Simek Valéria
Tűz lángja
Arcod tűz lángja melengeti. Szemed messze kutat, mint a vigyázó madáré. Foltos kabátod zsebéből előveszel egy almát, a pince mélyéből hoztad. Nekem adod, mint egész életed. Lettünk egyé időnk összemosódó színű szövetén. Gondolatainkkal együtt utazunk a múltba és a jövendő felé.
Lerakja köveit
Elvesztett idő hömpölyög velünk, mint egy folyó, lerakja köveit lelkünk partjain. Az érvek, az évek felsorakoznak, visszapillantunk, ahol a körforgást még sejtjük. A múlt morzsái után kotorászunk. Számot vetünk, keresgéljük az elhagyott mérföldköveket, vissza-visszanézve, ha már előre nem láthatunk.
Árnyékod is
Foszlik a valóság, szél szárnyán elrepül. Kis résen lesed, honnan bújik elő a virradat. Gyengéd ecsetvonás az ég vásznán. Árnyékod is megnő. Magányosság szaga van itt mindennek.
Egymásnak suttogva
Egy fatönkön ülve figyeled a szabályosan egybemosódó végtelen rezzenéseit. A zöld bugyrait, a szél lágy selymét hajadon. Gyermekarcú virágszirmok bölcsőit birtokba vevő méheket. Ahogy a fák egymásnak suttogva adják át a vihar közeledtét.
Levelek
Egy levélen üldögél az esőcsepp, gömbjében az élet ott ragyog. Egy szélroham egy rezzenéssel a gyöngyöt elemészti. Az ősz ág-bordái közt hullanak a levelek, a szél beszélget velük. Tollászkodnak, madárként repülnek el.
Simek Valéria (1953) költő, író. Legutóbbi kötete: Hittem, szerettem (regény, 2020).