Fellinger Károly

Szárnyak ég nélkül

		(Tőzsér Árpádot hallgatva)


János régen fiatal már, púp a múlt
hátán, vagy inkább egy teli krumpliszsák,
a rothadás szaga, amit érez, elszáll,
új visszapillantó tükör a honvágy.

János, ha botorkál, kiköt a lyukas, 
félig elsüllyedt fűzfaladiknál, és 
eszébe jut a félig teli pohár
története a naplemente után.

János kivár, a megvilágosodás
árnyékán áll, árva, biztos kettőspont, 
lábnyoma az anyaföldet hizlalja,
felemelt ujja átböki az eget.

*

János akkor tartja magát lelkesnek,
ha a halottasházban a temetés 
előtt leszenteli a hullát, de
elérzékenyül, néha még a könnye

is kicsordul, ami színészkedésnek
tűnhet a halott csukott szemében, nem
beszélve a hozzátartozókról, úgy 
néznek rá, miképpen Mózes az égő

csipkebokorra, amitől az elhunyt 
hangját meghallva, a pap lenéz a vén
anyaföldre, minden ember egy szám a
Teremtő noteszében, a neveknek
csak jelentésük van, szerepük nincsen,
Jánost az atyai idő ráviszi 
egyenest a hídra, nem viszi rá a
lélek, hogy ellentmondjon, hátra nézzen.

*

János szerint a nehezen, betegen
levetett, ágyra hányt ruhaneműnél 
nincs szánalmasabb a világon, abból 
a nadrágból, abból a pulóverből 

nem lehet kibújni, ha rájuk tekint
a szem, meglátja gazdájuk legmélyebb
titkát, a tudás és a függetlenség
osztozkodik rajtuk, szabad a vásár.

János szerint a hallgatás kilép a 
csendből, mint az üres kocsmából, ahol
csak a zene szól, vagyis arról van szó,
Isten leghűbb társa a legutolsó.

A félretaposott láb már maga is
cipő, le van gyűrve a hátsó része,
a Teremtőnek, aki mindenben a 
legelső, aki parancsol és trónol,

muszáj volt megalkotnia az embert,
nem tehetett mást, nélküle nincs helye, 
s idő se lenne, ami előbb-utóbb
mindig kideríti az igazságot.

_{Fellinger Károly (1963) felvidéki költő, helytörténész. Legújabb könyve: Lélekbogáncs (Vörösmarty Társaság, 2022).}