Borsodi L. László
Keskeny partok
„Nincs is az a szó. Üresség van ott.
Ki van szakadva alatta minden, papír, lélek.”
(Grecsó Krisztián)
Zs
Mellem piros, mint a vér, zaklatott-félbemaradt ecsetvonások,
vállam sárgás, de átüt rajta a zöld, feketés, mire nyakamhoz ér,
állkapcsom, fülem, homlokom kék, arcom szürkésbordó játék,
a szájam csendje körül mélyzöld, barna és okker- és narancssárga,
orromon a szemüveg lefolyik, szemöldököm fekete vonal,
hajam zöldessárga, de hiába keresem. A szemem helyén lyukak.
Hol van a tekintetem, kérdem. Nem tudom, feleli.
Csak figyeld, ahogy kirajzolódom belőled.
Z
Először egy pizzázóban találkoztunk. Hetek múlva. Azok után.
Ülünk egymással szemben, piszkálod a tányérban az ételt. Én is.
Kényszeredett vigyor, mi végtelen kacagás volt. A tekintetünk szűkebb.
Nem döndül úgy, hiába csuktad rám az ajtót. Nem tudom kinyitni újra.
Közös lakásunk neked félig otthon, félig menekültszálló. Nekem az se.
Arra várunk, újra meghalljuk a kapucsengőt, a régi kopogtatást,
és szobáinkban példás rend lesz, a konyhában sütemény illata száll.
Persze a feltételek adottak – tudod, tudom. És nem kereshetünk tovább.
V
Az iskolában ma ismét bántottak: nem tudsz nem gondolni rájuk.
Építed a falakat, sehol egy ajtó, sehol egy ablak, legalább egy rés.
Ketten próbáljuk visszabontani és elölről kezdeni az egészet,
de hiába rakosgatjuk újra, hagyjuk ki a fény helyét, nem megy.
Egyre sötétebb pólókat viselsz, szemedbe hull a hajad, hagyod.
Legutóbb felfedezett kedvenc zenészedről meséled, hogyan halt meg.
Metál korszakomban vagyok, ez egy életérzés, magyarázod.
Sűrűsödnek szép bőrödön a golyóstollnyomok, sokasodik benned,
minek a nevét nem tudod, én se értem, csak elképzelem.
Ű
Mindegyik hülye. Nem értik, miért öltözöm úgy, ahogy.
Pedig biztos, hallottak Freddie Mercuryról, Axelról,
Slash-ről, Kurt Cobainről, a többiről. Mégsem értik.
Nem képesek felfogni, miért az ő zenéjüket kedvelem.
A vallástanárnő kegyeskedését hallgassam?
Ahogy szétfolyik a hangja, és szemforgatóan sérteget?
Azt tanuljam meg, mit csináltak az ókorban, a középkorban?
Bár az biztos, sok olyasmit, amit mi nem. De nem értem.
Miért kellene vágnom a matekot, az irodalmat?
A testnevelés óra egyenesen borzalmas, maga a pokol.
Mert mindenki ügyesebb, mozgékonyabb, hajlékonyabb,
mint én. Mindig csak bakot ugrani, sehol egy labda!
Fotoszintézis, földmozgás, ezekből a múltkor négyes.
És tanultunk a gravitációról is. Na, azt értem. Nem! Érzem!
Mert annál nincs jobb: ejtőzni szünetben a hátsó udvaron,
a lépcsőn a barátnőmmel, akivel szavak nélkül is, tekintetből,
érezni, ahogy fúj a szél, süt a nap, madarak röpködnek,
szépen énekelnek, elrepülnek, és nem akarnak tőlünk semmit.
Ü
Megmutatod képeken, kisvideón,
milyen az új szobabútorod, a lámpád,
miket ragasztottál a falra, a szekrényekre,
az új szőnyegen a régi babzsákod,
azt még együtt vásároltuk, azt szereted,
nem engednéd a világért, hogy kidobják,
a gitár a falon, azt pengeted esténként,
az íróasztalon könyvek és a rajzaid,
ezekből külön-külön is lefényképeztél
néhányat, hogy megmutathasd.
A szobám az otthonom, mondod.
És rám nézel. Az ajtón néha kilesek,
vajon nem te jöttél-e haza,
de erre elfordulsz, és elfordulok.
Ez egy hétvége. Apalánya hétvége.
Ú
Idén kettesben nyaralunk, ahol két éve négyen:
ugyanaz a szálloda, ugyanaz a tenger, ugyanaz a part,
ugyanaz a nap süt, és ugyanaz a szél fúj,
még a madarak röpte, a delfinek csobbanása is ugyanaz.
Állunk ketten a vízben, mint két kőszikla, hagyjuk,
mossa a lábunkat, hozzánk érjen iszap, medúza,
sok kicsi hal, és locsogjanak körülöttünk a hullámok.
Ha megtudhatnám, miről beszélnek, megjegyezném,
ha tudnák, mi hullámzik bennem, értenék a mosolyomat,
a hajam lobogását, és hogy miért hunyorítok néha.
U
Amikor cigarettázik, tudom, úgy száll benne a gondolat,
mint feje körül a füst. Amikor zenét hallgatok, nem szól hozzám.
Amikor olvas, nem kérdezem meg tőle, milyen színű az ég.
Reggelre müzlit eszem áfonyával és tejjel, ő omlettet,
de nem vitatkozunk, hogy melyik egészségesebb, miért.
A lépcsőn ülünk: én teát kortyolgatok, ő kávét tejjel,
közben leszáll egy barázdabillegető a fűre, közelünkbe sétál,
és én arra gondolok, vajon van-e a madaraknak lelkük.
Az esőcseppeket számolgatom, ő tenyerébe gyűjti,
s bár a kettő metszi egymást, nem vonunk le következtetést,
még a szomszédból áthallatszó kutyaugatás sem örök.
Olyanok vagyunk, mint fa és az árnyéka –
hosszú sétákról álmodozunk.
Ty
Ezt a képet visszafelé kellene rajzolni,
ezt a számot a visszájáról kellene énekelni,
téltől számolni vissza az időt, és megállítani,
ott állítani meg, ahol valami megbillent,
megrepedt, kettévált, végül darabonként szét.
Csak nézem, ahogy külön megőszül apa,
és külön megőszül anya is.
Ott állok kettejük között, átfúj rajtam a szél.
Olyan vagyok, mint a parti sáv:
egyik oldalamon a tenger, másikon kövek,
dadogás.
T
Nem hétköznappá gyúrt ünnepeink,
a percre kiszámolt örömök,
nem az alkoholszagú, hosszú esték,
a civódások utáni hallgatások,
nem a betakart csaláncsípések,
kelések, hólyagok, vágások,
nem a sziklává nőtt apró kavicsok,
az óceánná dagadt tócsák,
nem az ajtón kihúzott bőrönd,
a napokig tartó dobozolás,
nem az elmaradt kirándulás, séta,
a benne maradt csönd,
és nem is a bennem feltörő zokogás.
Nem.
Sz
Nem akarok, nem tudok olyan lenni, mint ő:
ő szavakból épít, ki tudja, miket,
én a testemből építek templomot, várat,
a tegnap is száznyolcvan kilót nyomtam ki;
neki pénzből a kevés is elég, beosztja,
nekem több kell, több kellene, és nem itt,
nem ebben a városban, nem ebben az országban
akarok élni. Élni akarok, itt csak lakni lehet.
Előbb egy jó autó kellene, majd ház is,
mondjuk egy nagyvárosban, közel a tengerhez,
ahonnan gyakran felhívnám, és elmondanám neki,
jó nekem itt, és meg is hívnám magamhoz,
hogy lássa, lehet másként, jobban, hogy az is jó,
ahogy én akarom, én tudom, én szeretem.
És azt hiszem, örülne, és magához szorítana.
Azt fogja mondani: ez igen, ezt megcsináltad.
S
Egész évben azt terveztem, diákmunkára jelentkezem.
Zs. apja hónapok óta ígérte, hogy az ő cégénél majd lehet,
a Barátoknál, ahol a tavaly dolgoztam, szintén megígérték,
de a biztonság kedvéért a pékségnél, a sörgyárnál is jelentkeztem,
végül Zs. apja, egy héttel a vakáció előtt, azt mondta,
nincs olyan munkájuk, most épp nem aktuális, majd jövőre,
a Barátoknál idén nem alkalmaznak szezonmunkásokat,
a pékségnél változott a cégpolitika, a sörgyár talán a csőd szélén,
és a csőd szélén állok én is –
tudom, mit mondana erre apa is, anya is, most már külön-külön,
tudom, hogy a tanulásra gondolnak, de nem szólnak semmit,
hát nekem kell kitalálnom a nyarat is, magamat is.
R
Valahol olvastam, hogy a virágában levő,
kék színű illóolajat főleg gyulladáscsökkentésre
használják, hogy a benne levő flavonoidok
(ki se tudnám ejteni ezt az idegen szót!)
görcsoldó hatásúak, illetve még azt is olvastam,
hogy gombaellenes és antibakteriális hatása van
(milyen furcsa ez az antibakteriális szó is!),
egyes hatóanyagai pedig sebgyógyításra alkalmasak.
A belőle készített tea, írják, nyugtató hatású,
és gátolja a bélrendszerben levő fekélyek kialakulását.
Belsőleg használva a felső légúti panaszokat enyhíti,
remek öblögetőszer torokgyulladás esetén.
Egy másik helyen azt állítják róla,
az emésztő szervrendszerre is jó hatással van:
gyomorfekély, gyomor- és bélhurut esetén,
ha puffadással küzdünk, remekül alkalmazhatjuk
a belőle készült teát, ha meg nehezen alszunk el,
akkor is érdemes elkortyolgatni belőle egy csészényit.
Azt javasolják, mivel enyhe hatású,
az adagolást betartva bátran alkalmazhatjuk,
de aki érzékeny rá, annál allergiás reakciót is kiválthat.
Na igen, ez a sok jó mind igaz, az allergiaokozás is néha,
de főleg az, ami az összes leírásból kimaradt:
hogy szívbántalomra a legkiválóbb Kamilla.
P
Olyan szörnyű, olyan rettenetes ez az egész,
hogy az iskolában, tavaly a nyári táborban is,
ma otthon anyával, a tegnap pedig a barátnőm!
Nem tudom, hogy volt elképzelve, kitalálva,
hogy hol rontják el, és én hol rontom el,
mit láthatnak bennem, és főleg mit nem,
pedig annyira szeretném, ha tudnák, hogy,
és annyira szeretném én is tudni, amit,
de mindig elakad félúton vagy még előtte,
és nem tudom fülükbe suttogni, fejükbe lopni,
szívükbe morzézni, hogy igen, hogy nem,
hogy most épp, majd máskor, de mindig, mindig.
Ő
Attól tartok, akármennyire is szeretném, nem lesz teljes
ez az ábécé, s ha valami véletlen folytán mégis az lenne,
akkor sem lesz egész, mert folyton betolakszanak idegen betűk,
rosszlelkű szavak, voltaképpen hiánytól terhes mindegyik,
mert azt kellene leírni, hogy kő, hegy, fecske, csillag, égbolt,
anya,
de tele van a pince is, a padlás is mással, a szekrényből néha
furcsa hangokat hallani, a felbontott levelek olvashatatlanok.
Hiába a sorrend felszíne, üresség van az alján, kiszakadt papír,
elszakadt lélek. Hiába tudom, nekem ők az egyetlen esélyem,
hogy ne tűnjek el nyomtalanul, létezésük rendszerhibát sejtet:
hogy a nyelv tékozló fiú, aki nem térhet meg az atyai házba.
Ö
Csak a barátaimtól ne hallanám,
csak az utca ne beszélné, zúgná,
csak ismerné, hol kezdődik, hol van vége,
csak érthetném, ha nem, akkor megint miért,
ha hihetném, hogy többé nem, sohasem:
hogy ne kelljen ígérnie nekem, magának,
hogy legyen végre apály, csendes szellő,
valamikori lábnyomaink egy távoli parton.
Ó
„viola sugár az Ő szeméből”
(Arthur Rimbaud)
Mindegy, mit mondanak róla.
Esendő ember vagyok, mondja magáról.
Ez igaz. Elég gyakran elesik,
de felkel, és én büszke vagyok rá,
mert kemény harcos, csatázik magával,
és nyer. S nem baj, ha újra veszít,
mert újra győzni fog, tudom.
De azt is szeretném tudni,
miért, kivel, mivel harcol.
Ha nem is mond semmit erről,
mert nem nekem való, én érzem.
Ahogy ő sem kérdezősködik,
amikor hallgatni van kedvem,
vagy nem tudok beszélni.
Egymás szeméből olvasunk.
S ez legtöbbször épp elég.
O
Egyik mamám fél évvel azelőtt halt meg,
hogy én megszülettem volna – csak magzat
koromban látott felvételen, nagyon betegen.
Két tatámmal sokat voltam – szerettem velük
beszélgetni, másik mamámnak segíteni a konyhában.
Belőlük is lettem, kicsit olyan is lettem, mint ők,
és persze egészen más, és egészen más,
mint anya és apa, akik már különanya és különapa.
Azt hiszem, ez a más és ez a külön vagyok én.
Ny
Írt rólam egy könyvet, korábban a Tesómról is.
Azokban mindketten óvodások vagyunk,
együtt van még benne apa és anya, Mami,
aki vigyázott ránk, amikor anyáék dolgoztak,
Bebe, a nagynéném, egyik mamám és két tatám.
Az új könyve, amelyből most nekem is adott,
felnőtteknek szól, de elolvastam, mert ő írta.
Úgy érzem, ez egy szomorú könyv –
ebben, azt hiszem, egyedül van.
Meg talán Istennel. Vele vitázik.
És saját magával.
Anyát, magamat és a Tesómat nem látom.
Bár ki tudja: annyira mi is benne lehetünk,
mint Isten.
N
Amióta elköltözött otthonról, minden más:
gyakran felhívom telefonon, gyakran felhív,
beszélgetünk fontos dolgokról és semmiségekről,
találkozunk a lakásában vagy egy vendéglő teraszán,
de már másként öltözködik, más az illata, hangja,
most is apa, de nem otthonapa, nem hétköznapapa,
a régi, együtt töltött ünnepekről nem is beszélve.
Mintha gondolatban mindig máshol járna,
és nekem abba a két-három órába kellene
belepréselnem, mit érzek, mit gondolok,
hogy a fia vagyok.
M
Két szárny közé szorult repülés vagytok.
Én megtört fa egy elsüllyedt délutánban.
Ly
Ha kövek záporoznak, akkor is,
ha mennydörög, villámlik, akkor is,
ha ájulásig megsüt a nap, akkor is,
ha szélcsend van, enyhe eső, akkor is,
ha kifestem a körmöm, a szám, akkor is,
ha telefestem a karom, a lábam, akkor is,
ha ugratjuk egymást, röhögünk, akkor is,
ha látja, sírni lenne kedvem, akkor is,
ha cigarettát cigarettára gyújt, akkor is,
ha nem szól, és nem szólok, akkor is,
ha nincs velem, akkor is.
L
Kisfiú, a hátán ficánkolok, gyúrom a hátát, bírja.
Üveggolyózunk a földön, én találom el többször.
Szkanderezünk, kardozunk, nem tudok veszíteni.
Most már erősebb vagyok, de nem harcolunk.
A fegyverét letette, hagyott a napra jutni.
Még egy-két év, és magasabb leszek, mint ő.
De mihez kezdjek a tanácsaival, a hallgatásával?
Csak a lakásból költözött el, az otthonunkból soha.
K
Amikor tizennyolcadik leszek, mint a k betű az ábécében,
és felnőtt, mint a nagy K, végre szabad leszek:
oda utazom, ahová akarok, reggelig maradok a barátnőmnél,
azt olvasok, olyan filmet nézek, amihez kedvem van,
autót vezethetek, autóbuszt, kamiont, hajót vagy repülőt,
saját munkám lesz, és saját házam, saját udvarom és kutyám,
ajtót nyitok, attól függ, ki áll előtte, és mit gondolok róla,
vagy átmehetek az út túloldalára, ahol nincs járda,
ösvény nélküli erdőkben csatangolhatok kedvemre,
bámulhatom estétől estig, hogyan hullámzik a tenger.
Amikor tizennyolc leszek, nagy, mint a K betű,
kinövöm nagyanyámat, nagyapámat, anyámat, apámat,
mint a nadrágot, az inget, a kabátot, a cipőt,
kinövök magamból – és csak én, csak én és egyedül.
J
„még a kék égnek sem sikerül
soha kéknek lennie”
(Nádas Péter)
Jó lenne elmenni innen, nagyon messze menni,
ahol nincsenek többé fél szavak, kínos hallgatás,
sértődöttség, repedés, szakadás, elguruló nevetés,
ahol nem marad otthon az egyik, nem megy el a másik,
jó lenne elmenni valahová, ahol nincs iskola,
nincsenek tanárok, unalmas bohócok, vizsgák,
bajkeverő osztálytársak, tudálékos pszichológusok.
Láttam a térképen, milyen nagyok az óceánok,
s hogy az óceánokban vannak apró szigetek,
na, azok közül kellene egyikre eljutni, és ott élni,
ahol senki nem zavar, nem kérdez, nem parancsol,
s bár rengeteg út vezet ki a városból, ki tudja,
visznek-e valamerre, elvezetnek-e oda, ahol,
mert rajzolni bárki tud, szigetet is, óceánt is,
de még utakat, repülőt és hajót is, és lehet,
hogy az egész csak ámítás, hazugság, álom,
hogy nincs, nincs, csak ez a nyomorult város,
ez a blokkrengeteg, közérttel, piaccal, autókkal,
szomorú emberekkel, üresfejű gyermekekkel,
hogy a város szélén csak a domb van, a folyó,
és azon túl nincs más ország, nincs óceán, se sziget,
csak a nagy kék, és semmi, semmi, semmi, semmi.
Í
Jó lenne megkérdezni, milyen volt, amikor nem voltam,
hogyan találkoztak, milyen volt, amikor először egymásra néztek,
mit gondoltak magukban, mit éreztek, hogyan képzelték el egymást,
milyenek voltak az első találkozások, mikor és hogyan csókolóztak,
vagy miket suttogtak, miket csináltak a lesötétített szobában,
amiről tudom, nem szabad beszélnem, csak titokban elképzelem,
mikor és miért mondták el egymásnak, hogy ők talán együtt,
és melyikük akarta, hogy együtt lakjanak, éljenek, és sejtették-e,
hogy egyszer bekövetkezhet, számoltak-e azzal, ami most van,
de ha nem, hogyan éltek nélkülem, előttem, miket csináltak ketten,
és egyszer csak miért akarták a Tesómat, majd engem,
mikor döntötték el, hogy legyünk, miért ebben a sorrendben,
hogyan tudtak úgy is szeretni, hogy nem ismertek minket,
mit mondtak a szüleiknek, barátaiknak, mi lett anyával,
miért érkezünk kilenc hónap múlva,
miként vártak ránk, s örültek-e egyáltalán.
Hát most itt vagyunk. De ők ketten hol vannak?
I
„miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”
(Babits Mihály)
Mikor kezdődött, ami így ért véget?
Mi volt az első kicsorbult szó?
Miért kellett magyarázkodniuk?
Miért nem értették?
Mi miatt a fojtogató csend?
Mire való volt a sok teszek-veszek?
Hol kezdett csikorogni a padló?
Meddig tartott a lakásban a huzat?
Hogyan lehetett zárt ajtókon át?
Melyik sarokban jelent meg a penész?
Mikortól a párhuzamos esők?
Miért kezdődött, ha el sem kezdődött?
H
Szépnek találtál.
Gyönyörűnek.
Most azt mondod:
gonosz vagyok, áruló.
Kiköltöztettél magadból.
Útra váltam belőled.
Te otthonra találtál.
Én albérlő lettem.
Szóvégi néma há.
Gy
Két életem van: egy anyaéletem és egy apaéletem.
Két igenből lettem én. Most két nem között élek.
G
Hiába kérem, hiába várom mástól,
csupán ti ketten, csak ti maradtatok,
ti köttök engem a parti sávhoz,
így vagyok szabad – veletek, egyedül.
Csak a szemetekben ne látnám,
csak a szavaitok közötti szünetben
ne hallanám, csak álmaimban,
elvetélt ünnepeinkben ne térne vissza,
amiről nem tudunk, nem lehet,
nincs miért.
A platánfák ágain átfúj a szél.
Hosszúra nyúlt árnyékaik vagyunk.
F
„[…] ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között”
(Baka István)
Akkor, ott megváltozott. A szerkezete változott meg.
Átrendeződtek a részek, és másként áramlanak,
lehet, nem is kapcsolódnak egymáshoz.
A mondatok elhínárosodtak, el-elbotlanak a szavak,
megnevezhetetlen tartományokból jönnek, nem tudni,
merre tartanak, egyáltalán tartanak-e valamerre.
Küszöb, fal, árok, küszöb, fal, árok, ismételgetik.
Talán a betűk rendje fordult meg, és betűnként kellene
leásni, hogy megtudjuk, mi van mögöttük, a mélyben,
hogy van-e mély, s ha van is, mihez kezdhetünk vele,
vagy mihez kezdjünk akkor, ha nincs, csak ez:
formák játéka fehér papíron, foltok, üresség?
É
„és ez állt a nagymamám nevelésének centrumában,
hogy a csúnya szavaknak nincsen értelmük, üresek,
hiányzik hozzájuk a létező csúnyaság,
hiányzik hozzájuk a világ úgymond megfelelő része.
És amikor édesapám falubéli játszótársaitól mégiscsak
tanult »olyan« szavakat, akkor a nagymama szomorú dühvel
beterelte édesapámat a fürdőszobába,
és szappanos vízzel kimosta a száját”
(Esterházy Péter)
Mi a fasz van? – kérdezte egy reggel apa.
A kérdést senki nem értette a családban.
(Ekkor még volt család, de ez már félreérthetetlen
jele volt annak, hogy nemsokára nem lesz, csak akkor
még nem gondoltuk, hogy ilyen közel van ez a nemsokára.)
Mint ahogy azt sem, amikor azt kérdezte: mi a pitsa?
(Ts-sel ejtve, városiasan, csak választékosan, mondta.)
Anyának elképzelései, tervei, vágyai voltak,
apának gondolatai, elvei, meg fehér egerei.
Azóta anya maradt a terveivel,
apa a gondolataival és a fehér egereivel,
mi meg (én és a Tesóm) maradtunk anyával,
és persze maradtunk apával is, csak másképp.
Mert – szintén – egy reggel azt kérdezte: mi az örök
szerelem titka? És válaszolt is: házasság vagy szerelem,
vagy a harmadik. Ő az utóbbi kettőt választotta,
és – szintén egy reggel – kiment az ajtón.
Azóta kicsit olyan lett, mint az Isten, azzal a különbséggel,
hogy mindenütt ott van, csak éppen itt nincs.
E
Ha felnőtt leszek, mondjuk huszonöt, harmincéves,
jó anya leszek: főzök, mosok, vasalok a gyermekeimre,
leülök velük játszani, beszélgetni, és sétálni, biciklizni,
játszótérre, cukrászdába, pizzázóba viszem őket,
hagyom, hogy filmet nézzenek, zenét hallgassanak,
rajzoljanak, olvassanak, telefonozzanak, és későn keljenek,
nem szidom meg őket, azt akarom, hogy mindent elmondjanak,
ami aznap velük történt, amit szerettek, vagy ami rossz volt nekik.
Nagyjából mindent úgy fogok csinálni, mint velem anya.
Ha fiú lennék, apa lennék, de nem távolapa, hanem otthonapa,
akit nem kell folyton telefonon keresni, máshol találkozni,
hanem elég lenne, ha átjönnének hozzám a szomszéd szobába,
és kirakósoznánk, vagy csak hozzám bújnának, mint én apához régen.
Dzs
A hajunk, az arcunk, a mosolyunk,
a testtartásunk, a dühünk, a fél szavaink.
Amikor találkozunk, elcsendesedik a tenger,
megszelídülnek medvék, farkasok, viperák.
Amikor ketten vagyunk, csak ketten vagyunk:
nincs kő, fű, bokor, fa, hegy, felhő, ég,
nincs kopogás, telefonhívás, sziréna, harang.
Amikor kérdezzük egymást, ablakok nyílnak,
amiket mondunk, a belső szobánkba zárjuk,
és mindketten sejtjük, érezzük, tudjuk, tapintjuk,
nem szavak vannak a szavakon túl.
Egymás folytatásai vagyunk.
Dz
„A beszorult mondatok jönnek-e majd velem?”
(Esti Kornél együttes)
Magammal tudom-e vinni? Magammal tudom-e vinni,
ami beszorult, amiért én, egyedül én vagyok a felelős,
amit én követtem el? Felelős vagyok-e azért, amit
az énem másik fele, az énemen belüli vagy kívüli énem
esetleg a neménem tett velem? De ha az a másik tette,
vagy az a nem, akkor ki a felelős mindazért, ami
megtörténhetett bennem, általam? Mégiscsak én, aki
hagyta, hogy megtörténjen? Ha azonban ennyi rész,
részlet, töredék, kuszaság, dzsungel vagyok, ki
fog mindenért felelni, kit lehet számon kérni?
És ki jön, ki veszi a bátorságot, hogy hozzám fogjon,
és számon kérjen? Ki látja át majd félelmetes éneimet,
ki merül alá a mocsárba, sárba, ki vonszol egyenként
a felszínre, a partra, ha egyáltalán van felszín vagy part?
Ki hagy szárítkozni a napon?
D
„S kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?”
(Kosztolányi Dezső)
Azt mondja, nem figyelek, azt kérdi, hová sietek,
azt hajtogatja, türelmetlen vagyok, felszínes.
Nem érti, ez az én ritmusom. Így mozgok, élek.
Gyakran visszakérdez, gyakran visszakérdezek:
vannak szavak, amelyeket én használok, de nem ért,
és ő is használ olyan szavakat, amelyeket én nem.
Párhuzamos monológok, vágja oda, és ez belém sajdul.
Próbálom magyarázni, próbálja megmagyarázni.
Sokszor ezen a megen is elakadunk – forró lesz a kő,
valami engem befelé húz, valami benne összeroskad.
Órákig hallgatunk, majd jön a száraz, a hideg.
Így próbáljuk felejteni, ami kettőnkben összeér,
de nem közös.
Cs
Amikor együtt vagyunk, erdő, végtelen napsütés,
homokos part, csendesen hullámzó tenger,
élénk madárcsicsergés, friss gyümölcsök tálban,
hűvös szoba, halk zene, kirajzolódó arcok egy lapon.
Amikor együtt vagyunk, nincs házi olvasmány,
idegen szavak, számtanpélda, bukfenc, osztódás,
hagyjuk egybefolyni a szavakat, nem várunk semmire,
nem gondolunk a tegnapi esőre, és arra meg arra sem.
Amikor együtt vagyunk, megérezzük, sejtjük,
hogy igen, de nem mondjuk, nem lehet kimondani,
csak elnézzük, ahogy estébe süllyed a nappal,
és olyan jó, hogy nem történhet meg semmi ugyanúgy.
C
Attól a naptól a szótáramból bizonyos szavak kikerültek,
mint például apa-anya, család, együtt, közös, miénk,
és el kellett viselnem, hogy újak tolakszanak a helyükre,
idegen hangzásuk törlik a régieket, és nem engedik,
hogy kiköpjem őket, rájuk tapossak, vízbe fojtsam:
árvaanya, de, egyedül, egyedülálló, enyém, költözés,
külön, nemcsalád, nevelés, nő, önmetszés, övé, pénz,
problémás, pszichológus, sírás, távolapa, válás – – –
B
Csak az árnyékom, csak az árnyékotok nő,
az éjszakában léptek surrogását hallani,
valaki visszakövetel titeket, valaki nem enged,
szólnék, szólítanálak, de kifogynak belőlem,
magamra hagynak a szavak, szótagokká,
betűkké sorvadnak, majd sorba belehullnak
a hang előtti csendbe, magukba húzza,
csavarja, elnyeli egy láthatatlan spirál.
Már árnyékom, árnyékotok sincs,
az éjszakában léptek surrogását hallani,
valaki titokban tart titeket, lehunyja szemét,
befogja számat, eltakarja szememet:
csak folt, foltok – nem vagytok sehol.
Á
Nem indul meg a hegy, nem mozdulnak a kövek,
a ház falát befutja a borostyán, leszárad,
az éjszakák ferde kések, beléd vágnak,
kiáltanál, de késő, kiáltanál, de csend van,
a víz egyenletesen emelkedik és apad,
hagy süllyedni, majd partra vet tikkadtan.
Nincs semmid – hiába akartál új ábécét,
a visszájukról szólaltak meg, kirajzolódtak
belőled a betűk, magadra hagytak.
Nincs mód újra. A némaságuk hallani.
(A)
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
A műben idézetek, parafrázisok, utalások olvashatók Babits Mihálytól, Baka Istvántól, Esterházy Pétertől, az Esti Kornél együttestől, Grecsó Krisztiántól, Györffi Kálmántól, Háy Jánostól, József Attilától, Kelemen Hunortól, Kosztolányi Dezsőtől, Kovács Lajostól, Nádas Pétertől, Pilinszky Jánostól, Tóth Árpádtól, Wirth Imrétől.
Borsodi L. László (1976, Csíkszereda) költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár. Legutóbbi kötete: Te fordítsd el (versek, Kolozsvár, 2024, Erdélyi Híradó Kiadó).