Isó M. Emese

Levelek S.-nek

4. Mennyei slejm

Jaj, muszáj ezzel kezdenem: említettem múltkor a Neidhart-kutatásomat, és képzeld, belefutottam egy szuper tanulmányba, amely az ehhez a témához köthető cseh emlékeket veszi sorra, és a lényeg, hogy szerepel benne két Husz János idézet is. Jan Dienstbier amiatt emlegeti fel az előreformátort, miszerint írott forrással is alátámassza azt a tézisét, hogy a profán tematikájú falképek elterjedtek és közkedveltek voltak szerte Csehországban: mind a világi, mind a szakrális terekben. Csakhogy az egyik szöveg tök fura, és nem hagyott nyugodni. A szövegrészlet Husz Tízparancsolat-magyarázatában szerepel, amelyben kritikát fogalmaz meg a prágai lakosok és egyházi személyek által preferált képciklusokat illetően ékes cseh nyelven: „Ale pohřiechu již lidé miesto Kristova umučenie malují trojánské bojovanie. A miesto apoštolóv namaží kolcóv. A miesto obcovánie Krista malují život Najtharta. A miesto svatých panen umučenie malují bláznivých panen frejovánie a naháčóv nepoctivých a mužóv divně a potvorně způsobilých. A zvláště u duchovních selhal bych, abych neviďal u kněží i mnichóv přěd stolem k očima na jeleních malovaných roziech obrazu panny krásné s nadutými prsmi.” Azaz: „Azonban sajnálatos módon az emberek a trójai csata jeleneteit ábrázolják Krisztus szenvedései helyett. Az apostolok helyett pedig lovagi tornákat festenek. És Krisztus cselekedetei helyett »Najhart« életét festik meg. A Szent Szüzek vértanúsága helyett bolond leányok és tisztességtelen meztelen alakok és különös és szörnyűséges kinézetű férfiak tréfáit láttatják. És a klérus esetében is ezt látom, így különösen is nagy hibát követnék el, ha nem jegyezném meg, hogy éppen a papok és szerzetesek asztalai előtt, az ő szemük kedvére, egy festett agancson gyönyörű, telt keblű leányt örökítettek meg.”

Szóval nagyon nem értettem, mire gondolhat a szerző, amikor az asztalok előtti festett agancsokról ír, de aztán belém hasított egy felismerés és most totál biztos vagyok benne – de persze nem tudom bizonyítani –, hogy az idézet utolsó felében a 14. századtól oly népszerű Lüsterweibchenre utal Husz, amelyek szarvasagancsból készült – jobb szavam nincs rá magyarul – kandeláberek, természetesen gyakorta mezítelen nők fából faragott képeivel díszítve.

Ez szerintem itthon szinte teljesen ismeretlen tárgycsoport. Nem találtam nyomát, hogy lenne ismert példánya a budapesti Iparművészeti Múzeumban vagy valamely vidéki gyűjteményben (agancs-lőportartót jócskán). Annál többet találok német, holland és cseh nyelvterületeken, de persze nemcsak lánykákkal díszes csillár fordul elő, hanem sárkány faragott másával, mitológiai jelenetekkel felszereltek, ahogy a kedvenceim, a vademberek is feltűnnek rajtuk, de keresztény tematikával ellátott is létezik köztük, például a Madonna és a Gyermek vagy valamely szent büsztje is előfordul rajtuk, ahogy a gazdag jelentésű Lukrécia alakja is feltűnik, aki hol az erény mintaképe, hol a férfit kárhozatba taszító nő prototípusa volt: kinek-kinek igénye és műveltsége szerint. Ezeket a német szakirodalom Geweihleuchternek, az angol antler chandeliernek, míg a francia chandelier à corne-nak, ésatöbbi, ésatöbbi nevezi, szóval tükörfordításban szarvasagancs-kandelábernek nevezem, s mivel a legnépszerűbbek a női alakokkal díszítettek voltak, azoknak, ahogy említettem, saját nevük volt (ugye szerinted sem véletlen, hogy a Lüst a kéj, a Lüster meg a csillár, ezeken a lámpákon meg meztelen nők vannak? Vagy ez csak etimológiai bűvészkedés?).

Az közös bennük, hogy az agancshoz rögzítik a fából faragott díszítést. Az agancs vízszintesen és függőlegesen is kapcsolódhat a faragványhoz, utóbbi esetén a szobrocskát medallionként keretezi az agancs, teljesen más látványt nyújtva ezáltal. Nekem – távoli párhuzam, de mégiscsak rímelnek egymásra – a gyöngyöspatai Jessze vesszeje-oltár ugrik be róluk (meg az, hogy rettenetes lehet, ha ráesik valakire). Abban is nagy változatosságot mutatnak, hogy a gyertyatartót a faragott kis alakok tartják-e, vagy az agancson alakítanak ki helyet akár több fényforrásnak is: mivel maga a viasz is igen drága mulatság volt, így az egyházi elöljáróságokon túl az arisztokraták és a jómódú polgárság egyes tagjai dicsekedhettek ilyen lámpatestekkel. És emiatt beszédes az is, hány gyertya fért el egy-egy ilyen monstrumon: a birtokos státuszát és anyagi helyzetét is demonstrálta, nem beszélve arról, hogy a tulajdonosa divatos tárgyat tudott magáénak, és az ízlését e tárgyak segítségével is kommunikálhatta (ez is nagyon mai, avagy örök). Az egész szerkezetet egyébként kovácsoltvas-, esetleg bronz- vagy valamilyen ötvözetből készült szerkezet tartja, ennek a segítségével lehet a mennyezethez rögzíteni, hogy egyházi vagy világi terek fényét emelje. Szó szerint.

A legkorábbi írott forrás 1325-ös, a 14. század folyamán folyamatosan említik őket, ahogy az emlékanyag is egyre gyarapszik, a 15. század végére megnövekszik számuk, és a műfaj a csúcsát a 16. század első felére érte el. Értéküket jól jelzi az is, hogy rendszeresen javították és felújították őket, a régebbi darabokat pedig modernizálták.

Szerintem te is láttál ilyet, hiszen manapság számos kiállítás remekei, ráadásul ismerjük Dürer kandeláberterveit is, ahogy – hogy csak a legismertebb neveket említsem – Tilman Riemenschneider, Veit Stoß, Jörg Lederer és Hinrik Reymers is készített ilyen konstrukciókat, szóval nem hiányozhatott a legmenőbb szobrászok portfóliójából sem az ilyen típusú árucikk. A belső terek impozáns elemei lehettek, hiszen jellemzően hatalmasak. De a hatásukhoz hozzá kell képzelnünk a fény-árnyék játékot is: a különös kis szobrok, akár szörnylények néhol erős fényt kaphattak, míg más oldaluk sötétbe borult.

És persze a látványuk még sok mást is jelentett: szarvasagancsra vadászat során tehettek szert, azon pedig nem vehetett részt bárki, ez kiváltság volt. A középkorban a királynak és a főuraknak gondozott vadaskertjeik voltak, és a vadászatban segédkező személyzetet tartottak. Maguk a vadászok sokszor nemesi címet kaptak, ahogy megkülönböztették a nemes és nemtelen állatokat is, így elgondolhatod, a szarvasagancs az állat egész szimbólumrendszerét – hűvös pataktól az égő gyertyákat hordozó csodaszarvasig – evokálva a nemes vad dicső halálát is jelentette. Mint értékes vadásztrófeák a kereskedelem vagy a családi kapcsolatok révén is sokfelé eljuthattak, ahogy könnyű elképzelni azt is, hogy tökéletes diplomáciai ajándékok lehettek. Pláne, ha a mecénás címeres reprezentációt alkalmazva folyvást emlékezteti a csillárban gyönyörködőket a gesztusra (avagy a család nem felejt, egyszer majd kérünk valamit mi is). A legtöbb esetben egyébként városházákból ismerjük őket, mint Lüneburg, Sterzing, Lohr am Main vagy Münster. Ezek nyilvános, a közösség számára meghatározó terek, így nem túlzás arra gondolni, hogy akár szimbolikus aktus is kapcsolódhat hozzájuk. A források is ebben erősítenek meg minket: jogi aktusok, eskütételek zajlottak alattuk, de sokszor nászajándékként készültek, így a háztartások legértékesebb bútoraiként a család megalapítását is dokumentálták (ti kaptatok csillárt nászajándékba? Anyósomék még igen!).

Szóval a legismertebb a Zsoltárok könyvének (42,2) forrás vizére vágyó szarvasa, amely az Úrhoz kívánkozó hívő jelképe. A szarvasvadászat-jelenetek mondanivalója nem egyértelmű, jelezheti a szerelem keresését, és a hitetlenek által üldözött Krisztusra, illetve általában a keresztényekre is vonatkoztatható – a kontextustól függően. És persze ismerjük a csodaszarvast számos nép hitvilágából.

Ahogy utánajártam ennek a tárgytípusnak, amely tehát Husz János korában már létezett, de aranykorát a 16. század elején élte, rátaláltam egy igazán megható és egyszerre szórakoztató megoldására. Erről akartam neked írni, ehhez kellett ez a hosszú bevezető. Ezen az 1500 körül készült agancs-gyertyatartón síró angyal alakját faragták ki, s a beállítás önmagában is roppant izgalmas, igazán dramatikus: színpadias, kissé eltúlzott, tánclépésre emlékeztető gesztust tesz az alak, mégis mintha összerogyna. Az alak a jobb kezét az arca elé emeli, talán azért, hogy könnyeit letörölje, a bal kezével felfelé nyúl, felső testével kifordul, így jól látható az arca is: szemeit lecsukja, ajka rezzenéstelen, arcát göndör fürtök keretezik. Bal lábát előre nyújtja, épp kilátszik alóla meztelen lábfeje, a ruha erőteljes hullámokat vetve, az energikus mozdulatot követve felfelé ível. A szárnyainak ma már csak a nyomai láthatók, s úgy sejtjük, a bal kéz egy további gyertyát tarthatott eredetileg – ezek a részletek a 19. század végén még sértetlenek voltak. És ezzel együtt a következő rajzolódik ki előttem: az eredetileg a forchheimi városháza tanácstermét díszítő lámaptest működése közben az angyal könnyeit és taknyát (hogy lehet ezt szebben, de nem orvosiasan mondani?) imitálva csepegett le róla a viasz. Csurog a forró mennyei slejm a jó német tanácstagok nyakába!

Tudom, mire gondolsz: milyen remekül illik ez a korszak humorához. De tartok tőle, hogy ugyan látszólag minden adott hozzá, mégsem rekonstruálható eszerint. Egyidős ugyan a kovácsoltvas-szerkezet, az agancskoszorú és a hársfa szobrocska is, de nem egymásnak készültek. Az első kettő eredetileg is kandeláber része volt, a síró angyal viszont értelmetlen ide téve: miért sír? Előre bánkódik az elbaltázott döntések miatt, amelyeket ebben a teremben hoznak majd meg? Az intrikák, a pártharcok, a helyi politika romlottsága okán még az ég is könnyeket hullat? Vagy lát valamit, mint Raffaello szomorkodó puttói? Szinte teljesen biztos, hogy egy keresztrefeszítés-jelenet részeként kellett, hogy funkcionáljon eredetileg, így a felemelt bal kezében tartott kehellyel (amit lecseréltek!) fogta fel Krisztus szent vérét. Ez magyarázná a különös beállítást is, ahogy a drapéria mozgalmasságára is minden bizonnyal egy másik angyal felelt kompozicionálisan. Pontosan ezt a mozdulatot ismeri olyan alaposan a kései gótika, az angyal arcához emelt jobb kézzel, ezt ismétli az Írásszalagok mesterének egyik metszetén szereplő angyal, amelyet a Cornelis Engebrechtsz műhelyében készült Keresztrefeszítés-oltárképen is átvettek.

Csak későbbi korok újrahasznosításának eredményeként kerülhetett az agancsra a szobor, amivel gyertyatartó figura lett belőle, s ezzel egyidejűleg profanizálódott.

Ettől válik számomra a Geweihleuchterek műfajának kiemelkedő példányává. Annyi minden találkozik benne! Beszélhetnénk az eredeti szándékról, a síró angyal ikonográfiájáról, jelentéseiről, a ma látható lámpáról, hogy így ebben a kontextusban mit jelent, meg az eredeti és a mai közt eltelt időről. Mennyi (újra)értelmezése lehet még ennek az angyalnak?

Az egész persze azért is olyan érdekes számomra, mert Luther Mártonnál folyamatosan hivatkozási pont Husz János, de míg az előreformátor kritizálja a cseh polgárokat és egyházi embereket is amiatt, hogy mennyi profán, akár obszcén töltetű kép veszi őket körül, addig Luther már tudatosan épített ezekre a mindenki által ismert képi formulákra, maga is használta őket a hitviták során alkalmazott képi propagandában, ezért kezdtem el összegyűjteni ezeket az alkotásokat, amelyekből végül is kilóg az angyalunk – pedig Luther humorától pláne nem áll távol.

És akkor reagálok arra is, amit írsz Erhart Magdolna-szobra kapcsán: beszereztem az általad javasolt Arasse-kötetet, és teljesen oda vagyok attól, hogy mást is ennyire foglalkoztat Mária „gyapja”. Tetszik az általa használt kifejezés! És nagyszerű, mennyire más irányból, mennyire más következtetésre jutunk. Illetve annyira nem: nála is megfogalmazódik, hogy Mária Magdolna néha bizony Éva… De ígérem, fogok írni arról, hogy nekem mi ez a sok haj, és miért izgat annyira. Csak nem most.

A szövegben előforduló személyek

Daniel Arasse (1944–2003): francia művészettörténész, legfőbb kutatási területe az itáliai reneszánsz. Több kötete jelent meg magyarul, a szövegben a Festménytalányok (Typotex Kiadó, 2010) című könyvére utalunk.

Husz János (1369–1415): cseh pap, egyetemi tanár, mártírsorsú előreformátor.

Jan Dienstbier (1980): művészettörténész, az Uměni művészeti folyóirat szerkesztője. Kutatási területe a középkori falképfestészet, illetve a középkori művészet ikonográfiája.

Luther Márton (1483–1546): lelkész, reformátor, bibliafordító. Ágoston-rendi szerzetesként lett teológus és professzor, a Wittenbergi Egyetem bibliatanára. A hagyomány szerint 1517. október 31-én tűzte ki vitairatát, a 95 tételt a wittenbergi vártemplom kapujára. Írásai magyarul a Luther válogatott művei-sorozatban olvashatók (szerk. Csepregi Zoltán–Fabiny Tibor–Ittzés Gábor–Reuss András. Budapest, 2011, Luther Kiadó).

Tilman Riemenschneider (1460–1531): német szobrász. Strassburgban és Ulmban tanult kő- és faszobrászatot, 1483-ban telepedett le Würzburgban. A vezető művészt a városi tanácsnokok közé is beválasztották, de polgármester is volt. Követte a reformáció tanait.

Albrecht Dürer (1471–1528): német festő, grafikus és művészetteoretikus. Kitanulta az ötvösmesterséget, 1486-tól Michael Wolgemut tanítványa volt, számos tanulmányutat tett, többek között Velencébe. Nürnbergben telepedett le.

Veit Stoß (1447/48–1533): vezető német szobrász. Legalább 20 éven át dolgozott Krakkóban, itt készítette el legismertebb művét, a Mária halálát ábrázoló oltárát. Később visszatért Nürnbergbe, ahol nagy műhelyet vezetett, melynek festők is tagjai voltak.

Jörg Lederer (1470 k.–1548/50): német szobrász, stílusa a 15. század végének sváb szobrászatához kapcsolható. Számos oltárt szállított dél-tiroli templomokba Kaufbeuren-i műhelyéből.

Hinrik Reymers: a 16. században működő, Lüneburgból származó mester, akihez szobrászati munkákon kívül festészeti munkák is köthetők.

Raffaello Sanzio (1483–1520): itáliai reneszánsz festő. Perugiában volt inas, majd Firenzé-ben alkotott, illetve a pápa hívására Vatikánba ment, ahol a pápai lakosztály termeit festette ki.

Írásszalagok mestere: szükségnéven ismert észak-németalföldi metsző, akihez legalább 130 alkotást köt a kutatás. Elsősorban E. S. mester és Roger van der Weyden kompozícióit imitálta. 1450 és 1475 között volt aktív.

Cornelis Engebrechtsz (1468–1533): észak-németalföldi festő. Életéről kevés adat áll rendelkezésre, származásáról és tanulmányairól nem tudunk semmit. Leidenben működött, tanítványa volt a kiváló Lucas van Leyden.

A szövegben előforduló műalkotások adatai

Agancs-kandeláber síró angyal alakjával, 1500 k. (agancs és festett hársfa, 80×90,4 cm, Germanisches Nationalmuseum, Nürnberg, ltsz. HG 67)

Jessze vesszeje-oltár, 17. század, Kisboldogasszony-templom, Gyöngyöspata

Raffaello Sanzio: Sixtusi Madonna, 1512–1513 (olajfestmény, 269,5×201 cm, Staatlichen Kunstsammlungen Dresden, Régi Képtár, Drezda, ltsz. Gal.-Nr. 93)

Írásszalagok mestere: Krisztus a kereszten négy angyallal, 1450–1475 k. (metszet, 21,9×16,8 cm, Biblioteca Ricciardiana, Firenze)

Cornelis Engebrechtsz műhelye: Keresztrefeszítés donátorokkal, Szent Péterrel és Antióchiai Szent Margittal, 1525–30 k. (olaj fán, 61,5×89,5 cm, The Metropolitan Museum of Art, New York, ltsz. 88.3.88)

Válogatott irodalom a témához

Vogt, Christine – Preising, Dagmar – Rief, Michael (szerk.): Artefakt und Naturwunder – Das Leuchterweibchen der Sammlung Ludwig. Berlin 2011, Kerber Verlag.

Klemettilä, Hannele: Animals and Hunters in the Late Middle Ages: Evidence from the BnF MS fr. 616 of the Livre de chasse by Gaston Fébus. New York, 2015.

Frank Matthias Kammel: Restauriert und aufgehängt. Der Geweihleuchter aus dem Forchheimer Rathaus. In: Monatsanzeiger. Museen und Ausstellungen in Nürnberg, Nr. 200, 1997, 8–9.

_{Isó M. Emese (1989) művészettörténész, középkorász. A késő középkori és kora újkori művészet kutatója, a Hitel képszerkesztője.}