Novák Valentin

Megtévesztő program

Hosszú programra tettem a lelkemet…
Koszos bögrék között is felnevet
patyolatnak tettetett önvalója…

Majd elmosom, és eladom kilóra –
e lom másnak jó lehet legbelül;
nem nemesülhet, kibe ez beleül!

Iratmegsemmisítőben az agyam…
Cafatokra hull szét szemét-magam –
fals ízt csempészek kozmikus cefrébe…

A főzőmester nem kérd: – Hebefrén-e?
Átveszi a túlérett gyümölcsöt;
érdekli is, mily belkíntól üvöltött?

A rekeszizom alatti rész titka
– dalos bélpintyeké e kalitka –,
és Pokol-kerti komposztban végzi mind,

ami belsőmben jobb életért kering…
(És gyomoridegrendszeri stresszem
önelemésztő versekké növesztem…)

Szuvas fogakkal teli báli szála
(minden béltraktus kezdeti bája)
a tüllcsókokért vetemedő ajak;

mi savót köp, vért nyel, s végül rád tapad…
Míg a csillogóvá mosott lélek,
vágyott rondabugyrodba alálépked…

Profán

A nő megfagyasztja a levegőt,
a nő befogja a fenn lebegőt,
a nő kiold minden mélyfagyottat,
a nő érti az érte halottat…

A férfi felkavarja az eget,
a férfi öli a gyöngébbeket,
a férfi tizenkilencre is húz,
ereklye ő – vért habzó santa crúz…

A gyerek viszi a génterheket,
a gyerek önfeledten hempereg,
a gyerek még sem lesz ugyanolyan,
bár röhögve szeret, s öl komolyan…

Mi lesz, ha e csapdából nincs kiút,
ki lesz, ki újra szüli a fiút,
ki lát e földi illúzión túl,
ahol hol volt, hol nem volt a kényúr?
Fiú vagy a lány vágja ki a fát,
lány vagy fiú ki semmibe kiált,
férfi vagy nő ki visszahívja őt,
a temetetlen világteremtőt?

A nő végül megfagyasztja mindenki egét,
a férfi elforralja ősszellem-levesét,
a torzó leveti a szokás génterheit,
a három dé szelencéje nyitva marad itt…

Az almafából bibliapapírt
ácsol az apa…
Szentcsalád porából
lesz a múláshő
elleni profán azbeszt…
A kígyóból aktabőr,
benne vádirat –
családjaink miatt
a vér mindent
átitat.

Totemarc

Dalocska


Újra totemek kellenének.
Félelmetes saját-istenek.
Átitatna a törzsi ének;
megnyílnának tér- és létfelek…

Népesednél szapora dalokra,
mert harcra tüzelnek a dobok,
s kívánnak máglyányi halottat
monolit-titok-terhes korok.

Míg a sámán újra s újraéled,
s visszatér viharvert hágcsóján,
ontod vérét az ellenségnek –
s szikra vagy lesújtó lángcsóván;

míg szüli elvakult asszonyod ma
a nagyétkű seregnek valót,
vértócsás férfi alkonyodra
halál szed busás totem-adót;

míg gyakod a letaroltak nőit,
mert a totemős úgy akarja –
öröklődjön át felmenőid
vadállatgént hordozó magva;

míg invazív, vajákos faj leszel –
egzotikus kan-démon-arccal;
a megrekedés elreteszel,
elteltél nyűtt hübrisz-tudattal;

addig Atlantisz, Árkádia s a Rend-Éden
átfertőződik felkavart, vérhabos énben;
addig új dalokat artikulál a torok,
s totemdrogtól feléledő torz katatonok
püfölik vakul téveszmék gumifalait,
mert csak elunt sámánhorkolás hallatszik itt…

_{Novák Valentin (1969) író, költő. Budapesten él. Legújabb kötete: A remete (2024).}