Keresztes Csaba

„Ha valamelyik nyugati szerző írta volna, gondolkodás nélkül előadnánk”

Minisztériumi dokumentumok Csurka Istvánról, 1965–1972

Különlegesek a levéltári iratanyagok. Önmagukban ritkán állnak meg, többnyire a sajtóközlések, visszaemlékezések szükségesek a – talán – teljesnek nevezhető történeti kép megalkotásához. Néha olyasmi is hiányzik közülük, amelynek léteznie kellene, néha pedig olyan lényegi tartalmú iratok kerülnek elő, amelyekre már senki sem emlékezett, arra sem, hogy egyáltalán keletkeztek.

Ez a helyzet egy politikussá lett drámaíró, Csurka István, esetében is. Életének és tevékenységének (írásműveinek) hivatalos iratbeli lenyomatai néha utólag sem adnak magyarázatot a miértekre, és érzékeny kérdéseket hagynak megválaszolatlanul, más esetben viszont számos történés hátterét mutatják meg, önmagukban dokumentálják a döntéseket. Ha Csurka István életrajzát csupán levéltári anyag alapján akarná bárki is összefoglalni, az szükségszerűen csonka és torz lenne. Viszont ha azt adott korszak hivatalos és félhivatalos dokumentumainak (nevezhetjük ezeket a bürokrácia termékeinek, bár ez félreértelmezheti a kérdést) felhasználása nélkül akarná megalkotni, szintén téves és hiányos eredményre jutna.

E hibák elkerülésének és a segítés szándékával gyűjtöttem össze a kormányzat művelődésügyi ágazatában – lényegében a mindenkori minisztériumon belül – az 1965 és 1990 között Csurka Istvánról keletkezett dokumentumokat. Eleve tudván, hogy ez nem teljes. Nemcsak azért, mert vannak „lappangó” iratcsoportok, hanem azért is, mert a jelzett időszak irattermelése szinte áttekinthetetlen, ezért a lehetséges teljesség eléréséhez óriási időtartamra lett volna szükség. Ezért koncentráltam csupán a miniszteriális keletkezésű iratanyagra, és a pártdokumentáció, a színházak és más intézmények irattári vagy már levéltárba került anyaga, a magánszemélyek levelezése stb. szándékosan kimaradt. Nemkülönben a titkosszolgálati ügyek levéltári anyaga (melyet ráadásul elvileg már átnéztek, no persze, már ami megmaradt). Így is imponáló az a mennyiség, amely releváns információkat és adatokat szolgáltatott az író munkáiról, annak hatásairól (a rejtett üzenetek miatti állandó pártkorifeusi gyanakvásról), illetve a kultúrpolitika alakításához és gyakorlásához szükségszerűen papírra vetett álláspontokról és vélekedésekről – amelyek a szóban forgó drámaíró sikerességének függvényében lettek egyre hosszabbak.

Ne várjon senki nagy titkokat és besúgói jelentéseket, a szakigazgatási bürokrácia nem így működött. A hivatali és így hivatalos személyek azonban beosztásukból fakadóan figyelemmel kísérték a kulturális intézményeket, a megjelentetni vagy előadni kívánt műveket. Erre megvolt a joguk is. A könyvkiadás éves terveit a Kiadói Főigazgatóság hagyta jóvá, és „menet közben” is szemmel és egyben rövid pórázon tartotta a kiadókat. A színházakat a Színházi Főigazgatóság (vagy éppen bizonyos időszakban Főosztály) felügyelte, felülbírálva az évad bemutatóinak javaslatait. (Az igazán kényes ügyeket a minisztérium vezetői elé vitték, akik akár menet közben, ugyebár, nem ismétlem.)

A korszakban leghosszabb ideig, 1957 és 1974 között, a Művelődésügyi Minisztérium működött, és amelynek éveken át a miniszter első helyetteseként Aczél György is vezetője volt (a „miniszter első felettese”). Azonban távozása után is kikérték (és elfogadták) a véleményét. 

Aczél 1959 és 1961 között sokat foglalkozott a fiatal írókkal, az irodalom, a színjátszás, a költészet újjászervezésével. Csurkával nem. Ebből az időszakból még egy rövid jellemzés sem maradt róla fenn.

Az első, az Aczél-anyagban található irat 1962-ből származik, és az is egy színikritika, méghozzá a Kis Józseffel közösen készített Májusi fagy című film kapcsán. A feljegyzést, annak rövidsége miatt, nem közlöm. Elég annyi, hogy a történet mondanivalójában – már ekkor! – problémát észlel: a téma „művészi feltárása és megoldása a filmben lényegében elmarad” írják, s persze és a társadalmi, lélektani kép, amit Csurka fest, hamis és hiteltelen: eszmeileg hamisnak nyilvánították a „tiszta falu” és a „bűnös város” között mutatott kontrasztot. A jellemzéshez Aczélnak nem volt hozzáfűzni valója. Ugyanebben az évben az osztrák PEN Club kért egy hamarosan megjelenő kötethez, melyben Csurka Istvánon kívül Szabó István és Moldova György is szerepel egy-egy írásművel, életrajzi adatokat. A kért rövid életrajzokat és bibliográfiát, német nyelven, meg is küldték, lásd ekképpen: „Csurka István: Novella- és regényíró. 1934-ben született. Középiskolát végzett, majd 1957-ben dramaturgi diplomát szerzett a Színművészeti Főiskolán. Első novellái 1954-ben jelentek meg irodalmi lapokban, azóta számos elbeszélést, több filmnovellát, filmforgatókönyvet és egy regényt írt. Művei: Tűzugratás (elbeszéléskötet, Budapest, 1956, Szépirodalmi Könyvkiadó); Hamistanu [sic!] (regény, Budapest, 1959, Szépirodalmi Könyvkiadó).”

Az 1960-as évek közepétől Aczél viszonylag gyakran foglalkozott, bár röviden, Csurka drámai vagy filmműveivel, annak ellenére, hogy az 1965-ben született „Irodalmunk helyzete és eszmei problémái” című áttekintő jellegű feljegyzésben még nem említik.

Nemigen van hosszabb leírás a Kiadói Főigazgatóság anyagában sem, a megjelent műveinek lektori jelentéseinek („cenzúra”) alig leltem nyomára. (Kivétel a Reismann Jánossal közösen írt Budapesti változatok című album. Ebben, tartalmazta a szerkesztői zárójelentés, „Csurka fanyar humora, játékossága és vallomásszerű líraisága jó kiegészíti a képanyagot”. Persze, akadt azért egyébfajta érdekes feljegyzés. Csurka Istvánnal 1959-ben a Szépirodalmi Kiadó szerződést kötött egy 20 íves regény megírására, és előleget is folyósítottak a részére. „A regényt megírta, de kiadhatatlannak bizonyult. Később egy kötetre való novellát nyújtott be, de azt sem tartottuk kiadhatónak” – jelentette a kiadó felfelé. Viszont méltányosnak tartották az előleg leírását. Majd 1963-ban egy kb. 10 ív terjedelmű teljesen új novelláskötet kéziratát adta le, melyet elfogadtak, és 3700 példányban tervezték kiadni – ez lett a Százötös mellék című novellagyűjtemény, amely Romániába is kijutott. Talán ezzel a könyvével lehet kapcsolatban a minden további magyarázat nélkül fellelt jelentésrészlet: „Valamilyen módon rá kell kényszerítenünk a színházakat a mai magyar drámával való gondosabb foglalkozásra! Hosszú ideig szemünkre fogják vetni a tavalyi, valóban nem jóízű Csurka-ügyet, s ránk, a Művelődésügyi Minisztériumra fogják hárítani a felelősséget az új dráma hiányáért. Ezt a felelősséget részben vállalhatjuk is, nemcsak a Csurka-ügy miatt, hanem még inkább azért, amiért még mindig nem adtuk ki az új jogdíj és előlegrendeletet.”

Mint említettem, az 1960-as évek második fele már több adalékot tartalmaz szerzőnkre vonatkozóan, noha e leírások még továbbra is rövidek, egy-két mondatosak. Például az 1966–67-es színi évad műsorpolitikájáról a pártnak írt jelentéstervezetben Orbán László miniszterhelyettes így fogalmazott: „Kialakulóban van egy szatirikus hangvételű vígjáték stílus is (Csurka, Müller), bár ez a vonulat még a jogos hiba-bírálatot túlzottan általánosítja s ezzel bírálatát a kívülállás pozíciója felé tolja.”

Aztán jött a Deficit. A dráma sorsa régóta izgatta az irodalomtörténészeket. Aczél tiltotta be? Milyen út vezetett a bemutatóig? Ha mindenre nem is adnak magyarázatot, de most sok minden kiderül a közreadott dokumentumokból. Ezek már hosszúak, az elemzés csontig ható. Rövidíteni is kellett. És amit még tudni érdemes: elsőként, 1970-ben, a Pécsi Nemzeti Színház szerette volna a Deficitet bemutatni, kérték is a minisztériumot egy részletes megbeszélés létrehozására. Ebből nem tudjuk, mi lett, ám a mellékletet (a kéziratot) lecsatolták, és az ügyet „intézkedést nem igényel” megjegyzéssel irattárba helyezték. A pécsiek nem adták fel, s a következő évi műsortervben igen szerényen vagy mondhatni cselesen, csupán annyit írtak a színmű neve mellé, hogy a szerző eme drámája a Ki lesz a bálanya? című kötetében jelent meg. Ennyi. Az 1971. novemberi stúdió-előadás elé a minisztérium nem gördített akadályt.

A drámaíró 1970-ben a Tokodi Lukács különös esete tervnevű darabon dolgozott, melyet – félkészsége ellenére – az alapötlet és a „író képességei” miatt megfelelőnek tartottak.

Döglött aknák. Sajnos erről nem találtam érdemi elemzést. (Majd egyszer…) A Nemzeti Színház Katona József Színháza már 1971. március 5-én be kívánta mutatni, azonban a darabot még nem kapták meg, ezért lehetségesnek tartották, hogy a bemutató elmarad vagy eltolódik. Végül májusban mutatták be. (Megjegyzendő, hogy e művet Veszprémben is be kívánták mutatni, a következő őszinte kijelentéssel indokolva: „úgy véljük, mielőbb játsszuk a pesti bemutató után, annál jobban járunk”. Hozzátették, az író a bemutató tapasztalatai alapján a darab utolsó jelenetét megváltoztatta, a két főhős a kórházban marad.)

A Csirkefogót zenés darabként kívánta a szolnoki Szigligeti Színház bemutatni: „Csurka István, a jeles színmű író szinopszisa alapján megrendeltük a fent meg nevezett szatírát, amely egy rendkívül éles politikai konfliktust hordoz magában. A kispolgári kaméleon magatartás szatirizálása és bizonyos értelemben a helyes eszmei állásfoglalások alapproblémája áll a darab középpontjában. Csurka István elmúlt évadi hasonló jellegű szatírája Nemzeti Színházbeli sikere garanciája annak, hogy ez a színműve is revelációként fog hatni” – jellemezték a művet ekkor.

Csurka István 1969-ben megkapta (első) József Attila-díját, pontosabban annak II. fokozatát. Mint az indoklás tartalmazta, kitüntetést pártonkívüliként, A ló is ember című kötetéért kapta. Az Írószövetség és a Kiadói Főigazgatóság közösen javasolta kitüntetésre.

Közlök pénzügyi adatokat is. Ezek nem öncélúak, és semmiféle hátsó szándékot nem tükröznek, sőt, maga Csurka István is közreadott ilyeneket. A színházak e korszakban is bevételszerzésre voltak kötelezve, melyet csak megfelelő előadás- és nézőszám tudott biztosítani. És a Csurka-darabok vonzották a nézőket. Ráadásul, a sikeres színművek esetében, a vonatkozó rendelkezés alapján, a szerzőknek további díjazás is járt. Csurka István darabjainak népszerűsége okán a színpadra állító intézmények nemcsak elérték a betervezett összeget, hanem gyakran meg is haladta azt. Egy ilyen jellegű esetre vonatkozó iratot közlünk, azonban természetesen több is keletkezett. Már a Ki lesz bálanya? 1969-es bemutatója is sikeres volt, majd sorban jött a többi színmű: az 1970-es évek elejétől tömeges nézőszámot produkáló darabok. Csurka István 1959 áprilisában lett az Irodalmi Alap tagja. 1960-ban – az Alap kimutatása szerint – éves jövedelme 53 071 forint volt. 1963-ban 2000 Ft, 1964-ben 3000 Ft. 1967-ben – „jelentősebb íróként”, mint kifejezték – 84 000 forintot keresett az év során.

A közölt dokumentumokra vonatkozó egyéb kiegészítő ismereteket dőlt betűvel tüntetem fel, azonban sem a kultúrpolitikai megjegyzéseket nem jellemzem, sem pedig a hiányzó életszakaszokra és művekre vonatkozóan már megjelent szakpublikációra szándékosan nem hivatkozom. Számos esetben keletkezett leírás a friss színházi bemutatókról. Ezek esetében nem érdemtelen a közlésük, hiszen belső ismertetésre készültek, így őszintébb hangvételűek. Természetesen jelentek meg a bemutatókról és a művekről sajtókritikák, ismertető jellegű cikkek is, méghozzá jelentős számban, azonban ezeket nem közlöm, könyvészeti forrásként elérhetők.

Csurka István Az esztéta című életrajzi jellegű művét sem vetettem egybe a források információival.

A közölt szövegekben az értelemzavaró hibákat a [sic!] szócskával jelölöm, az egyértelmű elütési hibákat jelzés nélkül javítottam – nemkülönben a meglepően gyakori vesszőhibákat. A […] kihagyott szövegrészeket jelez. A „jelzet” megnevezés a levéltári törzsszámot és az egyértelmű fellelhetőségi helyet jelenti.

Források

Beszámoló Az idő vasfoga színműről

Csurka István: Az idő vasfoga

A darab arra a szellemes ötletre épül, hogy a lejtőn nemcsak lefelé, de felfelé sem lehet megállni; aki egy elindul a megújulás útján, akinek jó, használható ötlete van, azt az „isten se menti” meg attól, hogy ne jusson egyre feljebb – és ne legyen egyre jobb. Ez a fordított, paradox alaphelyzet szinte önmagától kínálja a szituációkat. A megvalósult darab azonban messze elmarad önnön lehetőségeitől. Az indulás: kitűnő, szatirikus vígjáték ígérete, a befejezés, gyakran nagyon olcsó bemondások laza halmaza. Menet közben Csurka kiejti a darab legtöbbet ígérő ötletét, az akarata ellenére egy feljebb jutó és egy jobbá váló ember kettős „megpróbáltatását” és csak a felfelé jutást tartja meg.

A rendezés két lehetőség közül választhatott: vagy komolyan veszi a témát, vagy – a rendezői eszközökkel – távolságot teremt a színpad és a néző [között], világosan megmutatva, hogy itt egy torz, furcsa játék folyik. Várkonyi Zoltán az első lehetőség mellett döntött. Célja: az ötletek maximális kihasználása és új ötletek felvonultatása. Ennek következménye pedig az lett, hogy az ötletek, a bemondások elboríják az egész előadást, minden erre épül, ezért van. Egy furcsa, szórakoztató játékból szatíra lesz, ahol a markecoló, mint a hatalom részese, képviselője és bírálója lép fel.

A színészi játék – Darvas Iván, Halász Jutka, Bárdy György – egyenletes, jó.

Budapest, 1965. okt. 17.

Szilágyi János

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-aaa-Iktatott iratok-1662/A-1965.

Rájegyzés a jelentésen: „Aczél et. látta.”

Az idő vasfoga című színdarab esetleges nyugat-németországi bemutatása 

a)

Szerzői Jogvédő Hivatal

87-1355/1965

Aczél György elvtársnak, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Budapest

Kedves Aczél elvtárs!

Az Odry-színpadon tegnap bemutatták Csurka István: „Az idő vasfoga” című darabjának főpróbáját. A főpróbára a szerző meghívta a Nyugat-Németországban élő Schag Elemért, Németh László műveinek fordítóját és számos magyar irodalmi mű propagálóját, akivel a Kiadói Főigazgatóság és Hivatalunk is kapcsolatot tart fenn. A főpróba után Csurka István és Schag Elemér közösen kérték, hogy a darabot sürgősen küldjük ki a hamburgi Rowohlt Verlagnak, mert Schag Elemér ott kedvezően fogja véleményezni a darab nyugatnémet bemutatását.

A főpróbán én is láttam a darabot s véleményem szerint annak nyugatra küldése politikai szempontból káros lenne. Aczél elvtárs bizonyára emlékszik arra, hogy néhány hónappal ezelőtt ugyancsak Csurka két darabját kérték nyugaton, a „Szájhős” és a „Ki a bálanya” [sic!] című darabokat, és akkor Aczél elvtárs utasítására a Minisztérium képviselői beszéltek Csurkával, és végül is nem küldtük ki a darabokat. Amennyiben Aczél elvtárs most is egyetért javaslatommal, úgy kérem, hogy az illetékeseket szíveskedjék utasítani arra, győzzék meg Csurka Istvánt arról, hogy a darab kiküldése Nyugat-Németországba nem volna helyes.

[…]

Budapest, 1965. október 15.

Elvtársi üdvözlettel

Tímár

(Dr. Tímár István)

b)

Kedves Bizó elvtárs!

Tárgy: Csurka István: „Az idő vasfoga” c. színműve

Fenti ügyben f. hó 15-én a másolatban mellékelt levelet intéztem Aczél elvtárshoz.

Aczél elvtárssal ma személyesen beszéltem, közölte, hogy időközben ő is megnézte Csurka új darabját, és teljesen egyetért azzal a véleményemmel, hogy azt ne küldjük ki Nyugat-Németországba.

Megbízott azzal, hogy a fentieket hozzam Bizó elvtárs tudomására. Aczél elvtárs szerint beszélni kell Csurkával, és meg kell győzni arról, hogy nem lenne helyes a darabot kiküldeni.

Kérem Bizó elvtársat, hogy a továbbiakról tájékoztatni szíveskedjék.

Budapest, 1965. október 22.

Melléklet: 1 db.

Elvtársi üdvözlettel

Tímár

(Dr. Tímár István)

c)

Tímár István elvtársnak

Budapest

Kedves Tímár elvtárs!

Válaszolva október 22-én kelt 87-1361/1965. sz. levelére, magam is úgy vélem, hogy Csurka: Az idő vasfoga c. darabja aligha tenne jó szolgálatot, közelről sem reprezentálná megfelelően hazai színházkultúránkat a Német Szövetségi Köztársaságban.

Jövő héten nem leszek Magyarországon, de az azt követő napokban Csurkával megejtem a beszélgetést, s fenti álláspontom részletesebben is kifejtem.

Üdvözlettel:

B Gy [Bizó Gyula]

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-ff-1. tétel-Csurka-95030-1965.

Három feljegyzés a Deficit című színműről (részletek)

a)

1. Ami a darab típusát illeti, úgy vélem, két tendencia, két típus mutatható ki benne, s mindez azért is fontos, mert világosabbá válnak a gyökerek. Bár korántsem ez a legfontosabb benne, mégis, a Deficit egyrészt annak a nagy nemzetközi szexuális mámor, felszabadulási kísérletnek a magyar hajtása, amely a nyugati polgári társadalmakban ma nagyon divatos, a női emancipációért folytatott küzdelemnek torz hajtása, s nagyobbrészt narkotikum is. Csurka egyszerre vázol fel egy olyan drámai cselekményt, amely egy ilyesfajta kísérletnek bázisául szolgál, de a figyelmes olvasó éppen a nyílt politikai-világnézeti célzások s egyáltalán a darab eszmei anyaga következtében tudja, hogy másról van itt szó, a felszabadulási kísérlet csak ürügy arra, hogy a szerző egy sor mai kérdésben állást foglaljon. A cselekmény minősége és milyensége, a téma tehát egy nemzetközi divatáramlat lecsapódása, az eszmeisége, a mondanivalója azonban jellegzetesen mai, magyar, a mi társadalmunkban fakadó.

2. Csurka mindenekelőtt pontos kórképet ad egy társadalmi rétegről, illetve annak egy bizonyos típusáról. Míg a Bálanyában közismert és kiemelkedő képességű hősöket választott, itt teljesen anonimitásba burkolózik, még normális neveket sem ad hőseinek, jelezvén ezzel azt is, hogy a jelenség nagyon is általános, a felmerült problémák, gondok, fájdalmak igen sok értelmiségire jellemzőek. Azt is leszögezteti a darab egyik hősével, hogy kisvárosban vagyunk, vagy legalábbis vidéken, átlagos képességű, bár jóképességű [sic!] szereplőkről van szó.

Mi jellemző erre az értelmiségi társadalomra, pontosabban véve erre az értelmiségi típusra – Csurka szerint? Elsősorban az, hogy elért ugyan egy bizonyos szellemi és anyagi jólét színvonalára, azonban rettenetesen unja magát, hiányzik a társadalmi tevékenység, ez a réteg nem szociális lényekből áll, a szó szocialista értelmében semmiképpen nem az. Kiderül ez rögtön az első oldalon, ahol X felsorolja, mit is lehetne csinálni egy átlagosra sikerült esten, és a lehetőségek a fogyasztói társadalom jellegzetes lehetőségei. Ebből a lehetőség-halmazból természetesen hőseink elkívánkoznak, de persze hogyan: a többiekétől elütő életre vágynak, s azt egyelőre különcségekben találják meg. Baj, hogy tulajdonképpen senki nem akar semmit; mondják továbbá, az egyik hős szerint nálunk ma mindenki – így vagy úgy – impotens. Hiányzanak a nagy érzelmek, a romantikus gesztusok, egyáltalában hiányzik a küzdelem, a harc ebben az értelmiségi rétegben – vagy talán az egész országban? Sok a szabadidő, nem tudnak vele mit csinálni, és sok a pénz is, egyszerűen nem tudják mire költeni. Hiányzik és mégsem kell a gyerek, mert hát milyen sorsa lesz szegénynek… A barátság csak narkotikum, segít elviselhetővé tenni az életet. Az élet tulajdonképpen koporsó, s a régebbi szebb volt, ’mert törött oldalán keresztül legalább látszott’ egy-egy vezérlő csillag… Hiányzik a hit az emberekből, kiégett mindenki.

3. A felsorolt gondolatok – mint egy értelmiségi réteg kór tünetei – így kiolvashatók a sorokból, sokszor egyszerűen és közvetlenül megfogalmazva. Ebben a nagy eszmei masszában sok minden keveredik. Ott lappang a fogyasztói társadalom problematikája a szereplők gondolatvilágában, de ott lappang még az egzisztencializmus nem egy tétele, és elsősorban filozófiai irányzat nagy szorongás élménye, heroikus pesszimizmusa. […]

4. De hát mi a kiút? Az egyik főhős szerint, X szerint, aki itt mintegy vezérként is szerepel, a következő: valami különleges hiányzik az életünkből, és ez a különleges a forradalom. Szabadság kell a tespedés helyett, ha a jóra nem (mert azt nem lehet, vagy mert az már unalmas!), akkor a rosszra. [sic!] Inkább szenvedni, beledögleni, mint unatkozni! Az unalmas tisztesség helyett valamiféle cselekvés a kiút. Felfordulás, hányinger, szégyen, gyűlölet, csak ne a megmerevedés. S ha nincs más lehetőség, akkor csináljuk meg a forradalmat az ágyban, annál is inkább, mert objektív külső és belső (történelmi és mai) erők kényszerítenek erre. A legnagyobb baj, hogy egy már letettük a forradalom fényes fegyverét s ma már a fegyver sincs meg. […]

5. Amint látható, a kiút felvázolása is több szálból, ha úgy tetszik, divatszálból van összesodorva. Úgy hiszem, a szereplők, s elsősorban a főhős X, végigmegy a XX. századi filozófiai áramlatok sok-sok lehetőségén. […] Egy világos: az író és hősei szerint így nem jó élni, ahogy ezek az elfuserált értelmiségiek élnek. Az is biztos: a főhős kísérlete nem sikerült, a szexuális lázadás célhoz, értelmes célhoz nem vezet. […]

6. Mindehhez hozzátehetjük még, hogy a darabban kétségtelenül akad néhány politikailag kimondottan frivol mondat („ki nem impotens manapság”, a „szaft a népé”, „megette a fene, ha már morális”, a forradalom „hősi küzdés a biztos bukás tudatában, lángoló exhibicionizmus” stb.), ezek többsége viszont minden nehézség nélkül elhagyható a Sztálint és Rákosit emlegető asztali áldással együtt. Ezeket inkább levonva a darab végösszegéből megállapítható, hogy a Deficit szerkesztésben, dialógusainak feszességét, monológjainak tömörségét tekintve a szerző legjelentősebb munkája. Igazi és mélységesen drámai pokoljárás, és feltételezhető, hogy egy bizonyos értelmiségi típusról kívánt bírálatot mondani. Egészen bizonyos, hogy X és a többiek szemlélete nem Csurka szemlélete, s az sem lehet vitás, hogy katarzist kíván kelteni, rá akar mutatni arra, hogy miképpen nem lehet élni. Témája, gondolatvilága bizonyos fokig tehertétel is egy előadás, színpadra kerülés esetében, de figyelembe veendő, hogy a darabvégi kibontakozás, ha halványan is, de összevethető az Elveszett paradicsom, az Oszlopos Simeon és a Bálványa befejezésével: az elsővel azonos szintű, célú, az utóbbi kettőnél sokkalta pozitívabb a Deficit befejezése. Egy stúdióelőadást megbír, némi kozmetikával, világos rendezői értelmezéssel.

Bp., 1969. nov. 18. Bőgel József

b)

Feljegyzés Malonyai elvtársnak

Furcsa dolog párhuzamot vonni egy amerikai egyetemi kisváros és egy magyar nagyipari kisváros értelmiségi lakói között. Márpedig ezt kell tennünk, ha a Deficit megírásának közvetlen kiváltó okát keressük. A Nem félünk a farkastól pl. akkor is hatással volt erre a műre, ha Csurka nem olvasta vagy nem ismerte, mert Albee műve olyan iskolát teremtett, amely a kisvárosi értelmiség elrohadását könyvtárszámra mutatta be. […] Tulajdonképpen szomorú, de így van: vidéki műszaki értelmiség nagy része mindössze a televízió műveltségi szintjén él. Ezért lelkiismeretfurdalása van és kínjában (hogy elterelje maga és környezete figyelmét eltemetett ambícióiról) mindenféle felesleges dolgot művel, nagyjából elkeseredetten. Ez a társadalmi alap. Ahhoz, hogy Deficit-szerű dráma jöjjön létre, kell a nyugati társadalomkritikai művek szellemének és munkamódszerének ismerete, és az ottani élet talajtalanságának áthozatala a mi életünkbe, azaz bizonyos megegyező elemek alapján a két társadalom azonosítása. Ez pedig nem igaz.

[…]

A mai 40 évesek ’56-ban 28-30 évesek voltak. Akik ebben a korban fegyveres harcban vettek részt, azok nem kiábrándultak, de meggyőződéses ellenségek voltak. Ma tehát áhítattal őrizni az akkori géppisztolyt – amelyet kivertek a kezéből – nem olyan ember tulajdonsága, akit forradalmi erők duzzasztanak. X azonban 40 éves, letört, ’56-ban fegyverrel harcolt és őrzi a fegyvert (igaz: a darab végén kiderül, hogy elveszett). Általában: az értelmiség (ahogyan Csurka látja).

A rendkívül bonyolult gondolatmenet csúcsa az a rész, amikor X kénytelen elismerni, hogy túllőtt a célon, romboló ötlete őt magát sebezte meg. […] Lényegében tehát, a szerző szerint, a deficit, a ráfizetés az, amikor a nemzet legértelmesebb részét nem vagyunk képesek értékes élettel körülvenni. Az a deficit, ha az eszét legkönnyebben forgató réteget nem kötjük le értelmes élettel, tennivalóval, hittel, és ezért romboló eszmék törhetnek be. Ez a ráfizetés a népnek. Ez pedig igaz.

Természetesen nem marad el az egzisztencializmus, a pesszimizmus sem. A szerző kötetlenséget követelő igénye a „forradalmi” tettek és az állami szervezet összeütközések bírálatát eredményezi. Tehát: sokféle eszme, esemény és igény kerül, sokszor ellentétes hatást keltve, egymás mellé. Egy azonban biztos: remekül megírt dráma, kitűnő és jellegzetes típusokkal. Ha valamelyik nyugati szerző írta volna, gondolkodás nélkül előadnánk. Mivel a magyarokkal szemben érthető előítélet miatt szigorúbbak vagyunk, véleményem szerint, némi szövegfésülés után, stúdióban színre kerülhetne. Az igazság az, hogy a dráma nem tükrözi a szocializmus feltétlen humanizmusát (már végső soron feltétlen humanizmusát), és kisvárosi értelmiségi gyökértelenségét, elszakadását ábrázolja. De hát tudjuk, hogy ez nagyrészt igaz. Kellemetlen, kényelmetlen, de igaz. Tenni kell valamit, hogy a deficit kisebb legyen.

Budapest, 1969. november 20. Kovács Tivadar

c)

Feljegyzés Csurka István: Deficit c. darabjáról

Nem tudni melyik városban, a nem tudni mely okból kiábrándult, a nem tudni milyen érdeklődési körű értelmiségiek mesterségesen idézik fel baráti körükben korunk sexuális [sic!] divatját, körbe-házas életet.

Az anonym szereplők egy azt jelzik, hogy általános életérzésről van szó ebben a körben.

Az alapérzés a depresszív kiábrándultság. Egyetlen gyógymód a mesterségesen előállított meghökkentés és ellen-sokkolás. Korunk új narkomániás hajtása a mind jobban aberrált sexuális kiégés, amely itt egy a boldogtalanság oldószere is.

Két házaspár – barátok és egymást kiegészítő szellemi társak is – fordulatos és kölcsönös jellemképekben gazdag beszélgetés után megegyeznek a feleségek és a férjek egyszeri cseréjében. A közösen vallott unalom, érdektelenség és célnélküliség egyetlen terápiája ez az új izgalommal teli sérülés. [sic!] A csere megtörténik, de az új alkalmi párokban nem ugyanazon eredménnyel. Az egyik pártnál sufficit, a másik párnál deficit.

Aki a testvériségben és a sexuálitásban keres oldószert, és a szerelmet devalválja, ráfizet, tovább mélyül benne kiábrándultság. Aki az érzelmeket a maga rangján éli meg, megtisztul tőle.

A darab olyan divatos motívumokból összeállt játék, amelynek színpadi jelenlétét lassan már világszerte vitatják a legmodernebbek is.

Az alapkészlet megoldása végül is pozitív; csak a csőd és deficit a játék vége, ha ugyanazt ugyanazzal gyógyítják: a társadalmi kiábrándultságot sexuális immoralitással.

Jó darab. Kitűnően megírt monológok. Hangvétele kritikus, és nem azonosul az író a szereplők véleményével.

Helyes értelmezés és gondos rendezői munka a bemutatás feltétele. Stúdió előadásban.

Budapest, 1969. november 20.

Malonyai Dezső

(dr. Malonyai Dezső)

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-lll-1048-1969.

A feljegyzések Orbán László miniszterhelyettes részére készültek, aki nagyon sok mondatot aláhúzott, s a Malonyai Dezső által készített irat felső részére a következőt jegyezte fel: „Mikor és melyik stúdióban jöhet számba?”

A Nemzeti Színház bevételi kötelezettségének teljesítése a Döglött aknák című darab előadásaival

Nemzeti Színház

Művelődésügyi Minisztérium, Színházi Főosztály, Budapest

Csurka István: Döglött aknák c. darabját 1971. május 7-én mutattuk be. A bemutatás napjától november 30-ig negyven alkalommal tűztük műsorra a darabot, ezen idő alatt egy előadás átlagos bevétele 7490 Ft-ot tesz ki, vagyis az eszmei bevétel 74,8%-át.

Bevételi kötelezettségünk a Katona József Színházra nézve 6825 Ft előadásonként, az eszmei bevétel 68,2%-a.

Kérjük, hogy a 2/1970. MM. rendeletben meghatározott külön díjat Csurka István részére megállapítani és folyósítani szíveskedjenek.

Budapest, 1971. december 7.

Zankó

Zankó Gyula

gazdasági igazgató

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-ff-1. tétel-Csurka-35910-1971.

A minisztérium a 8000 forint szerzői különdíj kiutalását jóváhagyta.

Feljegyzés a problémásnak tartott Deficit című színdarab átíratásáról

Színházi Főosztály

Feljegyzés az 1971/1972. évi műsortervben észrevételezett darabokról

Ebben az évadban észrevételezett darabok – Örkény István: Pistike című művét kivéve – több éve vita alatt állanak [sic!].

Csurka István: Deficit

A műben bemutatott vidéki szűk értelmiségi kör kiégettségének és magába fordulásának anatómiájának keresztül mondja el a szerző, el nem fogadható és vitatható megfogalmazásban, véleményét, többek között a forradalom természetéről. A színdarab alaphelyzetének moralitását (pár-csere) is vitattuk.

A darabot újra elolvastuk, és a korabeli döntésnek is megfelelően stúdióban engedélyeztük, azzal a megjegyzéssel, hogy a fenti kifogásainknak megfelelően javítsanak rajta.

A darabon dolgoztak, a darabot kijavították.

A Pécsi Nemzeti Színház igazgatója – a darab rendezője – véleményünk szerint biztosíték arra, hogy a korlátozott előadásszámban és kevés néző előtt játszott darabot mind szövegében, mind értelmezésében észrevételeink alapján mutatják be.

(Az irodalom és művészeti közvélemény eddigi perlekedő számonkérését ezzel levezettük.)

[…]

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-kkk-6. tétel-sz. n.-1971.

Vélemény az Szék, ágy, szauna című szatíráról

a)

Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Művelődésügyi Főosztálya

Kedves Malonyai elvtárs!

A Thália Színház következő tervezett bemutatója Csurka István: Ágy, szék, szauna [sic!] c. szatírának most elkészült változata.

A szatíra témája „kényes kérdés” lenne, ha már annyiszor meg nem írták volna, Csurka István maga is sokkal jobban. Íróinknak a hősies magatartás igazán korszerűtlen attitűd, tekintve, hogy véleményüket elmondhatják, nem árt azonban, ha gondolkodni bátran mernek, azaz mondanivalóhoz eredeti megfogalmazást keresnek és találnak.

Ebben a szatírában elsősorban ugyanis nem azok a társadalmi ellentmondások háborítják fel az olvasót, amelyeket tükröz, hanem az, hogy kabarétréfákban és jelenetekben már többször elpuffogtatott szituációk, jellemek és megoldások sora vonul fel újra.

Csurka szatírájában semmi eredeti felfedezés nincs, sem a felvetett társadalmi probléma szemléletében, sem a jelenség okainak felkutatásában nem jut egyéb következtetésre az író, mint amit enélkül is tudunk. Az újságokból is értesültünk arról, hogy vannak, akik összeköttetéseik révén minden erkölcsi és szellemi értéket nélkülözve rendkívül jól jövedelmező pozíciókba kerülnek, ahol anyagi és erkölcsi visszaélések sorát követik el.

Ezek a visszásságok előbb, utóbb kiderülnek, s ki-ki elnyeri méltó büntetését. Körülbelül ez történik Csurka művében is. Az újságcikkekből csak annyiban különbözik, hogy az élet többségében leleményesebb és hihetőbb történeteket ír, mint amilyen cselekményt a szerző tákolt ezúttal. A drámaírás mesterségét kiválóan értő Csurka megdöbbentően gyenge, vontatott és érdektelen módon tálalja a mondanivalóját. Kész sémákkal dolgozik, mind a szituációkat, mind a jellemeket tekintve.

Csurka eddigi drámaírói munkásságának érdeme – akkor is, ha műveivel gyakran vitázni lehetett, sőt kellett –, hogy társadalmi életünk lényeges ellentmondásaira tapintott rá, és ezt úgy közölte, hogy gondolkozni kényszerített. Drámáiban érződött, hogy szerzőjük a konfliktust maga is végigjárta, megszenvedte, és vitathatatlanul érdekes eredeti gondolatait öntötte átlagon felüli színvonalú drámai formába.

A „Szék, ágy, szauna” adósunk marad a felfedezés izgalmát hordozó lényeges mondanivalóval és valószínűleg e tartalmi fogyatékossággal függ össze, hogy a mesterségbeli megoldás vonatkozásában is jóval saját színvonala alatt marad a szerző.

Meggyőződésünk szerint a Thália Színház nem szolgálja helyesen Csurka eddigi irodalmi rangjának ügyét és további fejlődését sem azzal, hogy ezt a primitív kabaréötletből léggömbé fújt szatírát rangos műsorába illeszti.

Fenti észrevételeinek figyelembevételével kérjük állásfoglalásukat a mű bemutatásáról.

Budapest, 1972. január 16.

Elvtársi üdvözlettel:

Kurcz György

Kurcz György

főosztályvezető h.

b)

Színházi főosztály

Feljegyzés Szabó elvtársnak

Sajnos a Tanács véleményének [sic!] alighanem igaza van. A darab hosszú és unalmas. A mindenütt alkalmazható, fregoli vezető kifigurázását sokszor és jobban elvégezték már, szellemesebben és rövidebben, tehát hatásosabban. És úgy, hogy a korrupcióval szembeállítottak valamit, ami bemutatta, hogy ezeken kívül némi tisztesség is van ebben az országban, akad egy-két becsületes ember is. Ebben a műben csupán Éva próbál – nagyon felemás módon – elkülönülni, és az igazságokat a gátlástalan selyemfiú mondja ki. Csurka – tőle megszokott kizárólagossággal – egyértelműen haszontalannak ítéli a középvezető réteget, és ez az ítélet a szatíra általánosító módszere miatt még erősödött. A Thalia színpadán – szerintem – ehhez az általánosítás megfelelő környezetet kap (mint pl. Örkény: Tóték vagy Csurka: Ki lesz a bálanya? esetében), az előadás megfelelően értelmezi a művet. Ebben bízva javaslom, hogy ne állítsuk le a darab bemutatását, a próbák folyamatát figyeljük (bár, ha én lennék a színházvezető, nem tűzném műsorra).

Budapest, 1972. február 1.

Kovács Tivadar

Kovács Tivadar

főelőadó

c)

Kurcz György főost. vez. h. et

Bp. Főv. Tanács Műv. Főo.

Kedves Kurcz elvtárs!

Fenti számú levelére válaszolva értesítem, hogy az abban foglalt értékeléssel teljesen egyetértünk, a mű eszmei anyagát azonban nem tartjuk olyannak, hogy a Thalia színházban történő bemutatása ellen kifogást emeljünk.

Elvtársi üdvözlettel:

olvashatatlan aláírás

Jelzet: MNL OL XIX-I-4-ff-7. tétel-111111-1972.

(Folytatjuk)

_{Keresztes Csaba (1976) levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltáros-főtanácsosa.}