Sütő Csaba András

embernek ember, aszálynak folyó a halottja

Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
E világban dolgozol
s benned dolgozik a részvét.
Hiába hazudozol.
Hadd most azt el, hadd most ezt el.
Nézd ez esti fényt az esttel
mint oszol…
(Költőnk

hogy mit mondhat erről
a messziről jött ember
nem tudom
én itt születtem

ugye nem baj ha jó előre
ha most búcsúzom el
nem akarlak halva látni
jó vagy nekem az életben is
nem akarlak halva látni
mióta élek mindig voltál

ha elfogy a szerencsém kiszárad végleg a mosoni duna
ága azt gyakhatjuk és akkor majd lehet mutogatni
kellemetlen nyakkendős bagázs kellős közepén térdig
iszapban térdig porban hogy mi ezt nem így képzeltük el
de most átadjuk akkor mégis mi a lófaszt képzeltetek
mederszáraz halbölcsők talajvizet szlopáló szivornyák ti
akik vagytok sikerrel mondtatok le a magyar és a német
bucóról a vergődő márnákról az iszap híján a levegőbe
fúló csíkhalakról a nyálkás compóról a holtágakban a
tüskés paptetvekről az utolsó sneciről a szivárványos
öklékről hát fájront uraim díszsügérrel a folyamban
megmaradt halfajok száma tizenhárom

a halottak elgyünnek
ha kitelt az idő
elgyünnek a halottak

ha így megy tovább lassan elkezdhetsz kitalálni
magadnak egy saját falut ott aztán azt csinálsz amit csak
akarsz néznek át a füstön az egyik még itt a másik túl
régóta ott na apukám erre lehet gombot varrni simítja
meg zakója zsebét az egyik a másik elővesz belőle egy
üveg szekszárdi vörösbort megint rágyújtanak és a
gemenci  vaddisznóröfögés  a bethlen  gábor  tér
lélegzetébe keveredik lassan kúszik fel a horizontra a
házsorok között a keleti pályaudvar iromba tömbje és a
célirányos népsűrűség evés előtti utáni tömege szemmel
láthatóan csak anyag jöttem a bajza utcából szellemmel
poézissal eltelve gazdagon hívott a haza szállított a máv

beszígetni gyünnek
halottak a haldoklóhoz
gyünnek beszígetni

megint és újra ezt teszed megint könyveket rendeltél
mégis miben bízol hogy nem lesz se árvíz se háború se tűz
forró szélei nem kapdossák majd nyelvükre a lapokat
feketére égett gerinccel e sorozat megússza még állsz a
polc előtt a sorban a kasszánál egyszerre próbálod ki- és
összehúzni magad hogy nagyobbnak kisebbnek lássanak
neved félve mormogod immár örökké félve druszád
vásárhelyi álmától a sikertől a bukástól seggrészegült
tömeg kitép magának akár a hétközi vásárlás el ne felejtsd
édesem céduláját igen tudom kell nem kell áll mégis a
tejhűtő előtt félszegen bután keze az örök kárt hozó zsebe
felé indul toporzékol amíg fortuna pozdorjás pultjában
feladják az ötöst a hatost levadásszák a fáraó kincsét
tűrnek és kaparnak és az elnyert szerényebb összeget
azonnal visszaforgatják az áramlásba a nagyobb haszon
sosem szűnő reményével ők fizetnek minket és mint akik
jól végezték dolgukat adtunk magunknak még egy esélyt
különösebb aggodalom nélkül állják el a kijárathoz vezető
utat

utójjára míg
a valami martjára
mart a part billeg a ladik
a december-januári
erős szélben kikötni nehéz
vágja a havat cudar idő
de temetni kell

én nem akarom látni az aszály végét a végső szégyent a
felélt kitermelt kudarcot a kórusban hajbókolást ott
bokázott mind ki félt mind ki remélt mind ki számított
rettegve fogta át lefosott lába szárát minden úgy volt rég
ahogy azután itt maradt nézett át két lába között a port
ültető elvonuló hadra voltak akik felbuktak menekültek
mások hazából idegen földbe mentek szívükön súlyokkal a
márvány tengert nézték és voltak akik egész idő alatt
ostoba módon körbe-körbe lovagoltak nézték a szőlőkben
az utolsó harpagonokat akik gerezdet gerezdre barázdát
barázdához raktak elvették tőlük álltak az üres földön és
nézték a földgyalukat a kupacokba tolt termőréteget
álltak jórészt hasadt derékkal megritkult fogsorral hajjal
papucsban meztélláb az ártézi kút fejét szortyogtatva
megkötözték az uborkát a paradicsomot tépdesték a
paprika fattyúhajtásait gombásztak ha esett szedtek
kacsoltak hajtást bújtattak kapáltak húzták télen a
szánkón az unokát nagyokat eregettek tavasszal a
traktoron ültek az utánfutón a férfiak kapszuláik mellé
kesernyés füstöt köptek rotáltak kultiváltak gázolajat
vásároltak szántottak gereblyéztek térdükre ereszkedve
nyomták a földbe a magokat nyáron a kiskocsikon vitték
leadni a málnát a ribiszkét és el nem tudták képzelni az
árnyékot hízlaló délutánban hogy idejük a félmúlt
hosszúra nyúló tenyészete

ha meghótt eltemetjük
ha egyszerre csak meghótt
vót ahun vót többet nem mozdult

arcát végigsimította a fagy
előtte engedni kell
a haláltól a búcsúzásig


Szem becsuk, nem beszél. Csak ostoba vakhit volt. Vagy az
álom kiterjesztése. Vágy, ami előzi a valót. Azt hittem,
Ithakában béke lesz. Szesz, szeszek, nemzés, élet és
másnapok. Hát nem. Magyarul: a faszt. Töredékben
kaptunk mindent, főleg eposzokat. Se holnap, se aznap
nem segít. Ez egy ortopéd ige. Hajnalok huzatos
esztékákban. Főkötős cseléd. Kötényébe törölgeti a
következményeket. Azt hittem, de remélni nem voltam
ostoba. Bőszen raktunk a ruletten obulusokat. Amire
rájönne, mivel kártyázik, mire dobál az emberfia,
nulláslisztbe merül az álommasina. Malomszél csendben.

búcsúzástól eladdig
martjára valaminek
az életben maradottak

nyüsszögnek rekedten
kántálnak éles vagy sápító
hangon – megszólalnak

nevében élőnek holtnak
míg egyszer utójjára míg egyszer

mondják meg-megakadó szakokban nyitott szájukból
kihűlt száraz vér habja pereg ez hadé nemzetségé amaz a
tömérdek számon és féken kenyéren és vízen tartott
indulat menyi uruszag bele utja vagy a pucul kénköves
képzelt zuhanása elé az életben maradottak elejébe
állnak hogy még egyszer mutassák életet mondjanak ott
ahol ólálkodik bár zsákjával a nyugvást nem zavarja csak a
szólamok a hangok egymás után asszony az asszonyok
között élők a holt körül a virradatba nőve az álom űzött
súlyával arcukon

megolvaslak a halálban
szemek szemek után
megsiratlak a halálban
amint illendő

megszólítlak a halálban
át-e mentí meg-e gyütté
megsiratlak míg el nem temetnek

íl aki íl és aki meghótt akárhol
házba viszik házba teszik siratják
a temetésig házban a lélek
mindent látó mindent halló

és állnak a fényben a messziről jött emberek nézik övék
fejük forgatják a sztyeppévé átaszott térben állnak a
belátható jövőben mögöttük a megtett út felhibbant pora
támolyog leül a folyómederben hagyott ladikokra a
csónakmotorok motollái között égő narancsgerezdek az
újonnan éledő fű hullámzik a dél délkeleti széllel katlan
csak mi az éjszaka közepére tolta az esték hüssét sovány
izmos domesztikált állatok elszórtan ülnek osztatlan
sakktáblán hangyák egy pohár víz árnyékában pléhcsárda
szomjas egek alatt forgó szélkerekek élőkre lerakja
holtakról takarítja élőkre máz előről élőre verítékben élő
szikkadt holt ág áttört vízzáró rétegek beszakadt
homohátak tisztára pucolt asztallapok süllyedés napok
órák ezredei csillagok alatt szürke szörnyű csápok esőfogó
napvitorla hosszú száron nyúlik az ég felé köré ül mind ki
védtelen felüvöltő szakokkal borul rájuk a csend
ismeretlen tartománya érdemük szerint zúgás locsogás
csobbanás nélkül állnak a fényben új zajok sosem hallott
elei a bomlott rend hallgatásukba így talál a felejtés
kezdetén


Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
és kora)

_{Sütő Csaba András (1979) költő, az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Legújabb kötete: utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban (Napkút, 2025).}