Cseke Péter
Akikre átragadt a székesegyház-építő láz
A Válasz-szerkesztő Sárközi György erdélyi munkatársai
1. Németh László 1933. október 29-től közel egy hétig Gulyás Pál vendége volt Debrecenben. A reformáció napján itt dolgozta ki a Debreceni Kátét, a harmincévesek reformmozgalmának programját. Jancsó Béla amint a Tanu 7. – 1934 februári – számában elolvasta a kátét, ráérez annak korszakos jelentőségére, és részleteket ad közre az Erdélyi Fiatalokban. A kolozsvári értelmiségnevelő műhely spiritusz rektora témafelvezetőjében kifejti: 1) a Bartha Miklós Társaság elhallgatása óta eltelt évek szomorú csendjét itt is, ott is új, egészséges szellő mozgatja; 2) 1928 óta Erdélyben nem kell bemutatni Németh Lászlót; 3) hogy ezúttal nyomatékosabban szól róla, az annak tudható be, hogy időközben „a magyarországi harmincévesek egyik legszélesebb műveltségű vezető emberévé” nőtte ki magát, aki „Tanujával a szellemi függetlenség bátor […] előkészítője volt az újra megszólaló, újra csoportosuló harmincéveseknek, s most a Válasz című folyóirat egyik szerkesztője”.
Miután Németh László rádöbbent arra, hogy a „magyar közélet szellemi serkentésére az ő egyszemélyes hősiessége nem elégséges, és nem is célravezető”, új folyóirat alapításán gondolkodik. Az foglalkoztatta – olvashatjuk Monostori Imre elemzésében –, hogy „a magyarság önismeretét fejlessze, európai tájékozódását tökéletesítse, a fiatalokat munkára sarkallja, a kisebbségi sorban élő magyarokat magyar hídfőkké szervezze”. „Nem sztárokat akarok ide-oda pörgetni, hanem feladatokat megoldani – közölte 1934. február 8-án Fülep Lajos művészettörténésszel. – A magam munkája csaknem anonim lesz, s szeretném, ha a többi munkatársra is ezt a székesegyház-építő lázat tudnám átragasztani.” „Nagyon szeretném, ha ebben a folyóiratban valami székesegyház-építő kölcsönösséggel dolgozna mindegyikünk – tudatta öt nap múltán Gulyás Pál debreceni költővel…”
„Válasz címen új irodalmi folyóirat indul – adta hírül a Népszava április 18-ai száma – Gulyás Pál, Fülep Lajos és Németh László szerkesztésében.”
Hogy miért éppen velük szövetkezett Németh László? „A folyóirat legfőbb feladata épp azoknak a magyar sorskérdéseknek a részletezése s rendszeres feldolgozása, melyeket az utóbbi időben te vetettél bele a köztudatba – igyekszik meggyőzni Fülepet 1934. február 2-án. – A magyar történelmi és irodalmi hagyomány, társadalomrajz stb. problémáinak a helyes megragadásában elsősorban a te segítségedet várjuk… […] A harmadik szerkesztő (rajtad és rajtam kívül) Gulyás Pál lenne, debreceni író, akihez engem kemény és hadakozó barátság fűz, a fiatalok közt talán a legtisztább Osvát-szerű egyéniség, a debreceni írókör vezetője.” Buday Györgynek írt leveléből tudjuk, hogy egyidejűleg Tamásit, Illyést, Féját és Szerb Antalt kérte fel szerkesztőbizottsági tagnak.
Németh László már 1934 márciusában szerette volna útjára indítani a folyóiratot, de a szerkesztők nehezen állapodtak meg a lapcímben. Vigyázó, Sorsunk, Dunavölgye, Petőfi, Kazinczy – ajánlotta Fülep; Sors, Pálya, Szövetség, Szellemőr, Fókusz, Ügy, Jelenés, Szín, Szó, Szolgálat, Próba, Mérleg, Ítélet, Sziget, Hajó, Part – sorakoztatta Gulyás. Németh László február 13-án még a Kísérlet mellett érvel: „Szerénysége mögött ott feszeng a tragikus erőfeszítés, csak kísérlet, semmi biztosat nem ígér, de akik csinálják, érzik, hogy ez talán az utolsó Kísérlet.” Petőfi olvasása közben a Vitorla cím ragadja meg: „A korszelek fújnak benn, az ország hajója ingadozik – írta Gulyásnak március 16-án. – A hajó nyúlik fel a szelekbe általa, s a szelek szólnak a hajóhoz. Petőfi-cím, tökéletesnek érzem.” Mire Gulyás is előveszi a Petőfi-kötetet: „Az istenit… »Talpra magyar, hí a haza…« Reng a szoba. »Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, VÁLASSZATOK!«” Tökéletes–fűzte hozzá –: Válasz.
Ez végül – április 23-án – Németh Lászlót is meggyőzte. Célképzeteik jegyében így adott hangot a lapindító közérzetnek: „Nemcsak az egyes ember tudata foszolhat szét a magára hagyott test fölött, a népek öntudata is elborulhat, s óriás közösségek támolyoghatnak látó szemmel és világtalanul. […] A Válasz csak valódi helyzetünk szorongásával akar eltölteni, az elhagyott testből fölsajgó kérdéseket dadogja el… […] Lesz-e sikere, nem tudhatjuk. Akik megindítják, maguk is aggódva figyelnek, hogy mozdul-e a szervezet, amellyel kapcsolatot akarnak teremteni. A világ szorongat, nógat, faggat. Az országban lappangó életakarattól függ, hogy lehet-e folyóiratunkból száj, amelyen át a magyarság válasza végre felszakad.”
Fülep rövidesen kiválik a szerkesztőtársak közül, és a 3–4. számtól Gulyás a felelős szerkesztő. Aki mindenekelőtt a költőként indult Juhász Gézával, a debreceni Ady Társaság elnökével bővíti a szerkesztőbizottságot, továbbá Kerényi Károllyal, Kodolányi Jánossal, Prohászka Lajossal, Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Lőrinccel. A munkatársak közé a továbbiakban bekerül Szabó Pál, Veres Péter, Erdélyi József, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán. Ez már előképe volt annak a folyamatnak, amelynek során a Válasz 1935-től fővárosi székhelyű és centrumú folyóirattá válik.
Aznap, amikor Németh László „belenyugszik”, hogy a Válasz legyen a lap címe, Illyés arról értesíti: a Magyar Rádió teret akar adni a „magyarság megmentése” gondolatának, és Kozma Miklós elnök azt szeretné, hogy az új nemzedék fellépését ő irányítsa. Alighogy munkába állt, máris újságolta – 1934. július 3-án – Gulyásnak: „Van pénz, tegnap vettem fel 4600 P fizetést a rádiónál.” Ami annyira magas összeg volt, hogy a lap folyamatos megjelenését egész évre biztosíthatta. Csakhogy a rádió elrabolta Németh László munkaidejét. Nem érte meglepetésként Gulyást, hogy a december 9-ei levél olvasata: „Mi hárman végül is megtettük kötelességünket, csináltunk a fiatal íróknak egy folyóiratot, s most már gazdálkodjanak vele ők, ahogy tudnak.” Illyéssel abban állapodtak meg, hogy Németh Imrét teszik meg szerkesztőnek. A második évfolyam szerkesztését és kiadását már ő jegyzi, a miniszterelnöki lapengedélyt is ő szerzi meg. Miután indult az 1935. évi tavaszi képviselőválasztáson, ismét Illyés Gyula oldotta meg a válsághelyzetet: Sárközi Györgyöt ajánlotta „rendteremtőnek”.
„A szétesés pillanatában segítségül hívott Sárközi György mentette meg azután a Választ, hogy az jó erőket összefogó, tekintélyes és színvonalas orgánum legyen hátralévő néhány évében” – ekképpen összegez Londonban élő fia, Sárközi Mátyás. – Több okból esett apámra a választás. Egyrészt az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi igazgatójaként minden magyar írót ismert, és kiváló szervező volt. Másrészt higgadt, nyugodt, halk szavú emberként képes volt békét teremteni heves vitákban. Szeretett mindent haladéktalanul elintézni, a Válasz ügyeit is.”
Sárközi György pályaképéről írt monografikus tanulmányában Sárközi Mátyás kiemelten szól arról, hogy édesapja ismert és elismert regényíró, merész publicista és szorgos műfordító volt, akit a kortárs költészet élvonalában tartottak számon. A Nyugatban megjelent Gondolatok a könyvtárban című, kristálytiszta okfejtésű esszéjéből tudjuk, hogy mit látott az író feladatának, amikor átvette a Válasz szerkesztését: „Az író azért író, hogy fájjon neki, ami másnak fáj, hogy százszorosan fájjon neki a mezítelen talpakba furódó tüske – s ezért szeretné, ha nem is lakkcipőbe, de legalább a ti félretaposott sarkú cipőtökbe bújtatni a sok mezítlábat. Ezt a lábkérdést meg kell oldani, mielőtt a fejkérdésre kerül a sor. A megoldás bizonyára nem az író feladata, de a megoldást sürgetni, követelni kétségkívül az író érdeke. Az író érdeke a tudatlan elnyomottak mellé állni, s ha a művelt hatalmasok egyúttal elnyomók, a hatalmasok ellen fordulni. A szociális ösztön éppoly szenvedély, mint a szerelem.”
Amikor 1938 júniusában megszűnt a folyóirat, Sárközi György, aki az 1935. évi összevont 5–6. számtól az utolsóig szerkesztette a lapot, elszorult szívvel tekintett vissza közös küzdelmükre: „Elvégeztük-e azt a munkát, amelyre vállalkoztunk? Végigtapogattuk-e a nemzettest sebeit, eldadogtuk-e a nemzetlélek szorongásait, segítettünk-e öntudatra ébreszteni a magyarság elkábult és elrejtőzött szellemét? A lapozgató nem tud elfojtani egy-egy büszke szívdobbanást, amikor a Válasz lapjairól fölszállt nevekre, itt kibomló s azóta irányt mutatóvá nőtt művekre, itt fölvetett s azóta országos visszhangot vert problémákra, itt megpendített kezdeményezésekre vagy akár csak szerény és hasznos tájékoztatásokra esik tekintete. De egész munkát bizonyosan nem végeztünk. Hiszen, ha népünk egy sebére rámutattunk, mellette új sebek százai szakadtak fel, ha egy közös szorongásunknak hangot adtunk… […] Az elkábult és elkábított szellem most éli legnagyobb válságait, amikor mi, legalábbis ennek a folyóiratnak kereteiben, kényszerűen elhallgatunk. El kell hallgatnunk anyagi eszközeink fogyatékos volta és szellemi szabadságunk egyre fokozódó korlátozása miatt.” Vagyis: a rendőrség rendre betiltotta tervezett rendezvényeiket, és a sajtóperek sem maradtak el.
2. Miközben Németh László a reformnemzedékre szeretné „átragasztani” a székesegyház-építő lázat, Jancsó Béla az erdélyi értelmiségnevelő műhely lépték- és hangsúlyváltására törekszik. Ezért is igyekezett felerősíteni Erdélyben a magyarországi harmincévesek hangját.
Egy 1934. december 31-én kelt Jancsó-levél arról tanúskodik, hogy Jancsó zavartalan együttműködést akart kiépíteni a Válasszal. „Kedves Barátom!”-ként szólítja meg Némethet. Egy utalásból („múlt levelében jelezte”) az derül ki, hogy már korábban is volt levélváltás közöttük. Személyes találkozásukról azonban nem tudunk, jóllehet 1921-ben mindketten a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatói voltak, később pedig mindketten fogorvosnak készültek (Jancsó előbb Szegeden, majd Kolozsvárt), iskolai fogorvosi praxist folytattak, magánrendelőt nyitottak. A párhuzamos életrajzhoz az is hozzátartozik, hogy írói pályakezdésük a Nyugathoz és az 1926-os esztendőhöz kötődik.
A Válasz indulásakor Jancsó a Trianon után indult első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek tizenegyedik évfordulóját szervezi, s a főiskolák padjaiból kikerült munkatársaival hozzálát a romániai magyarság kérdéseinek a vizsgálatához. A romániai új magyar nemzedéki folyóirattá váló Erdélyi Fiatalok legfontosabb feladatának az „adatokon alapuló tudományos felmérést” tekinti, hiszen a kisebbségi életkeret megismerése létkérdés, és a jövőt tekintve összefügg „az ország és az egész világ kérdéseivel”. Ezért a lap törzsgárdája a „korunk erkölcsi, szellemi, gazdasági stb. világáramlatai közötti tájékozódást éppoly fontosnak érzi, mint az együtt élő népek ismeretét, akiknek új nemzedékeivel a közös érdekek becsületes szolgálatában találkozni kíván”.
„Mozgalmunk egész jelentőségét csak mi érezhetjük át – zárja említett levelét Jancsó –, akik a szellemi és anyagi függetlenség alapelvein dolgozzuk fel az új erdélyi magyar gondolkozást, amint Önök ugyanazt teszik az Önök más helyzetében. Szükséges közöttünk az együttműködés.”
Amikor Németh hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen „a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért”. Amikor pedig Jancsó késedelmeskedését észleli, Tamásit kéri meg: nyomatékosan közvetítse kérését. Amit Tamási nem is mulaszt el. Jancsó megtisztelőnek tartotta a felkérést, de elfoglaltságaira (fogorvosi vizsga stb.) hivatkozva László Dezsőt, Debreczeni Lászlót, Bíró Sándort, Balázs Ferencet és Kacsó Sándort ajánlotta erdélyi tárgyú rádióelőadások tartására.
3. „Elsősorban szerkessz egy körlevelet – kérte Németh László 1934. február 8-án Gulyás Pált –, melyet a kisebbségi magyar írókhoz küldünk el a következő, esetleg kiegészítésre szoruló kérdésekkel: 1) Mi a véleménye az ottani kisebbség helyzetéről, irodalmáról, jövőjéről? 2) Milyen csoportjai vannak az ottani kisebbségnek, kik irodalmi képviselőik, folyóiratjuk, melyikben mit tart értékesnek? 3) Kik vennének részt egy olyan tudományos munkában, amely az ottani magyar nyelv, népművészet, tájjelleg, szociológiai tagolódás, városok stb. tanulmányozását tűzné ki célul lehetőleg tömör, összefoglaló dolgozatokban? 4) Érdeklődik-e a megszállók (szerb, cseh, román) irodalma iránt, kiket ismer, akiknek alaposabb ismereteik vannak? A román (cseh, szerb) irodalomnak, életnek milyen jelenségeit szeretné ismertetni?”
Gulyás megbízásából Juhász Géza és Kuthy Sándor több mint ötven helyre juttatta el a körkérdést, jelezve, hogy március 20-ára várják a válaszokat. Minthogy ezek nem érkeztek be határidőre, a visszajelzésekről a folyóirat második számából értesülünk. A Magyar szellemi élet Debrecentől Amerikáig című beszámolójában Erdélyi vonatkozásban Molter Károlytól idéz a legbővebben Juhász; Szemlér tájékoztatójából azt emeli ki, hogy a gazdasági leromlás napi kenyérgondjai közt az emberek elvesztették szellemi érdeklődésüket, a nemzeti szocializmus terjedése pedig az egyetlen erős fegyvertársat, a szász kisebbséget is szembefordítja a magyarsággal; Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalok nevében jelzi törekvéseiket, főleg népi és társadalmi tanulmányokra ajánlva föl csoportja erejét.
Juhász Géza levele az Erdélyi Helikon közvetítésével jutott el az Erdélyi Fiatalok szerkesztőségébe. A lapindítás szempontjából későn, de a kérdések alapos újragondolásához serkentően. Március 28-ai válaszában Jancsó olyan nagy horderejűnek ítéli már az első kérdést is, hogy „arról könyvet lehetne írni”. Azt ajánlja tehát, hogy konkrét témakörökre tagolva, politikamentesen, tárgyilagosan és minél adatszerűbben ismertessék meg a kisebbségi magyarság sorskérdéseit a Válasz hasábjain. Reméli, hogy a levélben felsorolt témakörök kifejtésére megfelelő szerzőket tud felkérni, mi több, a románság kulturális életét ismertető cikkeket is vállalhatnának. Cserében viszont azt kéri, hogy a Válasz szerzői tárják fel a magyarországi szellemi élet jelenségeit az Erdélyi Fiatalok olvasóinak. Mindenekelőtt „az ottani fiatal nemzedék szellemi helyzetének, a dunántúli magyarságnak és az egykének, továbbá a parasztkérdésnek, valamint a magyar tudományosság új útjainak és eredményeinek a bemutatását” várja tőlük.
A Székelyföldről áttelepült és a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktoráló Mester Miklóssal folytatott levelezése révén Jancsó folyamatosan tájékozódott a reformnemzedék fellépéséről. „Matolcsy és különösen Kerék Mihály helyzete nem irigylésre méltó – válaszolta Jancsó érdeklődésére Mester Miklós. – De ettől eltekintve a Ti szempontotokból végeredményében az a fontos, hogy létezik egy kevesekből álló komoly reformnemzedék, ami eddig nem volt, és ez előreláthatólag egyelőre nem is fogja be a száját. Tehát a kasztok falain belül mégsem lehet olyan nyugodtan pöffeszkedni, mint eddig.” A későbbiekben nemcsak Matolcsy Mátyás és Kerék Mihály címét kéri el Jancsó, hanem Németh Imréét, Illyés Gyuláét, Pongrácz Kálmánét, Szabó Zoltánét és Féja Gézáét is.
Pongrácz a reformmozgalomról írt az Erdélyi Fiataloknak, Matolcsy a földkérdésről. Ezzel egy időben Móricz öccse, Móricz Miklós a román földreformról tájékoztatta a Válasz olvasóit. Hamarosan Illyés, Féja, Szabó Zoltán és Kovács Imre frissen megjelent munkái is visszhangra találtak az Erdélyi Fiatalok hasábjain – az erdélyi románság kérdéseivel foglalkozó fiatal magyarországi történészek (Mester Miklós, Tóth András) munkáinak ismertetésével egyidejűleg.
A Válasz 1937. évi áprilisi száma Féja könyvét hirdeti. A májusiban Szabó Zoltán ír a Viharsarokról. Ismertetőjéből megtudjuk, hogy politikai okokból a könyvet máris lefoglalták, az ügyészség pedig osztályellenes izgatás és nemzetgyalázás miatt vádat emelt a szerző ellen. „A támadások hangja mindenesetre egyet igazolt – vonta le a következtetést –: az ilyen könyv hatalom, társadalom-alakító erő, közvélemény-alakítási cselekedet.”
A vád az volt, hogy Féja könyve antirevíziós fegyver, elidegeníti az anyaországtól a megszállott területek magyarságát. A Válasz a kolozsvári Hitel és a prágai Új Szellem szolidaritására hivatkozva utasítja vissza a vádakat. „Látjuk, hogy a huszadik század negyedik évtizedében mozgásba jött a magyar élet – idézik a Hitel állásfoglalását –, a szellem pionírjai egy új magyar világ kiépítésén fáradoznak, a nép felemelésén, az állapotok megjavításán és a diagnózis kegyetlen felállítása után a terápia is megkezdődött. Teljes erővel osztozunk az új magyar népi, társadalmi, tudományos, realisztikus elindulásokban, amelyek Szekfű Gyula kezdeményezéseitől Illyés Gyulán, az új katolikus demokrácián, a határozott népi szociális irányon át a városi, Európához hasonult polgári demokráciáig terjednek. Az új lendületet az egyik – népi – oldalon a szociális átrendezés vágya, a másik – városi – oldalon a józanodás és az őszinte realizmus vágya, mindkét oldalon pedig a demokrácia vágya jellemzi. Nekünk erőnk és támaszunk ez a megújhodás; tudjuk, hogy szociális és demokratikus nevelésű fiatalságunk hihetetlen feszültséggel érdeklődik iránta, neki talán fontosabb az ügy, mint a magyarországiaknak, felpezsdíti érdeklődését a magyarság iránt, és nemzeti apátiája az új mozgalom következtében eltűnik, így lesz a magyar társadalmi újjáéledés hatása kisebbségi megtartó erő.” „Nagyon érdekes, hogy a kisebbségi ember mindig nagyobb rokonszenvet érez a többségi magyarság saját országában való szenvedései és nyomorúságai iránt, mint a többségi sorsban élők” – írta a Viharsarok hatása alatt László Dezső. Arra hívta fel többségi nemzettársai figyelmét, hogy a nemzet lelki egységét nem feltétlenül a kisebbségbe szakadt nemzetrészek külön élete bontja meg; a többségi magyarság is megbonthatja, ha „nem tanul a környező államoktól és az azokban élő kisebbségi magyaroktól”.
A budapesti törvényszék döntését követően az Erdélyi Fiatalok szolidaritása sem késik. Jancsó Béla tollából idézzük: „Szabó Dezsőt osztályellenes izgatás miatt egyhavi fogházra, Féja Gézát ugyanezért és a magyar állam és nemzet megbecsülése ellen elkövetett bűncselekményéért öthavi fogházra, Kovács Imrét pedig háromhavi fogházra ítélte a budapesti törvényszék. Ez a tény mélységes fájdalommal tölt el mindnyájunkat, akik Szabó Dezsőben az új magyar gondolkozás géniuszát és a magyar megújulás hősi úttörőjét tiszteljük, és akik Féja Géza és Kovács Imre szociográfiai munkáit a magyar megújulásnak tett szolgálatnak tartjuk.”
4. Illyés Gyula legismertebb művét, a Puszták népét a Válasz kezdte közölni folytatásokban, kötetben a Nyugat jelentette meg 1936-ban. A következő esztendőben I. Tóth Zoltán ír róla az Erdélyi Fiatalok hasábjain – A tardi helyzet bemutatásával társítva elemzését. A Sorbonne-t járt későbbi történész ekképp kelt érdeklődést a magyar szociográfia alapművei iránt: „Ezt a két könyvet nem lehet megindultság nélkül olvasni. Ha elolvastuk, nem lehet hallgatni róluk.” A befejezés egybecseng az írás nyitányával: „A két kiáltás elérkezett a mi füleinkhez is. Minden reményünk a helyzetmegismerők jövendő cselekvésében van.” A Viharsarokkalés A néma forradalommal ugyancsak érdemben foglalkozik a folyóirat. „Egy nemzedék indult útnak, hogy felfedezze és leleplezze a magyar valóságot, melyet gondosan eltakartak előttünk” – írja Szabó Lajos joghallgató, a későbbi dramaturg és színészpedagógus. „Egy tájegységet dolgozott fel Féja, de mindig szem előtt tartotta az egész ország és népe sorsát. Gyónt, hogy vallomását kövesse a független és magyar szellem cselekedete, a történelmi fordulat, a pusztuló népet életlehetőségek közé helyező, az egész ország gazdasági életét megújító igazi földreform.” „Lehetetlen, hogy ennyi jel nyomtalanul és eredménytelenül meredjen el – írja A néma forradalom kapcsán az Erdélyi Fiatalok felelős szerkesztője és kiadója, László Dezső –, […] mert ha így van és így lesz, akkor elkerülhetetlen az a magyar forradalom, amelynek előrevetődő árnyékát különösen Kovács Imre könyve mutatja meg. […] Az Illyés Gyulák, Féja Gézák, Kovács Imrék, Matolcsy Mátyások ma már frontot és határozott irányt jelentenek: szociális tartalmú új magyarságot. Mögöttük új márciusi ifjúság sorakozik. Tévesen ítélnek azok, akik bennük egységbontókat látnak; ők képviselik ma a legszélesebb, legkomolyabb, legerkölcsösebb és ezért a legtartalmasabb magyarságot, ma ők az igazi nemzetnevelők, a jövőre nevelők.”
4. A romániai új magyar nemzedék folyóirata széles spektrumú románság-képet sugallt a Válasz olvasóinak. Rendszeresen hírt adott például – már 1930-tól kezdve – a bukaresti szociológiai iskola munkásságáról, amivel magyarországi olvasóikat is tájékoztathatták. Demeter Béla, Mikó Imre, Bakk Péter írásai mellett kiemelkedő Jancsó Béla két elemzése: Gusti professzor és tanítványainak falumunkája, illetve A Gusti-féle falumunka rendszere. Az Erdélyi Fiatalok számon tartotta a román ifjúsági nemzedék 1933-ban indult folyóiratát is. A Gând românesc már csak azért is kiérdemelte figyelmüket, mivel azt Ion Chinezu szerkesztette, aki az erdélyi magyar irodalom első évtizedéről román nyelven írt disszertációt. Amit Jancsó Béla érdeme szerint méltatott. Cikkét ezzel a mondattal fejezte be: „Testvéri üdvözlet az úttörőnek, a túlsó partról hidat verőnek!” „Egészében véve a Gând românesc egy jól szerkesztett és objektív hangú, széles körű érdeklődésre épített folyóirat – olvasható a későbbi történész, Bíró Sándor lapszemléjében –, s ha mentesíteni tudja magát a politikától és a szélsőséges nacionalizmus szellemétől, az erdélyi románság egyik legkomolyabb orgánumává válhat.”
A hídverés szándéka az időben még mindkét partról megmutatkozott. A szakkutatás kimutatta: a nemzetközi hírű román szociológia bukaresti műhelyének eredményei visszhangra találtak Magyarországon is. A folklorista Gusti-tanítvány, Lükő Gábor a román monografikus szociológia szószólója lett Budapesten. Az ő közbenjárására ajánlotta fel Gusti professzor: szívesen látná a fiatal magyar szociográfusokat, hogy helyszíni tapasztalataik alapján hírét vigyék a bukaresti szociológiai iskola módszereinek. Keresztury Dezső számára mindez már nem volt újdonság, hiszen a berlini egyetem mellett működő Magyar Intézet könyvtár-igazgatójaként rendszeresen hozzájutott – miként ez a németországi tanulmányokat folytató Méliusz József és Jancsó Béla 1931-es levélváltásaiból tudható – az Erdélyi Fiatalok számaihoz, amelyek bőséges információkkal látták el a Gusti-féle intézet működéséről.
Németh László, Keresztury Dezső, Boldizsár Iván és Mikecs László romániai látogatása során 1935-ben közvetlenül megismerkedtek a falukutató iskola tevékenységével, és beszámolóikban elismeréssel nyilatkoztak az ott folyó munkáról. Németh László például ezt írta a Gusti-tanszéken szerzett tapasztalatairól: „Valójában hatalom és jótörekvések, jótörekvések és közszellem közt van mélyebb szakadék, semhogy egy Gusti itt [Magyarországon – Cs. P.] szóhoz juthasson. […] Nemcsak ember és ember áll közelebb a románságban, mint nálunk, de közérdek és hatalom is.” (Magyarok Romániában. Tanu, 1935. III–IV. sz.)”
A román szellemi életben magának helyet követelő fiatal nemzedék sok tekintetben hasonló gondokkal küzdött, mint az Erdélyi Fiatalok tábora. A későbbi történész, Bíró Sándor egyik szemlecikkében ezt olvashatjuk az Erdély kérdéseiről meghirdetett előadás-sorozatuk kapcsán: „Mi, akik állandóan hirdettük, hogy egymás megismerésén lehet csak eljutni az együttélő népek gazdasági és szellemi adottságainak, közös kérdéseinek és közös sorsának felismeréséig, csak e felfogásunkhoz vagyunk következetesek, amikor ennek az értékes előadás-sorozatnak meghallgatását ajánljuk minden komoly erdélyi magyar fiatalnak.” Az első előadást dr. Sabin Manuila, az országos statisztikai intézet vezetője tartotta. Aki ekképp összegezte megállapításait: „Az erdélyi népek közül a magyarság veszített a legtöbbet, azután a szászok és a zsidók. Az erdélyi városok elég gyorsan elrománosodtak, 1918 óta a románság arányszáma 19%-ról 35%-ra ugrott a városokban. De a magyarság születési arányszáma is mélyen alatta van a románságénak. […] 40–50 év múlva Erdélyben valószínűleg nem lesz kisebbségi kérdés.”
5. A hídverés Dimitrie Gusti professzor negyedszázados egyetemi működése ünneplésekor folytatódott. Ennek előzményei: 1) A bukaresti szociológiai iskola szakfolyóirata, a Sociologie Românească 1936 februári számában Octavian Neamţu elismerően írt az erdélyi magyar falukutatók eredményeiről. 2) Egy évre rá a folyóirat Însemnări [Jegyzetek] rovatában részletes beszámoló jelent meg a Koós Ferenc Kör – 1937. január 26-án megnyitott – faluszemináriumáról. A szerkesztőség nem tünteti fel ugyan a szerző nevét, de nem kétséges, hogy a Dimitrie Gusti tanítványai közé tartozó, Sorbonne-t végzett Bakk Pétertől származnak a bőséges információk. Dr. Bakk Elek, a kör elnöke – a szerző bátyja – nyitotta meg a faluszemináriumot; az első előadást Bálint Zoltán orvos tartotta D. Gusti munkásságáról; a monografikus szociológiai kutatások módszertani jelentőségéről Bakk Péter beszélt; előadást tartott még Tassaly János orvos, András László képzőművész, Nagy Sándor lelkész, Kányádi Béla lévita, Nagy Sándorné és Bálint Zoltánné. Ugyanebből – az 1937. május 8-án kelt levélből – Jancsó Béla arról is értesül, hogy Bakk Péter a Sociologie Românească 2–3-as számának Szemle rovatában recenzálta az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című kötetet, Illyés Gyulától a Puszták népét,Szabó Zoltántól A tardi helyzetet, Balázs Ferenctől A rög alattot, valamint Tomori Viola A parasztság szemléletének alakulása című tanulmányát. Attól tartott – fűzte hozzá –, ha másvalaki ismerteti Illyést, „bizonyára tendenciózus beállításban” ír róla.
A levélíró ugyanakkor beszámolt arról a bensőséges ünnepségről is, amelyen a Koós Ferenc Kör tagjai Gusti professzort felköszöntötték tanári működése negyedszázados jubileumán. Dr. Bakk Elek, a kör elnöke 1937. február 4-én A rög alattot adta át Gustinak az Erdélyi Fiatalok tisztelete jeléül. Az a népfejlesztő munka, amit ő odaadó munkatársaival végez, és amibe a Koós Ferenc Kör belekapcsolódik – fejtette ki válaszbeszédében a professzor –, egyik biztos alapja lehet annak, hogy „e két nép számára a békés együttélés feltételeit megszerezzék, és megteremtsék a megértés és megbecsülés munkás szellemét.”
Bő esztendő múltán, 1937. május 24-én Jancsó Béla, László Dezső, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő búcsúztatta Balázs Ferencet a mészkői temetőben. Öt napra rá Féja Géza adta hírül A rög alatt magyarországi olvasóinak: Meghalt egy erdélyi apostol. A Válaszba írt elemzésében megjósolta: A rög alatt tartja fenn nevét minden idők magyarsága számára. S ehhez maga is hozzájárult: az ő előszavával jelent meg a Mefhosznál 1939-ben a második kiadás.
6. A romániai új magyar nemzedék törzsgárdája szerette volna előmozdítani, hogy az együttműködés igénye mindkét országban az állampolitika rangjára emelkedjék. Kedvező előfeltételei mutatkoztak ennek: 1) a Gusti-csoportosulás éppúgy a politikamentesség híve volt, miként az Erdélyi Fiatalok; 2) maga Gusti professzor is érdekelt volt módszerének magyarországi népszerűsítésében.
A lap történész munkatársai azt a vonulatot emelték ki a Magyarországon folyó történetkutatási irányzatok közül, amelyik a magyar–román kapcsolattörténet fejezeteinek tárgyilagos bemutatásával járult hozzá „az illúzióködöktől elfátyolozott kép megtisztításához”. Mester Miklósnak a román nemzeti követelésekről szóló könyvét recenzálva Bíró Sándor azt hangsúlyozta, hogy Mester román forrásmunkák alapján ír – tárgyilagosan, megértéssel és rokonszenvvel. „A mai szélsőséges felfogású világban ez a legnehezebb feladatok közé tartozik. Megőrizni a tudomány fenséges hidegvérét és az igazság szeretetét akkor, amikor mindkét részről a legképtelenebb állításokat halljuk a két nép múltját illetőleg.” I. Tóth Zoltán pedig ezt a vezérgondolatot emeli ki Tóth András könyvének a bemutatásakor: „Magyarságnak és románságnak egyaránt érdeke, hogy egymást, egymás történelmét, az egymással való kapcsolatok történetét a józan racionalitás szemüvegén keresztül megismerje.” Ez pedig teljesen egybevágott az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának a felfogásával. „A másokkal szembeni egyoldalú elfogultság még nem tartott meg senkit – érvelt László Dezső –, de másfelől a mások értékének az elismerése még nem jelenti saját értékeinknek a megtagadását.”
7. Az újjászervezett Bartha Miklós Társaság első ülésén (1937. április 21.) Tamási Áron tartott előadást. Magyar sorskérdések című vallomását akár a Márciusi Front előhangjának is tekinthetjük: „Vallom és hirdetem, s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti. Ez a felfogás nemcsak megengedi, hanem kötelességemmé is teszi, hogy nyílt és becsületes módon munkálója és ápolója legyek ennek a szellemi közösségnek. […] A politikai érdekek, melyeken én kívül és felül állok, néhány hét leforgása alatt nehézségeket támasztottak olyan irányban, hogy az Egyetemi Kör, illetőleg a Márciusi Front zászlója alatt előadásokat lehessen tartani. Végeredményben nekem nem a külső beállítás a fontos, hiszen legjobb meggyőződésem szerint a Márciusi Front zászlója éppen olyan, mint a Bartha Miklósé, s a Bartha Miklósé olyan, mint az enyém.”
A Válasz 1937-től a Márciusi Front orgánuma volt, Sárközi György pedig egyik vezetője, aki az Athenaeum Kiadónál elindította a tíz kötetre tervezett Magyarország felfedezése sorozatot. Amit a szociográfus írók sorozatos perbefogása követett – nemzetgyalázás és osztályellenes izgatás címén. Sárközi is többször bíróság elé került. A büntető törvényszék 1938. április 27-én tartott tárgyalásán azért, mert a Válasz 1938. évi márciusi számában megjelent a Márciusi Front újrafogalmazott programja: Mit kíván a magyar nép? A 12. pont szerint „a dunavölgyi népek önrendelkezési jogának érvényesítését, minden nagyhatalmi imperializmusnak a Duna-völgyéből való kirekesztését, idegen hatalmak szálláscsinálóinak a magyar politikai életből való kipusztítását, a magyar nemzetvédelem teljes felkészültségét és olyan belpolitikát, mely önálló magyar külpolitikának ad biztos alapot.”
Mielőtt Tamási 1937. május végén hazatért volna, a kolozsvári szabadelvű Független Újság ankétjában is kiérlelődött a „fiatal magyarok találkozójának” eszméje. Tamási tollára vártak ezek a belső igényből fakadó felismerések, hogy történelemformáló hatásúvá lényegüljenek: „magyarságunk gerincévé a dolgozó népet kell tenni: a falut és a munkást. Ebből kell új középosztályt kialakítani, és odanyomni a másiknak a helyére, amely jórészt világnézettel keresi a pénzt.” A perbe fogott Féja továbbra is azért küzdött, hogy a Márciusi Front szellemében fogant korszakos felismerések kihatással legyenek a kelet-közép-európai népek életére s kultúrájára. Már a Viharsarok erdélyi visszhangja előtt a helyszínen tájékozódott az ifjúsági parlament előkészületeiről. Balogh Edgár kíséretében Kolozsváron felkereste mind az Erdélyi Fiatalok, mind a Hitel embereit; 1937 májusában olvashatta, hogy a katolikus és unitárius főiskolások körében a Viharsarok is hozzájárult az erdélyi szellemi parlament gondolatának erősítéséhez.
8. A költő és műfordító Costa Carei (1909–1970) a Nagykároly melletti – egykor magyar többségű – Szaniszló községben született. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, kiválóan ismerte a magyar kultúrát. Petőfitől, Adytól, József Attilától, Kosztolányitól, Babitstól kezdve a magyar líra számos fontos versét ültette át románra. Irodalomtörténeti áttekintésében érinti Coșbuc, Slavici, Ion Vinea, Rebreanu, Arghezi munkásságát is, de leginkább az akkoriban feltűnt fiatal írónemzedékre összpontosít: Eugen Jebeleanura, Zaharia Stancura, George Lesneara, a „költői filozófiát” művelő Emil Cioranra. Mircea Eliade tehetsége és termékenységéről így nyilatkozott: „Ha franciául írta volna meg műveit, már régen világhírű író lenne, így csak tehetséges fiatal román író, akire csupán a hazájabeliek büszkék.” Hogy mennyire reális irodalmi helyzetképet nyújtott, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Cioran ma francia írónak számít, és világszerte az egyik legnagyobb szkeptikus filozófusnak tekintik. „Közös sorsa ez Kelet-Közép-Európa íróinak – ezzel zárja fejtegetéseit Costa Carei –, s annál nagyobb érdek, hogy a kis nyelvszigetek legalább egymást kíséreljék meg megérteni.”
Szabó Zoltán a kulturális közeledés első lépésének az erdélyi román balladák lefordítását és ízléses kiadását tartotta, a másodiknak pedig a Kádár Imre tolmácsolásában megjelent öt román színdarab megjelentetését – Demian Tassy neves román grafikus címrajzával. A Válaszban Makkai László keltett érdeklődést a kötet iránt, aki a magyar (Bánk bán, Az ember tragédiája) és a román irodalom kontexusába helyezi a lefordított műveket. Caragiale az egyetlen, aki „tudatos munkássággal akart a semmiből mindent teremteni…” – ezzel a kiemeléssel kezdi Az elveszett levél bemutatását. Kádár legsikeresebb fordításának Octavian Gogától a Manole mestert tartja, ami bizonyára összefügg azzal, hogy a román irodalom nagy jelképe egyértelműen utal a magyar népballada Kőműves Kelemenjére. A nép és a szellem sorsára vonatkozólag olyanféle következtetéseket sugallnak, mint a spanyoloknak a Don Quijote.
Victor Eftimiu, Ion Minulescu és Ion Marin Sadoveanu jellemzése után így fejezi be írását Makkai: „Kívánatos lenne, hogy magyarországi visszhangok is keletkezzenek, s így ennek a mindenképpen dicsérendő vállalkozásnak folytatása támadhasson, hogy a szomszédaink ismerete ne csak néhány szakember bogara maradjon továbbra is.”
Pár hónap múlva Szabó Zoltán az Erdélyi Helikon román lapszemle rovatában felfedezi, hogy a Țara noastră (Hazánk) című bukaresti napilap 1935. március 10-én megjelent számában egy fiatal költő ezt írja: „Az Erdélyben való hosszabb tartózkodás és a kisebbségi művészekkel és értelmiségi emberekkel való közvetett, de elég szoros kapcsolatok szerencsés véletlene megtanított arra, hogy megismerjük és megértsük őket. Gyakran meghökkent az a szenvedély, amellyel az Erdélyi Helikonnál levő barátaink irodalmunkat vizsgálják, az a szenvedély, mely a román íróemberek többségénél hiányzik.” A fiatal költő neve: Eugen Jebeleanu, Petőfi és Ady fordítója. Magyar barátai Jenőnek szólították. „A fordítások – idézi Jebeleanut – bámulatra méltó kivitelben jelentek meg. Gyönyörűség a szemnek! Az átültetés Kádár Imrének, a jelentős erdélyi költőnek köszönhető, míg az egész kivitel és rendezés Bánffy Miklós grófnak, aki az erdélyi magyar írók Erdélyi Helikon nevű csodálatra érdemes társaságának vezetője, évek óta arra törekszik, hogy minél tisztább és tárgyilagosabb módon mutasson be bennünket a magyar olvasóknak.”
9. A Nyugat második nemzedékének jelentős képviselőjeként tartjuk számon Sárközi Györgyöt. Osvát felfedezettje volt, akárcsak Németh László, Illyés Gyula vagy Jancsó Béla. Pályája kezdetétől az irodalmi élet középpontjában élt, hiszen 1919-től 1938-ig az Athenaeum Nyomda működését irányította.
Hogy miként? Két példa kiemelése is sokatmondó lehet.
a) Tamási Áron kiugró tehetségére már 1929-ben felfigyelt, és az Athenaeumnál nemcsak hogy kiadja Hajnali madár címűnovelláskötetét, de a Nyugatban nyomban beajánlja erdélyi nemzedéktársa írásművészetét: „Ha Tamási Áron írásainak rokonságát keressük, azokhoz a népmesékhez érünk, amelyeket a valóság határait messze kitoló primitív képzelet, a természetet a maga totalitásában átérző és átlelkesítő ősi szemlélet, a naiv lélek ösztönösen kifakadó érzései, vágyai és hangulatai szültek. Ázsiából jöttek-e ezek a mesék, s Ázsiából jött-e Tamási Áron, vagy mindenütt megtermettek az ősnépek paradicsomi fantáziájában, s megkésett lakosa-e Tamási Áron e paradicsomoknak – mindegy. Novelláinak magától értetődő, szinte magától lett volta önkéntelenül azt az érzést kelti, hogy »mesefa« virágzik, s egy Kolozsvárt éldegélő, Amerikát járt, nadrágos s kereskedelmi iskolában érettségizett székely fiú képében találkoztunk avval a mindig misztikus ködbe burkolt valakivel, aki a mesét költi s ereszti világgá.” Eszerint Sárközy révén vált ismeretessé Tamási a Nyugat hasábjain – abban az 1930-as esztendőben, amikor még csak Bartalis Jánosról, Makkai Sándorról, Nyirő Józsefről és Szentimrei Jenőről adott hírt.
b) „Nekünk nem adatott meg, hogy boldog, ifjonti lazaságban éljünk »európai« esztendőket Párizs, London térein, holland városkákban, svájci hotelekben – írta Ortutay Gyula a Válasz 1936-os évfolyamában. – Ha utaztunk, képeskönyveket lapozgattunk, hogy az angol gótikát, a forró spanyolfalakat, prágai utcákat megismerjük, a »szkeptikus utazót«, Huxleyt követtük, s számtalan útirajzot bújtunk – nemcsak az etnológus, hanem az ember érdeklődésével. Nekünk ez jutott eddig Európából és a világból; nem élelmes okosság és emberségünk szűkössége, életünk szűkössége okozta ezt. De a korlátok, melyek elzárták előlünk Európát, megmutatták helyette népünket, megmutatták Magyarország igazi arcát. E megismerés, e magyarság nem feledtetheti velünk Európát, humanitásunkat, inkább mindig is eszünkbe idézi azt.” Ortutay írása Magyarország felfedezése címmel jelent meg. A következő esztendőben az Athenaeum-szerkesztő Sárközi könyvsorozattá lépteti elő Ortutay felismerését.
*
A Nyugat és a Válasz szerzői részben azonosak voltak, de a Nyugatból kimaradó írók – Sárközi György szociális érzékenysége okán – helyet kaptak a Válaszban. Elsősorban a népi írók és a szociográfiai irodalom fórumaként tartjuk számon a folyóiratot, de a népiektől oly távol álló alkotók is publikálhattak a lapban, mint például Hamvas Béla vagy Szentkuthy Miklós.
Sárközi Mátyás emlékezete ezt így őrizte meg: „Anyám szerdánként vacsorára látta vendégül a Válasz munkatársait. Egyik szerdán a népieket, így Sinka Istvánt és a csizmás Veres Pétert székelykáposztára ésvargabélesre, a másikon az urbánusokat: Cs. Szabót meg Szentkuthyt franciás különlegességekre.”
Cseke Péter (1945) irodalomtörténész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem ny., doktori témavezető tanára. Legutóbbi kötete: Beckett Erdélybe jön. Páskándi Géza második alkotói korszaka, 1963–1973. Kolozsvár, 2021, Polis Könyvkiadó.