt Händel már éles kirohanást intézett az udvari színpadokon nagy pompával bemutatott és orbitális költségeket felemésztő pantomim-előadások ellen. Aztán jött Gluck, „aki regenerálta az opera zenéjét”, és azóta se szeri, se száma a kompozícióknak. A jelen azonban a Händel előtti állapotokba röpít vissza: a színpadokon unalmas darabok, tündérmesék hódítanak. Ezzel számolni kell, így a színpad nem a nép erkölcsi iránytűje, hanem olyan művek számára teremt fórumot, amelyeket a legprimitívebb érzékekre hatnak, értelmetlen fantáziálásra épülnek.

A Politisches Volksblatt kritikusa azonban tévedett, ugyanis A babatündér bécsi bemutatóját követően a balettet 1999-ig több mint 800-szor játszották az Udvari Operában, illetve utódintézményeiben. Ugyanakkor a zenekritikusok ha nem is ignorálták, de távolságtartók voltak a balett műfajával szemben. Erre egy lehetséges magyarázattal Eduard Hanslick is szolgált. A zenei szép (Vom Musikalisch-Schönen) című írásában található egy utalás azzal kapcsolatban, hogy egy zenemű – a fogalmat terjesszük ki a balettre is – befogadása kapcsán az esztétikai szempont csupán egy tényező, és nem is biztos, hogy a legfontosabb: „A drámának a színpad jelenti az életet, a színpad birtoklásáért vívott harc valójában a dráma létéért folyik. Ebben a küzdelemben nagyon gyakran arat győzelmet a csekélyebb jelentőségű műalkotás jobb elődje felett, ha megjeleníti a kor sugallatát, ha a mi érzéseinket és vágyainkat testesíti meg.”

Alább Bécs napilapjainak, elsősorban a Neue Freie Pressének a zenekritikai gondolkodását kívánjuk összevetni a budapesti magyar és német nyelvű sajtóorgánumok balettzene-bírálataival Josef Bayer két műve, A babatündér (Die Puppenfee), valamint a Nap és Föld (Sonne und Erde) révén.

A két darab hazai bemutatója a Bécs–Budapest közötti kulturális transzfer eredménye: önálló magyar művek hiányában az Udvari Balett repertoárja volt mérvadó, az ott sikerrel játszott darabok előbb-utóbb megjelentek nálunk is. Sztojanovits Jenő Csárdása (1890) előtt a magyar balettet elsősorban látványműfajként tartották számon, a művekhez nem társult mélyebb mondanivaló, legfeljebb laza szövésű cselekmények sorozatából álltak. A színrevitel, a darabok kiállítása azonban jellemzően nagyon impozáns, szemet gyönyörködtető volt. A felfokozott vizualitás, a cselekménynélküliség nem hatott megtermékenyítőleg az írókra, akik ezáltal nem éreztek késztetést az irodalmi igényű, magas esztétikai minőséget képviselő librettók írására, amelyek aztán mérvadó zeneszerzőknek szolgálhattak volna inspirációként igényes balettzene megírásához.

Eduard Hanslick intelmei Delibes-nek

A librettó-problematika Hanslick előtt is ismert volt, őt a kérdés az operajátszás terén érintette. Párizsi tartózkodása során, az 1870-es években úgy látta, hogy a kortárs francia vígopera fiatal képviselői között nehéz megtalálni Auber méltó utódát. Bizet, Massenet, Massé „bájos kis tehetségek, színpadi jártassággal rendelkező zenészek, gyakran sokkal alaposabbak és lelkiismeretesebbek, mint híres elődjük”, de eredetiség, alkotói tehetség terén nem vehették fel vele a versenyt. Mivel a vígopera műfaja nem tudott megújulni, unalmasnak tűnt. Véleménye szerint a fiatalabb generáció legtehetségesebb tagja Léo Delibes volt, akinek A király mondta (Le roi l’a dit) című darabja vitt színt a Bécsben már harmadszor elhalványult vígoperába. Érdemei közé tartozott gazdag dallamvilága, valamint „zenei egészsége”. Ugyanakkor sikeres kezdeményezését nem követte további. Ennek okát a recenzens a jó szövegkönyvek hiányában látta, ami szokatlan jelenségnek számított a francia operaéletben, mivel egy tehetséges komponista Párizsban mindig képes volt megfelelő librettót találni. A felhozatal azonban akadozott, ugyanis a szövegírók inkább a kisebb színházakban hódító zenés bohózat felé orientálódtak. Ez a librettóhiány, amely remélhetőleg csupán átmeneti állapotnak bizonyult, késztette Delibes-et balettek komponálására.

Hazájában a Coppéliát sokan ’kisebb mestermunkának’ („un petit chef-d’oeuvre”) tartották, melynek zenéje annyira lenyűgöző volt, hogy az előadásokon még a balett műfajának az ellenzői is megjelentek. Delibes-nek előnyére vált, hogy St. Léon „nemcsak egy szellemes koreográfus”, hanem zenész is volt. A Coppéliában a zene és a színpadi történések szervesen kapcsolódnak egymáshoz, a balettnek kellemes a dallamvilága, kerek egészet alkot, alapos, finom a hangszerelése, vélte a recenzens. Párizsban az előzményekhez csak lazán illeszkedő harmadik felvonás elhagyásával játszották, folyamatosan nagy sikerrel, előtte opera volt műsoron.

Amikor Delibes egy másik balettjéből, a Sylviából már elkészült másfél felvonás, örömmel mutatta meg Hanslicknak. A kritikust a Coppéliához hasonlóan megfogta ennek a műnek a „könnyedén áradó, bájos és dramaturgiailag mindig jellegzetes” zenéje, ugyanakkor megeskette a zeneszerzőt, hogy nem ír már további balettet, mivel „ennyi tehetséget és szorgalmat” sokkal inkább egy vígoperára kellene fordítania.

Hanslick azonban azzal is tisztában volt, hogy noha a darabok értékéről lehet vitatkozni, nem kétséges, hogy a színházak vezetésére nagy nyomás nehezedett a közönség részéről, mivel a nézők állandóan új műveket követeltek, s ezt az igényt ki kellett elégíteniük. Erre egy korábban elképzelhetetlen, de a jelenben mégis bekövetkezett bécsi esetet hozott fel példaként: a Hofoperntheaterben tíz napon belül három újdonságot mutattak be, méghozzá kifogástalanul, többek között a Coppéliát is műsorra tűzték.

Az új balett premierjét követően úgy látta, hogy a cselekmény alapján Saint-Léon nagyszerű táncokat, Delibes pedig „elegáns és jellegzetes balettzenét” komponált. A zeneszerző nem volt ismeretlen a bécsi közönség előtt, A király mondta című operáját, mely „műfajának egyik legjobb új alkotása”, már bemutatták a császárvárosban, legutóbb a Schottenringen található Komische Operben. Azóta Párizsban három balettjét tűzte műsorra a Nagyopera, „melyek zenéje a műértőket és a laikusokat egyaránt vonzza és lebilincseli”. Ezzel szemben Németországban szinte elképzelhetetlen volt, hogy jónevű írók és zeneszerzők a balett számára dolgozzanak, inkább a prózai színházat és az operát célozták meg. Párizsban ez másképp működött, például Theophil Gautier a Nagyoperának hat balettlibrettót írt, és olyan zeneszerzők mint Auber, Halévy, Herold, Adam örömmel komponáltak balettzenét. A német alkotók „gondolati fukarkodása” miatt nem volt náluk jó librettó, illetve balettmuzsika, vélte Hanslick.

Nem vitás, hogy egy balettzeneszerzőnek számtalan, főleg a balett-technika által diktált feltételhez kellett alkalmazkodnia, jobban figyelembe kellett vennie a balettmester elképzeléseit, mint egy librettistának egy opera zeneszerzőjével szemben. Még siker esetén is halványabb volt az elismerés, mivel egy jó balettzene nyomán csak az érdemek fele volt az övé, folytatta. Hertel dallamos muzsikája volt az alapja a Satanella sikerének, de ez inkább kivételt képzett, mivel Németországban és Olaszországban a balett zenei része mellékes tényezővé vált. Hanslick szerint azonban paradox módon „a zene szerepe a balettben fontosabb és hálásabb, mint az operában”. Jelentőségét abban látta, hogy a néma cselekménynek a zene ad jelentést, illetve az kelti életre, hálásnak pedig azért nevezhető, mert a zeneszerzőnek nem kell figyelemmel lennie prozódiai és hangi megkötésekre, szabadon alkothat, s nem kell tartania semminemű félreértéstől.

A Coppélia muzsikáját kétszeres sikernek nevezte, mivel dallamossága mellett a drámai színeknek sincs híján, ritmikája „finoman és pontosan” illeszkedik a tánc ritmusához, a hangszerek pedig precízen érzékeltetik, amit a táncos mimikájával már nem képes. Kiemelte a hegedűk „titokzatosan suttogó” motívumát amikor a félénk lány belép a műhelybe, illetve a második felvonásban a babák táncát, mely az automataszerkezeteket nagyszerűen jelenítette meg. Meglátása szerint puszta zenei szempontok alapján az első felvonás zenekari variációi (egy lengyel dal alapján) balettben ritkák, önmagukban is megállnák a helyüket. Az átütő siker kellékei: vonzó cselekmény, nagyszerű táncok, kellemes zene, festői szépségű díszlet, remek szólisták, vélte Hanslick.

A babatündér

Bő évtizeddel később a Coppélia-tematika visszaköszönt A babatündér (Die Puppenfee) című egyfelvonásos „pantomime divertissement”-ban, melynek librettóját Joseph Haßreiter és Franz Xaver Gaul jegyezte, a koreográfiáját Joseph Haßreiter készítette, zenéjét Josef Bayer szerezte. A művet először 1888 áprilisában egy Pauline Metternich hercegnő védnöksége alatt álló jótékonysági rendezvény keretében mutatták be Im Puppenladen címmel Johannes Liechtenstein herceg palotájában. A darabot az est folyamán kizárólag arisztokraták adták elő,vagyis a Bécsi keringőhöz hasonlóan legelőször bécsi műkedvelő főurak mutatták be, az ötletet a szöveghez Metternich hercegnő adta. Innen került át a balett az Udvari Operába, ahol 1888. október 4-én volt az ősbemutatója, majd a siker nyomán két hónappal később a Gustav Mahler zenei vezetése alatt álló budapesti dalszínház is műsorra tűzte.

A balett cselekményét egy játékboltban zajló történések adják. Az üzlet tulajdonosa és segédei a babákkal foglalatoskodnak, közben egyre-másra érkeznek a vevők, többek között egy vidéki család, hogy kislányukat játékbabával örvendeztessék meg. Több játékot is szemügyre vesznek, így a szenzációnak számító beszélő babát is, amely ki tudja mondani a „papa” és „mama” szavakat. A szülőkkel ellentétben a gyereknek tetszik a játék. Hamarosan egy sokgyermekes angol család érkezik, s noha nekik az összes babát végigtáncoltatják, a bemutatott, több nemzet ruhájában pompázó figurákkal mégsem elégedettek. Már indulnának, amikor az üzlet tulajdonosa előhozza legféltettebb kincsét, a babatündért. Némi alkudozás után a vidéki apuka helyett az angol úr családjához kerül a féltve őrzött darab. A történet azonban folytatódik: az üzlet zárását követően a babák éjfélkor a babatündér intésére életre kelnek, és látványos táncokat lejtenek. A hatalmas össztáncnak az üzlettulajdonos vet véget, aki éjszaka nem volt rest felkelni és lemenni a kereskedésbe, hogy megnézze, minden rendben van-e. Amikor az óra elüti a hajnali egyet, véget ér a darab.

Bécsben a napisajtó nagy sikerről számolt be a teltházas bemutató kapcsán. A közönség jól szórakozott, tetszetős volt a produkció kiállítása, a táncosok is kitettek magukért, ezért joggal bíztak a tartós sikerben. A balett témaválasztása, kivitelezése, zenéje, fényhatásai, táncai, díszletei és jelmezei egyaránt nagyszerűek voltak, így garantált volt az átütő siker, nem utolsósorban pénzügyileg is, írta egy másik lap. A balett fogadtatása Bayer egy korábbi darabjának, a Bécsi keringőnek a sikeréhez volt hasonlatos. Míg a korábbi mű dramaturgiailag talán eredetibb és inspirálóbb, s nem utolsósorban jóval élettelibb volt, addig az újdonság inkább a szemet gyönyörködtette, a mechanika és a díszítőművészet legszebb csodáival kápráztatott el: egy hatalmas játékbolt a gyermekek számára maga volt a paradicsom, számtalan babával, játékkatonával, mirtuszkoszorús menyasszonyokkal, társasjátékokkal, amelyben minden mozgásban volt, a figurák pedig táncra perdültek Bayer könnyed, lendületes, friss zenéjére, állapította meg a Neues Wiener Tagblatt zenei referense. A közönségsiker záloga abban rejlett, hogy az éltesebb közönség, ha csak egy órácskára is, visszakaphatta a fiatalságát, állapította meg egy másik szakíró.

Bécs vezető napilapja, a Neue Freie Presse írása rendkívül sokatmondó mind a darabot, mind a balett műfaját illetően. Eduard Hanslick az Alessandro Stradella című operának és a vele együtt színpadra állított A babatündérnek egy hatalmas, az újság címlapján kezdődő, három lapon nyolc hasábon át húzódó tárcát szentelt. Már az arányok is beszédesek: míg Flotow darabja kapcsán annak korábbi bécsi színrevitelének, az opera cselekményének, majd a friss élményeknek hét hasábot biztosított, addig a balettnek egy jutott. A kötelező alapinformációk leírása után röviden kitért a mű közönségsikerére. Jónak tartotta a táncjáték alapötletét, azt, hogy egy tündér hatására a bababoltban található figurák életre kelnek. Az elgondolást hálás és szerencsére nem túl hosszú kivitelezés követte, ugyanis „[s]zámunkra laikusoknak a rövidség a balettköltők udvariassága”. Az új szerzeményt Adam Nürnbergi babájához és Delibes Coppéliájához hasonlította, ezek „sokszorosításaként” hatott, és úgy is viszonyult hozzájuk, mint „egy sokszólamú kórus a szerény szólóhoz”. Ítélete szerint a darab rendezése kitűnő volt, aranyos meglepetések szőtték át, elejétől a végéig szórakoztató, a balett-táncosok játéka is kifogástalan volt. A Gaul–Haßreiter-szerzőpáros munkáját is csak dicsérni tudta, a történésekhez „ügyesen és elevenen, néhol már szinte drámai szellemességgel” illeszkedett Bayer zenéje, amelyen nem kell feltétlenül számonkérni az eredetiséget. Hanslick úgy érezte, mintha a nyitány keringőjét, amely majd a tündér megjelenésénél ismét visszatért, már évekkel ezelőtt hallotta. „Akkor, úgy hiszem, Straußtól.”

A bécsi siker után nyomban megkezdődtek az előkészületek a budapesti színrevitellel kapcsolatban. Alszeghy Kálmán rendező és Hirsch Gyula festő novemberben Bécsbe utaztak megtekinteni a darabot, mivel decemberben Pesten is műsorra kívánták tűzni az Operaházban. Haßreiter vállalta a balett színpadra állítását. Bízott a budapesti sikerben, mivel a közönség ekkor már olyan hosszabb-rövidebb darabokat látott, mint az Excelsior, a Sylvia, a Coppélia, a Renaissance, a Rococo. Maga vezette az utolsó próbákat, majd a premieren is jelen volt. A darab betanítását utasításai szerint Smeraldi vezette, a jelmezeket Caffi Péter, a díszleteket Spannraft és Hirsch operai festők készítették. Smeraldi azonban már jelezte távozási szándékát, így a megüresedett balettmesteri állásra Mazzantini Lajost, az Udvari Opera volt első táncosát szerződtették, aki 1889. január 3-án mutatkozott be, A babatündérben Polichinelle-t alakította. A főszerepben sikert aratott, mivel légies táncos volt rendkívüli ugrótechnikával.

A bemutató sajtóvisszhangja Budapesten is kedvezően alakult. A három „telivér bécsi” szerző révén „egészen természetes, hogy van az egészben valami speczifikus »weanerisch«, valami bécsi »humor«, mely a Hanswurst és a bajazzo vaskos komikumát egyesíti egy élezés hajlamú bérkocsis szellemességével”. Noha a A babatündér zenéje nem állta ki az összehasonlítást Delibes Coppéliájával, nála „még szobaleány sem lehet”, a librettója „pompa, ragyogás, spektákulum” tekintetében annak „egyszerű, úgyszólván, falusias effektusait roppantul felülmúlja. Bayer, a zeneszerző az, aki Delibes kedvességéből, grácziájából, eredetiségéből – fájdalom – semmivel sem bir”, míg Haßreiter és Gaul „már diadalmasan kiállják a versenyt – mind pompa, mind abszurditás dolgában”. A balett nagy sikert aratott, nem utolsósorban a gyermekek körében.

A Budapester Tagblatt híradása szerint az Operaházban egymást követték a bemutatók, de azok színvonala nem volt egyenletes. A babatündért egy nagyszerű újdonságnak nevezte, amelyben az ötlet és a zene összhangban volt. Látszólag az alapgondolat nagyban hasonlított a Coppéliára, de mégis eredeti volt, a babaüzletben játszódó bájos jelenetek kisebb és nagyobb gyerekek számára egyaránt érdekesek lehettek. A bababoltban az igazi élet a zárás után következett. Miután elütötte az óra az éjfélt, a babatündér keringőt táncolt, intésére felgyulladtak a lámpák, és minden baba táncra perdült. Ez a darab „cselekménye”, s ehhez illeszkedett az igénytelen, de kedves zene, értékelt a Budapester Tagblatt recenzense. A balett előtt Verdi Rigolettóját adták, ami nem volt szerencsés párosítás, egy könnyed játékopera jobban illett volna hozzá.

A Pester Lloydban Beer Ágost kifejtette, hogy a hazai balettnek jót tett A babatündér, ez a „szerethető, díszes kivitelezésű apróság, amely kicsiket s nagyokat egyaránt elkápráztat”. Ugyanakkor az eredetiséget nem kérte számon, csupán finom utalt arra, hogy a darab zenéjét Bayer a legjobb bécsi dallamokból válogatta.

A Neues Pester Journalban Herzfeld Viktor is hasonlóképp értékelt. Írásában rámutatott arra, hogy a zenében már régóta alkalmazott gyakorlat – azaz a szólódarabok zenekari átirata vagy egyszólamú dalok kórusművekként való előadása – A babatündérrel sikeresen megjelent a táncművészetben is. Az alapötlet nem volt új, hiszen a bábok bájos, kissé darabos mozgását már korábban is előadták hús-vér emberek, legjobb példája ennek a Coppélia. Az viszont újdonságként hatott, hogy egy vagy csupán néhány báb-baba helyett egy teljes játékbolt kínálatát mobilizálták. Ez az újítás teljes mértékben az alkotókat, a Haßreiter–Gaul-párost dicsérte, akik ezzel az egyfelvonásos balettel „valódi remekművet” hoztak létre. Noha egyszerű a cselekmény, a balett bővelkedett humoros jelenetekben, a táncok és a csoportozatok elrendezése rendkívül ízléses, a jelmezek és díszletek szemet gyönyörködtetőek voltak. Bayer ehhez társított zenéje noha nem a legeredetibb, de ügyesen megkomponált. Haßreiter segítségével színvonalas táncprodukciót láthatott a közönség. Herzfeld szerint a darab budapesti bemutatója jó döntés volt az Operaház részéről.

A Neues Politisches Volksblatt érdekesen pozícionálta a darabot mind Bayer életművében, mind a klasszikus balettirodalomban: ugyan nem kétséges, hogy néhány részében eredeti és szórakoztató, összességében azonban semmi rendkívülit nem nyújtott, és alig ér fel a szerző korábbi művéhez, a Bécsi keringőhöz. A Coppéliával noha mutat hasonlóságokat, Bayer darabja szórakoztatóbb és sokrétűbb, kiállítása pedig rendkívül látványosra sikerült. Zenéje is dicséretet érdemelt: jó szerzemény, hangszerelése is ügyes, „minden ütemében a rutinos balettkarmester köszön vissza”.

Noha A babatündér a magyarországi bemutatót követően is szép sikerrel futott, 1889 tavaszán már arról számoltak be a lapok, hogy leveszik a műsorról, mivel helyére a Sztojanovits Jenő és Steiger Lajos jegyezte Új Rómeó című egyfelvonásos balett lép. A babatündérnek azonban senki és semmi nem tudott megálljt parancsolni. Az 1888. december 13-i bemutató után megszakítás nélkül 1923 januárjáig maradt műsoron.

Nap és Föld

Egy évvel A babatündér budapesti bemutatóját követően, 1889 végén újabb Bayer-balettet állítottak színpadra szinte egy időben Bécsben és Budapesten, a Nap és Föld című, négy képből álló táncegyveleget. A darabot ismét a sikertriász jegyezte (koreográfia Budapesten: Haßreiter nyomán Mazzantini).

A négy kép a négy évszakot mutatja be a nap négy állásával, mindegyik esetben az évszak legjellemzőbb kedvteléseivel. A bevezető allegória, a nap dicsőítése fűzi egybe a darabot, amely azt jeleníti meg, hogy a föld a nap különböző hatásai nyomán miként alakul át. A nap első sugara a tavaszt köszönti, majd gyümölcsöt érlel a nyár, amit leszakít az ősz, végül fehér lepelként lehullik a tél. A négy kép ezt a körforgást mutatja be egy-egy jelenettel.

A tavasz vidám majálissal kezdődik egy erdőben. Gyermekek játszadoznak, fiatal leányok nézegetik magukat a tó tükrében, miközben egy, a tavasz szépségeitől megihletett fiatal költő – zöld frakkban, fehér mellényben, rózsaszín nadrágban – új verseivel örvendezteti meg őket. Őt egy természetbúvár bogárnak nézi, és a fejére borítja a lepkefogóját. A természet ébredését csoportos és páros táncok, élénk, lüktető keringő és polka, fiatal balerinák, könnyed világos ruhák jelenítik meg. A közönség nagy tapssal jutalmazta a látottakat.

A második kép a nyarat idézi, a forróság ellen a tengeri fürdőzés nyújt menedéket. A tengeri fürdővé változott színben vendégek serege látható, korzózó hölgyek és urak, vígan játszadozó gyerekek, evezős fiúk. Egy vendéglő előtt külföldi turisták múlatják az időt, a rend őrei fel-alá járkálnak. Az élénk, mozgalmas, színes képben komikus alakok és spanyol cigányok jelennek meg.

Az őszbe, a szőlő, a bor ünnepére egy Lanner-keringő vezet át. Szüreti mulatság, rókavadászat látható a színpadon, körbehordozzák a mustot, a szüretelők táncot járnak. Ám hamarosan elered az eső, véget ér az ősz ünnepe, megkezdődik a természet haldoklása.

A zárókép a legköltőibb, a telet, a karácsonyt ábrázolja. Éjféli misére hív a harang, a falu népe orgonaszó mellett összegyűlik a fenyvesek övezte kis kápolnában. A jelenet középpontja a színpad hátterében, holdvilágos téli táj közepén felállított hatalmas karácsonyfa, melyet az erdei tündérek kisebb karácsonyfákkal vesznek körbe, majd egyszerre kezdenek világítani. Közben A babatündér keringőjéhez hasonló zene szól, és havazni kezd. A balett – és az éves körforgás – Karnevál herceg bevonulásával ér véget.

Bécs vezető lapja, a Neue Freie Presse egy rövid hírben azt írta, hogy az egyfelvonásos balett teljes mértékben megfelelt a közönség előzetes várakozásának. A darab rendkívül látványos volt, bővelkedett vidám és komikus jelenetekben, elragadó, élénk táncokban, Bayer zenéje tetszetős és dallamos volt. Biztosra lehetett venni a tartós sikert. A bemutató után Eduard Hanslick tőle szokatlan módon egy teljes tárcát szentelt a balettújdonságnak, ami már önmagában is nagy jelentőségű és figyelemfelkeltő jelleggel bírt.

A témaválasztás örök, vélte, hiszen az évszakok körforgása már számtalan műalkotás témájául szolgált, és a „táncköltők” számára is gazdag, tiszta forrást jelenthet, amennyiben nyitott szem, fantázia és humor társul hozzá. A balett címének talán jobb választásnak bizonyult volna „A négy évszak”, mint a merev „Nap és Föld”. A darabban egymást érték a változatos jelenetek, de ezek megformálása nem volt egyenletes. A recenzens szerint a tavasz kissé szegényesnek bizonyult, sem a szentimentális szál, sem a komikus vonal nem tudott igazán szárba szökkenni. A jelenethez választott szereplők, a precíz természetbúvár, valamint az érzékeny lányka inkább elcsépelt, semmint eredeti figurák voltak. A nyár ehhez képest jóval hatásosabbra sikerült a helyszínválasztás, a szereplők, a színes jelmezek és a szenvedélyes táncok révén. A téli kép volt a legszebb balettjelenet, amit Hanslick eddig életében látott. Az egyszerre fénybe boruló karácsonyfák látványa önmagában egy csoda „és egyben az elektromos világítás legszembeötlőbb diadala” volt. Noha a modern világítási technikák révén az emberek már szinte leszoktak a dolgokra való rácsodálkozásról, a karácsonyi jelenet hatását jószerivel leírhatatlannak érezte.

A divertissement egészén végigvonuló allegória megjelenítését viszont nem tartotta szerencsésnek, mivel, ha csak néhány másodpercre is, de minden kép előtt feltűnt majdnem változatlan tartalommal, az előkészületek viszont minden alkalommal hosszú perceket vettek igénybe. Ezt leszámítva a közönség felfokozott várakozása és elvárásai árnyékolták be a sikert. A Bécsi keringő és A babatündér után egy még bombasztikusabb darabra számítottak, viszont csalatkozniuk kellett. Az első darab egy „nemzeti zsánerkép”, egyedi humorral, zenéje klasszikus, mivel a legjobbak tánczenéjéből (Schubert, Lanner, a két Johann Strauss) merít, A babatündér pedig „a fantasztikus-komikus táncköltészet legbájosabb kis alkotása”, zenéje „könnyed, néha finoman karakteres, és – ami a legfontosabb – soha nem unalmas”, hangzott az értékelés. Az új szerzemény ezt a zeneiséget még csak meg sem közelítette, valamint a két korábbi művel összehasonlítva kitűnt, hogy nem ennyire következetesen centrális, egészében híján van az eredetiségnek, részleteiben kevés újdonságot mutatott és kevésbé volt szórakoztató. Bayer balettzeneszerzői tapasztalatához ugyan nem fért kétség, de találékonysága most cserben hagyta. Ez főleg az előbb említett összekötő részeknél tűnt ki, amelyek lerövidítése jócskán a divertissement javára válhatott volna, vélte a kritikus.

A tárca további részében Hanslick a balett műfajának alakulását, jelentőségét, az opera ideális műsorstruktúrájának kialakításában játszott szerepét vette górcső alá. A kisebb balettek, mint Bayer három darabja is, jelentős szerepet játszhattak a régebbi, kissé kiöregedett operák életben tartásában. A nagy, romantikus balettekkel szemben amúgy is ezek a pantomimhoz visszanyúló táncegyvelegek voltak túlsúlyban, ami nincs az ítész ellenére, a jóízlés térhódításának tudta be. Noha a komoly balett terén járatlannak, „egy hálátlan, unatkozó laikusnak” mondta magát, nem mert volna ennyire vakmerő kijelentéseket tenni, ha az utóbbi évek tapasztalata nem azt mutatta volna, hogy a közönség is hasonlóan gondolkodott. Unalmasnak tartotta azokat az egész estés baletteket, amelyek csak a szólista virtuozitását voltak hivatottak bemutatni, szerinte ez csak a komoly balettrajongók egy szűk rétegének szólt, a hozzá hasonló laikusoknak elegendő volt a rövid, szórakoztató zsánerkép. Bayer darabjai is ebbe a vonulatba illeszkedtek, a szólótáncok helyébe élénk, gyakran jellegzetes nemzeti csoporttáncok léptek, melyek közé észrevétlenül bekúszott egy szórakoztató cselekmény.

Az Udvari Opera műsorrendjének kialakításánál bevett gyakorlatnak számított, hogy egy több felvonásból álló operát egy rövid táncjáték követett. Ezt megelőzően azonban fordított rend érvényesült: az este egy egyfelvonásos operával kezdődött, majd egy hosszabb balettel folytatódott. A rövid opera jellegtelenségét és az iránta tanúsított érdektelenséget jól mutatta, hogy gyakran másod-, harmadrendű énekesek léptek fel benne, a közönség pedig leginkább kihagyta ezt a részt, és csak a balett kezdési időpontjában jelent meg. Mindez addig tartotta magát, amíg a Kärntnertor Színház nem tűzte műsorára a Der Dorfbarbier című daljátékot. A megunhatatlan szórakoztató darab megfelelő színészekkel egy csapásra megfordította a helyzetet, a közönség immár a rövid mű miatt tódult a színházba. Hanslick úgy látta, a maga korában ugyanez volt a helyzet a rövid balettekkel: igazi csalinak számítottak, és telt házat biztosítanak a hozzájuk láncolt nagyoperáknak is.

Bécs másik jelentős napilapjában, a Die Pressében Max Kalbeckelőször szintén egy kis hírben számolt be a bemutatóról, majd ugyancsak egy teljes tárcát szentelt a premiernek. Az előbbiben kifejtette: a címadás majdhogynem „egy eltáncolt tudományos értekezést ígér az bolygórendszerről”, de ez nem következett be, helyette a négy évszak elevenedett meg szép, élénk képekben hol ötletes, hol kevésbé ötletes megoldásokkal. A darab az egész balettkart mobilizálta, technikailag eddig nem alkalmazott látványelemekkel minden eddigi színpadtechnikát felülmúlt. A képek közül a fürdőjelenetet és a téli látványt emete ki. Bayer zenéje azonban nem mutatott sem eredetiséget, és különlegesnek sem volt mondható, legfőbb érdeme az volt, hogy „nem zavaró”.

Hanslickhoz hasonlóan Kalbeck is érintette az új balett küldetését: mivel a bemutatón A babatündér, illetve a Nap és Föld című balett közé került Gluck A rászedett kádi (Der betrogene Kadi) című, új szereposztásban játszott vígoperája, csak erősítette az opera hanyatlásáról leírtakat. Egyben finoman utalt arra is, hogy A babatündérrel minden eladható, még Bayer kevésbé sikerült balettje is.

A bírálatnak szánt kétoldalas tárca klasszikus feuilleton, mely elsősorban szórakoztatni akart, a kritikai él alig jelent meg benne, csupán egy finom utalást tett az őszi képbe komponált polka kapcsán, amelynek zeneisége még akkor is dicséretet érdemelt, ha az erőteljes straussi jegyeket mutatott. Az őszi képben az időjárás viharosra fordulását markáns zenei aláfestés kísérte, a rézfúvósok játéka figyelemfelkeltő volt, a dallamok egyik mollból váltottak a másikba, ami nem sok jót sejtetett. Az ősz télbe fordulása alatt megelevenedett a színpadon Canova sírja, ami utalás volt a halottak napjára. „Bevallom, halálra rémültem, amikor megláttam” – írta a recenzens. A ledér tengerparti jelmezek, majd a vidám vadászjelenetek után a legkevésbé sem volt erre felkészülve, de ezt gyorsan követte a karácsonyi impozáns képsor, majd az újév beköszönte, végül a farsangi időszak ábrázolása. A darab lezárása azonban nem sikeredett fényesre, legalábbis zeneileg, mivel a szerző a balett végére egy „lestrapált idegeket felrázó táncot” komponált.

A Neues Wiener Tageblatt recenzense szerint Bayer művében mind a négy képben egy-egy vígjáték is meghúzódhatott volna: az elsőben egy bakfiskomédia, a másodikban a bankárcsalád és a matrózok, a harmadikban az arisztokrácia hagyományos őszi kedvtelései, míg a negyedikben a karácsony és a farsang képezhette volna egy komédia alapját.

Hanslickhoz és Kalbeckhez hasonlóan ez a recenzió is kitért a balett műfaji sajátosságaira. Korábban a balett kifejezetten táncos műfaj volt, amely hozzáértők és laikusok számára ugyanazt jelentette: a kecses mozdulatokat, a művészi testtartást; a tánc egy művészeti ág volt, amely korokon átívelve valódi kultusznak örvendett. Aztán a balett súlypontja áthelyeződött a gépbe. Ezzel a tánc kicsit háttérbe szorult, helyébe a technika lépett. A Satanella, a Fantasca, az Ellinor, a Flick und Flock számtalan meglepetéssel szolgáltak, legfőképp a fiatalabb korosztálynak. Azonban ez is már a múlté, a jelenben a gondolat hódított: „A tánc helyébe a gondolkodás lépett, most a lábakkal filozofálnak.” Ennek a folyamatnak a kezdetét a recenzens szerint az Excelsior jelentette, melyben a legfőbb eszme a minél feljebb jutás, majd a L’Amore-ban a szerelem felmagasztalása következett. A Bécsi keringő minden tárgyszerűsége ellenére egy kulturális folyamat lenyomatát nyújtotta, míg a „Nap és Föld esetében egy oro- és hidrográfiai tanulmánnyal van dolgunk. Szigorúan véve tehát nem is kell már tanulni, helyette balettelőadásokra kell járni”, vélte.

A lap a darab megítélést illetően is osztotta a bécsi sajtó általános véleményét, azaz ugyan van a balettnek néhány tetszetős része, de az új mű Bayer két korábbi szerzeményével nem vetekedhetett, azokat nem szárnyalta túl. Látvány, fény, színek és csillogás dolgában nem maradt el mögöttük, de kevés benne a humor, ez is leginkább a nyári kép forgatagában jelent meg. Az őszből a télbe átvezető, képi világában sejtelmes jelenetet Canova sírjával „átgondoltnak” tartotta, mely jól érzékeltette a mindenszentek ünnepét, akárcsak a téli jelenteben a három királyok idejét az előttük világító csillagok. A havas kép a világító karácsonyfákkal impozáns látványt nyújtott. Bayer zenéje a recenzens meglátása szerint illeszkedett az egyes szituációkhoz, olykor Delibes hatását mutatta, összességében dicséret illette a produkciót.

Az eddigi lapszemlékből kiviláglik, hogy a darab fogadtatása a mű hiányosságai ellenére kedvező volt. Negatív, kifejezetten artikulálatlan hangot csupán a Wiener Presse ütött meg: a recenzens szerint az új balett „koreográfiai fattyú”, „koreográfiai-zenei unalom négy képben és számtalan ködfátyolban”.

A négy évszak táncos képekben való megjelenítése nem volt rossz gondolat, függetlenül attól, hogy kevésbé volt eredeti, de több humor és szellemesség szükségeltetett volna, mint amennyit Gaul és Haßreiter beleadott az egyes képekbe. Az egyetlen jól sikerült jelenetnek a karácsonyt, az egyszerre felvillanó karácsonyfák látványát tartotta. Ezt leszámítva a darab „úgynevezett cselekményét a szellemi sivárság” hatotta át. Az újnak mondott díszlet sem hozta az Udvari Operában megszokott látványt és minőséget, és ugyanez volt igaz a jelmezekre is. Bayer zenéje „meglehetősen monoton és rágós”, hatalmas visszalépésnek bizonyult A babatündérhez képest. A táncosok teljesítménye azonban kifogástalan volt. A premier inkább hasonlított egy főpróbára; utána rövidítettek a darabon, de ez csak annyiban jelentett előrelépést, hogy a jövőben 15 perccel kevesebbet kell unatkozni, hangzott a vélemény.

A Wiener Theaterzeitung csak egy félmondatos hírt közölt a darabról, mely szerint az Udvari Opera ezzel magát járatta le.

A bécsi bemutatóról a magyar sajtó is részletesen írt. A Fővárosi Lapok sikerről számolt be: „Fényes kiállítása, szemrevaló táncai, komikus jelenetei s hozzá Bayer Ferenc csinos zenéje, teljes sikert biztosítottak az újdonságnak.”

A Pester Lloydban a bécsi bemutatóról Theodor Helm írt, kritikájában az új balettet csupán középszerűnek ítélte. A premier kapcsán csalódottságának adott hangot, mivel A babatündér nagyszerű alkotóitól más darabot várt volna a közönség. Maga az ötlet, az év történéseinek a koreografált bemutatása az egyes évszakokhoz köthető ünnepek alapján elvileg tetszetős, de a gyakorlati kivitelezése nagyon gyengén sikerült, vélte. Mindenekelőtt érthetetlen volt számára, hogy az első évszak képe századeleji, a Bécsi keringőből ismert Vormärz-korabeli kosztümökben játszódott, míg a többi évszakot korhűen jelenítették meg. Részletesen írt a cselekményről, a helyszínekről, de a második kép kapcsán megjegyte, hogy balettben még nem fordult elő, hogy a táncosnők fürdőruhában adjanak elő különböző jeleneteket. Nagy tetszésnek örvendett a hatalmas lelkesedéssel bemutatott spanyol tánc. Amikor azonban a fürdőruhás hölgyek ugrásokkal tarkított kánkánszerű produkciójukat járták, a nézők elkezdtek aggodalmaskodni, nehogy falatnyi jelmezük elszakadjon. A darab ezen a ponton elérte a jóízlés határát. A harmadik rész, az ősz a bor és a szüret körül forgott, hétköznapi megközelítésben. Legmulatságosabb részének azt a jelenetet tartotta, amikor hirtelen vihar támadt, majd a szüreti társaság tagjai piros esernyőkkel szaladgáltak a színpadon, s a hangulatot a zenekar is erőteljes játékkal fokozta. A téli rész volt az est második, de valójában az egyetlen szemet gyönyörködtető csúcspontja, mellyel a zárókép, A babatündér gyenge utánzataként ható Karnevál herceg megjelenése nem vetekedhetett.

A négy évszak megjelenése előtt bevezetésként a napallegória elevenedett meg. Ez a tabló tűnt fel az egyes képek között, így hamar unalmassá vált. Az őszi-téli ünnepkör közti átmenetként feltűnt mindenszentek ünnepe is, amit egy sírkő szimbolizált; más kritikushoz hasonlóan Helm sem találta ezt megfelelőnek egy balett esetében. Haßreitert nagyon ünnepelte a közönség, azonban a balett zenéjét illetően nehéz volt dicsérő szavakat találni. Valójában Bayer szerzeménye nem emelkedett felül a középszerűségen, úgy tűnt, hogy a nem éppen tehetségtelen zeneszerző elkényelmesedett A babatündér sikere után, és nem vette komolyan a feladatát.

A budapesti bemutatót követően a Fővárosi Lapok szerint Bayer új balettje „zajos sikert aratott”, valószínűleg ugyanolyan vonzó lesz, mint A babatündér. Noha zenéje az előbbihez nem hhasonlítható, „nem oly friss és kedves”, azért „van benne elég talp- és fülcsiklándó keringő meg polka”.

Ennél jóval részletesebben és árnyaltabban írt a Pesti Hirlap és a Pesti Napló. Előbbinek a recenzense szerint már a címadás is magyarázatra szorult, mivel az allegorikus kép, melynek középpontjában a sugárzó nap és egy női alak áll, majd az ezt követő négy kép között hiányzott a kapcsolat, az „összekötő eszme”. „Átalában az egész ballétnek nincs egységes alapeszméje. Lazán összefüggő, vagyis inkább egymással semmiképen össze nem függő tarka jelenetek egymásutánja a mű. Inkább a »Négy évszak«-nak, vagy még helyesebben a »Négy évad«-nak lehetne azt nevezni.” A zeneszerző munkájáról, annak művészi színvonaláról megsemmisítő ítéletet mondott: „Bayer zenéjével röviden végezhetünk. Közönséges tánczene az, még pedig a selejtesebb fajtájából. Nincsen semmi eredetiség sem dallamaiban, sem harmonizálásában, sem hangszerelésében.” Ezt még azzal tetézte, hogy a zenekar az első és a második kép között Delibes keringőjét játszotta a Nailából, ami „valóságos üdítő oázis volt a sivár zenei pusztaságban”.

A Pesti Napló kritikusa is hasonlóképp vélekedett a balettújdonságról, zenéjét „a lehető legbanálisabbnak” nevezte, a látvány jelentőségét még jobban kiemelte. Olvasatában a „fényes kiállítású balettek száma szaporodott”, ami ügyes rendezéssel párosítva a biztos siker záloga volt. Ezt kortünetként értékelte, azaz a tartalom, a mélyebb költőiség, a jó ízlés helyett „a kiállításra spekulálnak”, mindent ennek rendeltek alá. A bizonyos logikai vonalvezetést mutató cselekmény, a történetmesélés teljes mértékben háttérbe szorult, „most teljesen megelégszünk a tablókkal, akármily eszeveszett sorrendben következnek is egymás után, csak legyen minden tabló pompásan kiállítva, hogy a szem káprázzék belé. A »Nap és föld« ennek az igénynek megfelel.” Mazzantini művészetét azonban balettmesterként és táncosként egyaránt elismerte; utóbbi kapcsán a spanyol jelenetben nyújtott teljesítményét emelte ki. A zenekar játékát, Benkő karmester produkcióját szintén méltatta.

A Budapesten megjelenő német nyelvű napilapok zenei referensei is osztották a magyar, illetve a bécsi laptársak véleményét. A Politisches Volksblatt szakírója szerint nagy volt a szakadék a balett látványvilága és zenéje között. Míg előbbi rengeteg szépséget, bájt, színt és humort tartogatott, addig a zenéjéről már közel sem lehetett ennyire pozitívan nyilatkozni. A babatündér dallamos, pikáns muzsikája helyett az újabb táncműben nagyon átlagos, helyenként néhol a közönséges határát súroló részeket komponált.

A Budapester Tagblatt kritikusa ennél szigorúbb volt. Véleménye szerint a nézők a balettől is már cselekményt vártak el, nem elégedtek meg csupán az öncélú, történet nélküli tánccal. Az Excelsior óta a balettszerzők olyan darabokban és témákban gondolkodtak, amelyek a természet bemutatását tűzték zászlajukra; ebbe a sorba illeszkedett a Nap és Föld is. Bayer zenéjét nem érezte túl eredetinek, nagymértékben támaszkodott Delibes, id. Strauss, Millöcker melódiáira, ellenben a darab jelenetezése jóval ötletesebbnek bizonyult, s ebben látta az új mű sikerét. A jelenetváltásokkor felhangzó virágkeringő Delibes-től származott, illetve egy Strauss-féle zenei betétet a közönség Bayernak tulajdonított.

A Neues Politisches Volksblatt recenzense alapvetően nem volt híve a német és bécsi irányból érkező dolgoknak, de ez alól a bécsi balettek kivételt képeztek. A budapesti dalszínház vezetői számára nem jelentett akadályt a bemutató kapcsán, hogy a bécsi sajtó sok szempontból kritikával illette, illetve messze a két korábbi darab mögé sorolta Bayer legújabb darabját. A honi vezetés számára elégséges érvnek bizonyult a bécsi premier ténye: amit a császárvárosban műsorra tűztek, valamint az ottani közönségnek megfelelt, az a budapestieknek is meg kellett hogy feleljen. A Magyar Királyi Operaházban a balett „feljavított” változatát adták, a recenzens méltatta ezt az igyekezetet, és örömmel nyugtázta, hogy mindegyik kép, de főleg az utolsó nagyon pompás volt.

A balett feljavítását Herzfeld Viktor sem hagyta figyelmen kívül a Neues Pester Journalban. A pesti dalszínházban nagy gonddal, új díszlettel, díszes jelmezekkel készültek a bemutatóra. Újításokat is bevezettek a siker érdekében, olyanokat is, amelyek Bécsben még nem voltak jelen. Mazzantini az egyes képeket új táncbetétekkel és csoportozatokkal egészítette ki, a balettet alaposan betanította. Legjobbnak Müller Katica spanyol táncát látta, amely arra emlékeztette, „hogy a tánc egy művészet”. Előadásában ott volt a „vad költőiség, a magával ragadó lendület, amelynek leírása lehetetlen”. Müller virtuóz teljesítménye mellett a produkció sikeréhez mindenki jelentősen hozzátett: a balettmester, a tácosok, a díszlet- és jelmeztervezők, a világosítók. Nem utolsósorban a színház vezetése is, mivel a darab kiállítása tetemes költségekkel járt.

A balett zenéjéről sok jót nem tudott mondani, de szapulni sem lehetett. „Bayer nem egy eredeti tehetség”, ami nem volt kirívó a maga korában, mivel kortársai is hasonló kvalitásokkal bírtak, jegyezte meg Herzfeld. Új szerzeménye azonban tetszetős, hangszerelése „nagyon elegáns”. Leggyengébb pontjainak a keringőket érezte, „ami Delibes Naila-keringőjének a betoldásával” még inkább feltűnt”.

Beer Ágost a Pester Lloydban kifejtette, hogy a négy évszak tematikája noha már az ókor óta jelen van a művészetekben, a tánc területén még nem dolgozták fel, viszont a bécsi szerzőtriász most végre felkapta a rendkívül hálás témát, és a bemutató sikere igazolta ennek az életképességét. Ugyanakkor a címválasztás alapján nehéz volt a tematikára következtetni. Bayer zenéje kapcsán ő is észlelte, hogy nem annyira pezsgő és eredeti, mint A babatündérben, de azért dallamos és fülbemászó. Néhány részletre is kitért: az idős professzor lepkés jelenetében a hangszerelés nagyon illett a színpadi történéshez. A pillangók könnyed cikcakkjait jól követte a hegedűk és a fuvolák játéka. A cigánytáncban azonban mintha cserben hagyta volna Bayert a fantáziája. A ¾-ben írt zene nem spanyol, nem cigány, sokkal inkább „az újbor illatát árasztja”, vélte a recenzens.

Összefoglalás

A balett műfaja körüli dilemmákat a legtalálóbban talán Beer Ágost összegezte. Megállapítása szerint azokban a műfajokban, amelyekben a zene is megjelenik, a muzsika a balettben játssza a leginkább alárendelt szerepet. Az opera esetében noha hosszú ideig a mű alapjául szolgáló drámai történet primátusa érvényesült, Gluck, majd Wagner után ez a viszony mindinkább kiegyenlítetté vált, szinte összeforrt. A balettben ugyan a zenei elem nélkülözhetetlen a cselekmény elbeszéléséhez, szerepe mégis marginális. Egy opera elmaradhatatlan kellékei, mint a szép, eredeti, míves dallamok, a szellemes részletek, az egységes stílus, a zenekar mély, drámai kifejezőereje, amely a szereplők játékát hatásosan képes kiegészíteni, valamint a jelenetek hangulatát tükröző jellegzetes színhasználat csak ritkán jelentek meg egy balettben. Az okok kézenfekvők: a balett, a táncjáték mindig is luxusnak számított, a szemet akarta gyönyörködtetni. A lehető legpompásabb díszletek és jelmezek, meglepő jelenetek, a csoportozatok színgazdagsága és tömeghatása, a táncosok virtuóz technikája, a fiatalság és a szépség érzékisége képezték minden korszakban a balett műfajának a legfontosabb összetevőit. Az író-librettista és a zeneszerző csak a balettmester, a primabalerina, a jelmez- és díszlettervező, a gépész, a világosító után következett. Egy logikus vonalvezetésű, érdekes történet expozícióval, drámai történéssel, majd megoldással minden bizonnyal gátolná a fény, pompa kibontakozását, a tartalmas zene pedig szinte konkurenciát jelentene ott, ahol elsősorban a szemet kellene gyönyörködtetni, állapítja meg.

Természetesen a fordítottja is igaz: egy valamirevaló zeneszerző tartózkodna attól, hogy egy „gimnasztikát és pompát vegyítő zagyvaságra jó zenét aggasson, amely annál ködösebb a fül számára, minél inkább leköti a színpadkép a néző figyelmét”. „A balett csak akkor képes egy magasabb szférába emelkedni, ha alapjaiban az opera művészi szabályszerűségeit követi”, azaz van egy dramaturgiai középpontja, amelyből a cselekmény ésszerűen tud kibontakozni, a zene illeszkedik a jelenethez, ezzel mintegy helyettesíti a nyelvet, amely a tánc esetében nincs jelen. Ezt az utat már Noverre kijelölte, aki a pantomimes játékba elsőként vitt összefüggő gondolatokat, majd azokat drámai cselekményekkel keltette életre. Kortársa, Gluck operáiban a balettbetétek szervesen kapcsolódtak a jelenetekhez, azok zeneileg is minőséget képviseltek, és a sor folytatható Auberrel, Weberrel.

A Pester Lloyd zenekritikusa a 19. század második felében Delibes nagyszerű balettszerzeményeit emelte ki, melyek muzsikája „élénk, dallamos, szellemes, technikájában művészi, az általa kifejlesztett zenekari nyelv hűen követi a színpadi történéseket”. Művei közül a Coppéliája a vígjátékokra hajazó történetével, fantasztikus és realista elemeket vegyítő helyzetkomikumával „példaként szolgálhat a jövő balettkompozíciói számára”. Bayer A babatündérével szerencsésen követte ezt az utat, míg a Bécsi keringőjével a balett műfajába új elemet csempészett: a nemzeti motívumot. Balettje szinte „egyfajta táncolt antológia”, melynek képei a tánc, a keringő fejlődéstörténetének egy-egy szakaszát mutatják be, miközben az egész művet egy laza dramaturgiai szál fogja egybe.

_{Ujvári Hedvig (1970) irodalom- és sajtótörténész, kutatási területe a kulturális transzfer az Osztrák–Magyar Monarchiában 1867 után.}