Oláh András
„Menni és maradni”
Fecske Csaba: Őszi napozás
Budapest, 2024, Magyar Napló Kiadó
Létünk szerves tartozéka, hogy örökké helyünket keressük a világban. Az otthonosságot, a biztonságot, a bizalmat, a szeretetet. Mindazt, ami széppé teszi a hétköznapokat. Eközben persze gyakran botlunk akadályokba, olykor pedig zsákutcákba is tévedünk. A küzdelem kitartást, elszántságot igényel. És hitet, ami segít legyőzni a csalódásokat. Ám mindaz, amit megéltünk, amit már magunk mögött hagytunk, a miénk. Azt sem eldobni, sem elfelejteni nem lehet. Mert az idő múlásával ezek az emlékek jelentik a kapaszkodót.
Fecske Csaba is gyakran fordul a múlt felé. Emlékek morzsáit rakja össze, mintha azok egy kirakós játék darabjai lennének. Persze tisztában van azzal is, hogy „az emlékezet korrupt” (Helykereső), de nem akar megalkuvó lenni, és nem retten vissza a kényesebb témáktól sem. Nem kívánja takargatni a kiselejtezett vagy feledésre ítélt képeket sem. Kertelés nélkül belegázol az emlékek sűrűjébe. Versei is sokféle témát érintenek. A Záróra után és a Kótyagosan című költemény például a kocsmai léthez kötődő tapasztalatokkal való groteszk szembenézés, a költő humort sem nélkülöző, őszinte vallomása. De fellelhetők itt fájó diákkori élmények (ilyen például a testi fenyítést alkalmazó orosztanárral való konfliktus felidézése), és olykor abszurdba hajló történeteket is felelevenít, mint például azt az esetet, amikor egy költőbarát soha el nem küldött verseit utasította vissza egy szerkesztő: „furcsább csak ez lett volna ha közli / a meg sem kapott verseket” – mutat rá a helyzet derűt teremtő fonákságára Fecske Csaba (Gyorsaság). A költői létállapotról is pregnáns képet fest: „alszanak bennem a versek / … / várom hogy / fölébredjenek és kirepüljenek / dolguk van hát magamra hagynak / nem az én madaraim többé idegeneké / a saját kiszámíthatatlan sorsukat élik / örülök hogy fészkük lehettem még ha / a piszkukat bennem is hagyták” (A műhely madarai).
Szívbe markoló fájdalmat tükröz a Juhász Gyulától és József Attilától kölcsönzött sorok beépítésével alkotott mű, amellyel a feleségétől búcsúzik: „évek jönnek-mennek / és te elmaradtál / … / soha még ennyire nem hiányoztál / kattognak a napok / megyek utánad / lehet hogy egyszer / meg is talállak / talán költöző madár vagy / és a hazautat nem tudja a szárnyad” (Nincs visszaút). Az érzelmek tébolyát veszik górcső alá az Óvatlan évek címet viselő ciklus darabjai. Fölbukkannak itt is a diákévek, a nosztalgikus pillanatok, a beteljesületlen szerelmek, de szembesít a lelket tipró keserű csalódásokkal is: „eléltünk / egymás mellett külön-külön voltunk / boldogtalanok vagy éppen boldogok” (Külön). Tanúja lesz az olvasó a szerelmi hajótörésnek, a mérhetetlen fájdalmat tükröző lélekzuhanásnak – „már félúton / zátonyra futott hajónk holott sírig tartó / utazást reméltünk” (Hajótörés) –, csakúgy, mint a problémák gyökereit kutató önmarcangolásnak: „utólag mindegy már melyikünk volt / aki a másikban valamit összetört” (Nem tudom).
Fecske Csaba talán legszívszorítóbb tépelődését tükrözi a megcsalatás drámai pillanatait megörökítő vers: „későn érkeztél haza / kicsit zaklatottan lopott boldogság / maradék fényével szemedben / … / ki volt a tettes ki az áldozat nem tudom / ülünk némán életünk romjai fölött / […] / nehéz ilyenkor elviselni magunkat / és a másikat azt az idegent / mert nem az jött haza aki elment itthonról / vagy nem az ment el akit ismerni véltem / aki valaha engem szeretett” (Nem az jött haza). Mindezt tetézi a tény, hogy már nincs mit tenni, hisz minden, ami történt, megváltoztathatatlan, jóvátehetetlen, mert már az sincs, aki az erre irányuló lépést megtehetné: „szívesen megbocsátanék / de a megbocsátanivalók szavatossági / ideje lejárt” (Szakítás). Több versben megidézi a szülők, nagyszülők emlékét is. A falusi élet világát, amibe most újra megpróbál visszatalálni, hiszen több évtizedes nagyvárosi zsongás után egy csöndes kis faluban próbál otthonra lelni. Mindez azonban korántsem egyszerű: „autók húznak el mellettem falumbeliekkel / ahogy a vasútállomásról botorkálok a falu felé / bár volna hely az autójukban a szívükben már nincs / … / kivert kutyának érzem magam” (Helykereső). A múlttal való szembenézés nem könnyű, hisz bőven akadnak kemény pillanatok. Ilyen például, amikor az édesanyja halálos ágya mellett idegenként hallgatja egy – már másik világban élő, őt fel sem ismerő – beteg lélek panaszát: „kiérdemelted a mennyet / és most vársz hogy odamenjek / fájdalmat cserélni megölelni / szenvedtél hogy nem szeretlek / és el is panaszoltad nekem idegennek / mert akkor már idegen voltam neked ahogy az élet is” (Vallomás).
A kötet záróversei „öreghangon” szólnak. Abban a tudatban és azzal a felhanggal, hogy „egyszer mindenki / elutazik” (Vonatok). Vagyis ideje szembenézni mindazzal, ami vagyunk, ami voltunk. Rendkívül pontos leírását adja ennek az állapotnak az alábbi két vers is: „lelappad sörödön a hab valahogy így / hunyászkodik meg az élet is az öreg testben / … / poharad üres a szíved is” (Vasárnap délután), „önmagam szobraként feszítek / egy látogatók elől lezárt múzeumban […] magára hagyom az időt mi dolgom vele” (Őszi napozás). Az emberi élet ritmusa a természet évszakváltásaira hajaz. Az ősz, a levelüket levedlő fák, a borús reggelek már a tél közelségét jelzik. Ezzel a kesernyés pillanattal is szembenéz a költő: „próbálgatom / elhasználódott öreg testemet / tudván elég egy óvatlan mozdulat / és fölriad álmából a fájdalom / … / milyen szép is / volna itt az élet nélkülem” (Öreghang).
Látszólag egy személyes mikrovilág megidézett pillanatai ezek, de a töredékeket összeillesztve mindannyiunkat érintő és foglalkoztató kérdések sziklatömbje domborodik elénk. Egy olyan magaslat, ahová nekünk is fel kell kapaszkodnunk, hogy körbenézve megérthessük a minket körül ölelő világot. Hogy aztán magunk is megtegyük, amit megtett a költő – aki egy ifjúkori emlék kapcsán így fogalmaz: „meggondolatlanul becsöngettem a múltamba” (Pünkösdi rózsa), s megállapítsa: „nem lehet egyszerre / menni és maradni” (Gyerekkor).
Oláh András (1959) költő, drámaíró. Mátészalkán él. Legutóbbi kötete: Távolságok (2025).