Filip-Kégl Ildikó

Az illúziótlan önvizsgálat igénye

Lajtos Nóra: Fehér szektor
Orpheusz Kiadó, 2022

„Nem vagyok őrült! – mind ebben a hiszemben tengenek a pszichiátria folyosóin.” Erős felütéssel indít Lajtos Nóra dokumentatív hitelességű novelláskötetének címadó darabja – Fehér szektor –, mely a pszichiátria zárt, érzékeny kérdésekkel és megannyi titokkal körülvett univerzumába enged betekintést. A szerző egyetlen kompozícióba rendez különféle történeteket, miközben az ápoltak, különösképp a „Z”-nek nevezett főhős habitusát, személyiségrétegeit, mikrovilágát, motivációit igyekszik felfejteni az önvizsgálat bámulatos és illúziótlan igényével. E prózagyűjteményben a mentális betegségek irodalmi színrevitele zajlik, miközben a szerző tudatos elemzéssé mélyíti pszichiátriai megfigyeléseit. Kapcsolatai mentén is szól a mentális betegségtől szenvedő emberről: gyakorta fordul az ellátást végző személyzet felé, máskor baráti, rokoni, sorstársi viszonyokat elemez, miközben a súlyos depressziótól szenvedő „Z” személyiségében kútmélységig próbál leásni. Sorsokat ábrázolva, alkatokat, habitusokat bemutatva jut el a szerző oda, hogy a karakterek önnön korlátait is látja, láttatja, sőt megfigyeli és tudatosan elemzi. Miközben a lelki betegségek kórisméje kibontakozik előttünk, felépül az elbeszélés tere: az elmegyógyintézet, annak működési sajátossága, protokollja, olykor anomáliái. A Fehér szektor szövegképző tere a pszichiátria, időszerkezete olykor lineáris, máskor retrospektív, tele leíró realizmussal és belső monológgal. A novellák térszerkezete egyértelmű és éles határvonallal jelöli a kint és a bent univerzumát. Hatalmas, áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong a külvilág és a pszichiátria jogfosztott ápoltjainak benti világa között, amely az osztályon kezelt „Z” belső monológjából – aki a reggeli vizitre várva, a kakaóivás szertartásszerű mozzanataiba kapaszkodik – már a novella nyitányában érzékletesen bontakozik ki. „Van ebben a habos löttyben valami, ami néhány percre képes az embert átemelni a kinti világba, a szabad, »normális« létbe”(Fehér szektor). Több szöveghelyen találunk utalást e két világ elkülönítésére, amely nem pusztán a fizikai térre vonatkozik, de szimbolizálja az individuumot is a külvilág felé mutatott viselkedési mintáival, valamint a belül lezajló eseménysorokkal. „…a két világ kontúrjai kettéváltak, főképp, amikor az apró rácsos, gombfogós ajtót is beillesztették a helyére. Nomen est omen: a zárt osztály végre önmagára talált” – írja a Kálvária körút 15.-ben. A történéseket narrátor, valamint „Z” belső monológja által ismerhetjük meg, utóbbi belső beszéde meglehetősen változatos: olykor szakadatlanul kommentál, máskor csak töredékekkel reflektál a történésekre, megint máskor szavak helyett absztrakt képeket kivetítve „mesél”. Lajtos Nóra gyakorta épít verstöredékeket ebbe a különlegesen egyedi novellaszövetbe, ami sajátos intonációt ad az elbeszélésnek, ugyanakkor a prózai szöveg poétikai lehetőségekkel történő kibővítése kockázatos vállalkozás. A lírai elemek látszólag gazdagabbá teszik ugyan a szöveget, de időnként annyira áthangolják az epikus jelleget, hogy a történetmesélés áradását akadályozzák.

Lajtos polifon prózatechnikája konstans kitekintés és reflexió irodalmi és zeneművészeti alkotásokra. A címadó próza belső monológjaiban más mellett József Attila Ars poeticájának (hörpintek való világot, habzó éggel a tetején, A nyugalom, a remegés egymást öleli), Pilinszky Kopogtatásának (ilyen lehet egy kerub verdesése)egy-egy sorára ismerhetünk, Mészöly Miklós Cserepek, félálomban aforizmája is feltűnik (Üvegfal mögött a szeretet. S: tele légypiszokkal az üveg), de Ancsel Éva metaforikus képeket sűrítő ontológiai meglátásai (a lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul) is harmonikusan simulnak a szövegkorpuszba. Beszédesek az összefüggések: itt kell ugyanis megemlíteni, hogy ez utóbbi citátum abból a kötetből való – Ancsel Éva Negyven bekezdése –, amelynek kéziratát a költő-filozófus (úgyszintén) egy kórházi ápolás során állította össze.

Az egyéni drámákat, a pszichés zavarokat a tudat olykor lágy rezdüléseiből, máskor félelmetesen áradó hömpölygéséből ismerheti meg az olvasó ebben a bevallottan önreflexív narratívában. Figyelemre érdemes, ahogyan a főhős a Kálvária körút 15.-ben rezignáltan, ugyanakkor az önvizsgálat igényével ír önmagáról: „Többször voltak erős dühkitörései, ezeket injekciókkal sikerült lecsillapítani… Egyik alkalommal orvosai felvetették a sokkolás lehetőségét. Az ETC-ként elhíresült kezelést kivételes esetekben vetik csak be: ha már a gyógyszeres terápia kudarcot vall egy betegnél, illetve általában bipoláris depresszió alkalmával.”„Z” állapotát nyomon követve nem pusztán pszichés terheinek súlyáról kaphatunk részletgazdagon megfestett képet, de egyszersmind arról is, hogy a huszonegyedik század első negyedében az intézményesült elmegyógyászat milyen gyógymódokat alkalmaz egy súlyos depresszióban szenvedő betegen. „Kész a leltár. 2500 mg D. Ch., 200 mg Q., 60 mg M., 1,5 mg L. Most ezek biztosítják Z. számára a stabilitást. Amolyan mankók ezek, amelyekre állítólag szüksége van. De csak az egyik mankó; a másik a pszichoterápia.”A szöveget felfejtve egyre ismerősebben mozog az olvasó a Fehér szektor falai között, s idővel egy sajátos pozícióból, a résztvevő megfigyelő helyzetéből tekint a zárt osztály közösségére, eseményeire. Az érzékeny narrátor bemutatja a gyógyszeres kezelésekkel és a pszichoterápiával párhuzamosan, a Korlátozott Környezeti Inger Terápiát (REST), valamint az elektrokonvulzív kezelést (köznyelven elektrosokkot) is, utóbbit megrázó részletességgel. Különféle töredékek – konkrét esetleírások, víziók, álmok, emlékezetformák, vendégszövegek – hozzák létre a szövegtestet, melyből meglehetősen szenzitív kérdések bomlanak ki, miáltal a narráció kitér az ápoltak társadalomtól elzárt, ideiglenes jogfosztott állapotára is. Minderre a kétségbeejtően kiszolgáltatott és méltatlan helyzetre szívfacsaró példát szolgáltat „Z” esete. „Az említett 6-os számú csehovi – izoláló – kórterem pedig akár egy sziklasír, olyan masszív, és reménytelensóhajokkal teli. Csak ezen a kórteremajtón van gombfogantyú, amit csak kívülről lehet kinyitni. A kijutás lehetetlenségének tapasztalata iszonyú szorongást keltő: lehet dübörögni, sírórohamot kapni. A vakablakok is süketen fogadják a bent tartottak kiabálásait. Aztán Z. egy pogácsás papírtányérra írta rá, hogy engedjék ki, nem tarthatják bent, hiszen nem csinált semmi olyat, és különben is, mennyire méltatlan ez a hely hozzá, de a többiekhez is” (Kálvária körút 15.).Sűrű és nyomasztó leírása zajlik a lelkiállapotnak, a belső történéseknek, a külső eseményeknek, s regisztrálhatunk egy szembetűnő párhuzamot is: Ivan Dmitrics és Andrej Jefimics A 6-os számú kórterem zárlatában hasonlóan reagál a bezártságra, a jogfosztott állapotra. „Milyen jogon állja el az ajtót? Hogyan merészelnek itt tartani bennünket? A törvény világosan előírja, hogy senkit sem szabad megfosztani szabadságától ítélet nélkül. Ez erőszak! Önkény!” – ordította Ivan Dmitrics Nyikitának, az őrnek. A Fehér szektor úgyszintén tematizálja az ideiglenes jogfosztottságot, ami annak tudatában különösen figyelemre érdemes, hogy hazánkban a pszichiátereknek napjainkban is jogukban áll – szubjektív megítélésük szerint – a társadalmi normáknak nem megfelelő gondolkodású és viselkedésű egyént elmebetegnek nyilvánítani és a társadalomtól elzáratni. Lajtos Nóra dokumentatív hitelességű prózája arra irányítja rá a figyelmet, hogy ez a „lehetőség” egyrészt végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a segítségre szorulókat (a jogfosztott állapot további traumákhoz vezethet), másrészt igen nagy szakmai és morális felelősséget ró a szakemberekre. Eltöprengésre érdemes a főhős metaforikus megállapítása, mely egyrészt megannyi kérdést felvet, másrészt jól jellemzi a kötetegész hangulatát; ezt az árnyalt ontológiai-poétikai bölcselkedést: „a fehér szektor falai között a psziché lepkeszárnyai minduntalan összecsukódnak” (Fehér szektor).

Az első fejezet novellái között helyet kapó, szakrális utalásokkal, vallási motívumokkal átszőtt Kálvária körút 15. nyitányaként kőművesek érkeznek a pszichiátriára, hogy „nekilássanak az akut osztály eddig folyosóra nyíló részlegének teljes elszigeteléséhez, a Fal felhúzásához”. Szimbolikus a fal emelésének ábrázolása: a (választó)fal felépülésének mozzanatai arra késztetik a befogadót, hogy az elszigetelődés jelentéstartományát újra és újra körüljárja. A kötet legsikerültebb darabja igen jól átgondolt és bravúrosan felépített narratíva: a szerző tizenöt (14+1) egységre bontja a pszichiátrián zajló eseménysorozatot, s ezzel érzékletes analógiát állít a főhős, „Z” szenvedéstörténete és Krisztus kereszthalála között. (Ugyanezt az elvet követi a Via Dolorosa, melyben Emma Weiss karakterén át úgy mutatja be a szerző az ítélőhelytől a kivégzőhelyig vezető Fájdalmak útját, hogy a szöveg felbontását ténylegesen stációkként jelöli.) Katartikus ez az analógia, lázas hevületű, feszültséggel teli atmoszférát teremt, ahogyan a keresztre feszítés és a kínszenvedés stációi szimbolizálják az elmegyógyintézetben ápolt „Z” „keresztútját”. „Krisztusra gondolt, amint az vállára veszi keresztjét: éppúgy, ahogyan a teremben vele együtt mindannyian a saját keresztjeit hordozzák betegtársai is.”Lázas hevületű, megrázó leírása következik az elektrosokk – hivatalos néven elektrokonvulzív terápia (ETC) – kezelésnek, mely során elektromos impulzussal epilepsziás rohamot váltanak ki a betegnél, hogy az agy biokémiáját megváltoztatva megszüntessenek olyan kóros állapotokat, melyeknél egyéb gyógymódok hatástalanok voltak. Fontos hangsúlyozni, hogy Lajtos Nóra prózája, túl a mű esztétikai minőségén, kortörténeti dokumentumként is releváns információkat sűrít magába. A Fehér szektor tizenkilenc novellája megszövegezi a leki betegségek jellemző tüneteit, az osztályon kezelt emberek pszichés állapotát, miközben bevilágít a mentális egészségügy ellátórendszerének sajátosságaiba. S bár a főhős jó kapcsolatot tart fenn ápolóival, a szerző több szöveghelyen utal – igaz javarészt indirekt – arra a hatalmi egyenlőtlenségre, amely az ápoltak és az ellátó személyzet között fennáll, illetve a mentális problémákból való felgyógyulás sikertelenségét is gyakorta tematizálja: „Zs. már hatodik éve, hogy vissza-visszakerül a pszichiátriára, elmondása szerint 46. alkalommal van bent. Ezt a pszichiátriában forgóajtó-jelenségnek hívják, amikor is a beteg ki-bejárkál a kórházban, ugyanis csak tünetmentessé válik, de valójában nem gyógyul meg”(Fehér szektor). A novellák érzékletesen és rezignáltan ábrázolják a megalázó bánásmód, a kényszerkezelések – vagy akár a személyzet agresszív fellépése – miatt elszenvedett traumákat is. „…jött a két betegápoló, akik a hónaljánál fogva úgy megemelték, hogy a lába sem érte a földet, és rádobták az ágyra. Két nap múlva kék foltok jelentek meg a hónalja környékén, de erről senkinek sem lehetett tudnia”(A 6-os számú).

Az analitikus pszichológiát megalapító Jung fontos megállapítást tesz, amikor azt mondja, hogy „A hétköznapi ész, az egészséges emberi értelem, a tudomány mint koncentrált common sense bizonyosan sokat fejlődött, de sohasem haladta meg a legbanálisabb valóság és az átlagos normálhumanitás határcövekeit. Alapjában véve ugyanis egyik sem adott választ a lelki szenvedésnek és e szenvedés legmélyebb jelentőségének a kérdésére. A pszichoneurózis végső soron az olyan lélek szenvedése, amely nem találta meg értelmét.”Lajtos Nóra novelláiban a létértelem-kutatás konstans módon van jelen, mégpedig az emberi egzisztencia és a világ viszonyának leginkább heideggeri látószögből történő értelmezése fedezhető fel a szövegtestben. A létértelmezés azon aspektusából vizsgálódik a szerző, mely sosem független az ember önértelmezésétől. A Fehér szektorban az író sorsának prózába kódolása zajlik: félelmeinek, szorongásának, depressziójának leírása, személyiségének végtelenül alapos és dermesztően őszinte (ön)vizsgálata. Teherviselésének ez az aprólékos színrevitele, a betegséggel történő bátor – de javarészt tehetetlen – szembenézés, szinte szétfeszíti az első fejezet történeteit, s ez a fullasztó érzés nem is igen kerül feloldásra. Újfent Jung neuróziselméletei felé kell fordulnunk, a szövegkorpusz pszichológiai vonatkozásának megértéséhez. „Szüksége van a pszichének létezése értelmére, mégpedig éppen úgy nem akármilyen értelemre, hanem azoknak a képeknek és eszméknek az értelmére, melyek természetszerűen megfelelnek neki, vagyis atudattalan által felidézett képeknek és eszméknek az értelmére.”A jungi értelmezés egyrészt sajátos fénytörésbe helyezi „Z” neurózisát, félelmeit, másrészt plasztikusan ábrázolja, hogy az élet értelmére, a „hasznosságra” történő rákérdezés milyen szubjektív módon megy végbe az egyénben saját belső „mérce” alapján. Újból és újból felfigyelhetünk arra, hogy Lajtos karakterei mennyi párhuzamot mutatnak A 6-os számú kórterem csehovi„lakóival”. Ivan Dmitrics Gromov egykori gimnáziumi tanár és bírósági végrehajtó vagy az úgyszintén az elmegyógyintézetben kezelt Ragin doktor százharminc éve hasonló problémákkal küzdött, mint Lajtos karakterei: „Z”, Emma Weiss vagy akár Esti Kornélia.

Árnyalt pszichológiai elemzést ad a szerző, tökéletesen formálja meg karaktereit, a mentális betegségeket, a neurózist is részletezőn tematizálja, miközben alapvetően az ember kiszolgáltatottsága artikulálódik művében.

Míg a kötet első fejezetét a dokumentatív közlés és a tudatáradás ambivalenciája jellemzi, melyet gyakorta naplóbejegyzés egészít ki, az ezután következők – Szívbillentyűk, Esti Kornélia, Vágányzár – ettőlstilisztikailag, prózatechnikailag és narráció tekintetében is némiképp különböznek. Lajtos Nóra atmoszférateremtő képessége és érzékenysége mutatkozik meg ebben a kötetben: a dokumentatív hitelesség ötvöződik a művészi ábrázolással, az intellektuális beállítottsággal, miközben a szerző illúziótlan önvizsgálatának lehetünk tanúi. A Szívbillentyűk fejezet három elbeszélése térben és időben is eltávolodik a pszichiátriai osztálytól: az első fejezet drámai hangvételét itt feloldja a szerző a nosztalgikus gyermekkori emlékek megidézésével. Feltűnik a nagyszülők alakja és az egykori padtárs, a kisiskolás Janó képe is. Bár ezekben a szövegkorpuszokban is lappang valami elfojtott feszültség, aligha érthető az a szerzői-szerkesztői elgondolás, amely az első fejezet lázas hevületű, katartikus történetei után sorolta az adott darabokat. A lét HAT ÁRnyalata, A létezés poétikája, valamint a Szívbillentyűk stilisztikailag kiforrott és prózatechnikailag jól megvalósított narratívák, azonban a kötet kompozícióját a legkevésbé sem erősítik. Ezzel együtt a Szívbillentyűk szimbolikája, a zeneművek szakrális időtlenségének gondolata szépen bomlik ki a szövegből, miközben a fő karakter gyermekkorának félelmei is artikulálódnak.

A harmadik fejezet – Esti Kornélia –, mely öt narratívában mesél a címszereplőről, már jóval szorosabban és harmonikusabban kapcsolódik a rendkívül erős első egységhez. Már a fejezetcím is erős és direkt utalást hordoz: inspirálja az olvasót, hogy átjárást találjon Kosztolányi novellaciklusa és az Esti Kornélia között. Miképp Esti Kornél az író alakmása, úgy Esti Kornélia Lajtos Nóra fiktív alteregója, énjének integráns része, absztrakt képeivel igen szemléletesen példázza mindezt a fejezetnyitó novella. „Amint körbenézett a félhomályban, egy mazsolás óriás-kuglófot látott maga mellett az ágyban, a közepében kuporgó önmagával” (Esti Kornélia és a mazsolás kuglóf). Megközelítésbeli hasonlóságot mutat a fejezet további darabja – Esti Kornélia és a mazsolás kuglóf, Esti Kornélia és a prímszámok, Esti Kornélia és egy szem gesztenye, Esti Kornélia és Caravaggio, Esti Kornélia és a Jel – Babits Gólyakalifájával s még inkább William Wharton Madárkájával. Különös feszültséget teremt a valódi személyiségnek az álombeli alteregóval való azonosulása – vagy épp az azonosulástól való félelme –, a ködös emlékek, az irracionális félelmek, a tudathasadásos képek megjelenése. A tudatalattiból álmok útján felszínre törő (ijesztő) ösztönök freudi tana végigfut ugyan a kötetegészen, de ezeken a szöveghelyeken különösen erősen kiérződik. Vendégszöveggel gazdagon átszőtt prózatechnikai eljárást alkalmaz a szerző; a megannyi irodalmi utalás között találunk vers- és prózarészleteket, drámai monológokat, mondókákat, de egyéb művészettörténeti citátumot is.

A záró ciklus – Vágányzár – egyik legsikerültebb darabja az Antipygmalion, melynek komplexitást sugalló címét paradoxon feszíti szét. Lajtos Nóra áthallásos címválasztása kiválóan utal a sokrétegű narratívára, mely George Bernard Shaw színművét és Ovidius elbeszélő költeményét integrálva jeleníti meg a görög mitológiai karaktert – a szobrász Pügmaliónt –, miközben latens módon a szociálpszichológia hasonló elnevezésű teóriájára is reflektál. A Pygmalion-hatás a visszajelzések fontosságára hívja fel a figyelmet, azt igazolja, hogy elvárásaink befolyással vannak saját önképünk kialakítására, s egyben a környezetünkben élők önképére is hatást gyakorolnak. Pygmalion és Galatea története pszichológia aspektusból a (szépségre történő) rákoncentrálás erejében rejlik; eszerint elvárásaink közvetlen hatással lehetnek céljainkra, teljesítményeinkre. Pygmalion ezúttal egy 10. kerületi agglegény, aki minduntalan a tökéletes formát keresi. Kötődési zavarral küzd, így alkalmi kapcsolatait modelljeiből válogatja: „Gábor úgy tapogatta le Lénát, mint aki szobrot akar gyúrni éjnek évadján. Felállította maga elé a meztelen lányt, és a nyelvével a nyakszirtjén játszadozott Lénának, aki hangos kacajaival jelezte vissza, hogy érzékeny pontot talált el nála Gábor. Majd egyszer csak, mintha filmszakadás történt volna: abbamaradt a kacagás, és Léna megmerevedve állt a szobrász előtt, abban a pózban, ahogyan utoljára még kacagásra állt a szája.”Az illúziótlanság, a kiábrándultság, az elköteleződés hiánya elemi erővel artikulálódik ebben a tömör novellában, Gábor ugyanis a tökéletes formát nem egy hús-vér emberben, hanem egy padlóra kifolyt kávé sziluettjében találta meg. Az elköteleződés mély belső folyamatát és a felelősségvállalást megélni képtelen Gábor Antipygmalion mivoltát jól ábrázolja a szerző: a szobrász ez esetben nem az élettelen anyagot kelti életre, mint inkább az élőt konzerválja, mígnem maga is „élettelenné” válik. Beszédes az Antipygmalion zárlata, melyben a szerző George Bernard Shaw darabjából Lisa monológját idézi: „Galatea sohasem szereti Pygmaliont mindenestül: a mester elviselhetetlenül isteni.”

Végtelenül összetett ez a prózaképző tér, melyben Lajtos Nóra kegyetlen őszinteséggel, fájdalmas pontossággal, empirikus tudással allegorizál emberi sorsokat, s jeleníti meg a tébolyt. Lajtos húsz novellája szépirodalmi szövegbe ágyazza a különféle lelki terhektől, mentális betegségektől szenvedő ember szinte viselhetetlen súlyait, miközben a ma alkalmazott gyógymódok térképét is felrajzolja. A szerző „Z”, Emma Weiss, Esti Kornélia terhét, sorsát, küzdelmét ábrázolva, egyedülálló szépirodalmi eszközökkel világít be a lélek réseibe, sérüléseibe. A Fehér szektor dokumentatív értéke azért különösen figyelemre érdemes, mert a narratívák megannyi primer forrást, empirikus tudást integrálnak: a szerző különféle prózatechnikai eljárások segítségével ábrázolja az elmegyógyintézet zárt világát ápoltakkal és ápolókkal, kórleírásokkal, intézményi sajátosságokat. Sajátos intonációt kapnak az elbeszélések azáltal, hogy Lajtos Nóra tág teret nyit a költészet formái felé is, miközben csehovi légkört idézve, drámai erővel mutatja be a mentális zavarral küzdő, kifinomult és kiváló intellektusú karakter szenvedéstörténetének stációit. Lajtos önnön felkavaró élményanyagát, empirikus tudását menti át a Fehér szektor elbeszéléseibe. Egy súlyos mentális betegség rajzolódik meg a szépirodalmi szövegben, amely a főhős jelenét teljességgel megbénítja, s mivel a feszültséget a zárványban sem oldja fel a szerző, az elbeszélés mindvégig magában hordozza annak lehetőségét, hogy ez a bénultság tragikussá válhat.

_{Filip-Kégl Ildikó (1976) író, újságíró, esszéista, irodalomszervező. Legújabb kötete: Kégl Ildikó–Filip Tamás: Kétszemélyes ország / Land For Two (Parnasszus Kiadó, 2025).}