Szikra János

Péntek naplójából

Július másodika, péntek –
nem jön el értem Robinson,
nem jön el értem ma sem.

Pedig ma péntek van,
megváltás-péntek az ég, az óceán,
pár evezőcsapással
elérjük a lakatlan partot,
s fölfalnak testvéreim.

Ha eljönne értem Robinson,
nemcsak pogány keresztelőt tarthatna nekem,
a makogó kannibálnak,
szigetet is elnevezhetne rólam,
Húsvét-sziget, Zöld foki-szigetek,
effélék,
lehetnék Szikra-sziget vagy -szigetek,
ha több volna belőlem,
vagy többen vagyok,
s így dicsekedhetnék ősszel:
családommal a Szikra-szigeteken nyaraltam
két hétig a Defoe Tours jóvoltából.

Ki tudja, hol jár a kecskebőrbe bújt hajótörött…
Ma van a legpéntekebb péntek –
gyorsuló szívverésem egyre közelebbről hallja
a faj fogcsattogását.

Interjú az Adrián

Özvegy Horthy Miklósné, született
Jószási Purgly Magdolna vagyok.

Évekig krumplin és rozskenyéren
tengődtünk az ezredfordulón. Nem is
tudom, hogyan maradtunk életben
azokban a szerelmes hónapokban
Tatán?

Sokszor a nővérem vásárolt nekünk
a boltban, anyám rendszeresen küldte
nyugdíjából a pénzt, aztán nagymama
is néha (főként kölcsönnel és cigarettával)
„beszállt”.

Ezerkilencszázhatvanig nemigen
voltak még nagyobb tömeget lázba hozó
futballmérkőzések Portugáliában.
Mondjuk, belépőre se tellett volna mindig,
meg aztán sem Miklóst, sem engem nem
érdekelt a labdarúgás soha. Férjem a teniszt
szerette, sokszor játszott a családdal, de
például a később elhíresült Ronaldóról
nem is álmodhatott.

A Kotori-öböl elbűvölő mediterrán katlan
volt ezerkilencszáznyolcvannégy nyarán,
amikor autóbusszal körbezötyögtük
a levert matrózlázadás helyszínét.

Midőn a derék székelyek…

Midőn a derék székelyek
Erdélyhez csatolták Romániát,
éjszaka kereken százat ütött az óra,
eltakarta a holdat a két mutató,
s fejjel lefelé lógva bámult be az ablakon egy gyöngybagoly –
nem gyapjúval, tollal vagy vatelinnel,
szárazon zörgő langyos avarral volt töltve paplanom,
egy Kati nevű tyúk Debrecenben hétszámra üres tojásokat tojt,
mellesleg álmomban szétrágtam sötétzöld fésűmet,
és végérvényesen tudtam már:
legnagyobb fölény az alázat.

Mert mély szemedbe néztem akkor,
és megláttam a férfit,
akinek reggelre fű sarjadt ki homlokán,
hiába legelték le a jószágok nap nap után,
a másiknak mélyföld volt a homloka,
mint a sivár Izraelben vagy Hollandiában,
a harmadiknak összecsúszott,
amikor a vágóhídon fejbe rúgta a bika.

S még egy magányos,
meztelen palacsinta a Hortobágyon,
egy kitelepített primadonna tenyerén.

Tósirató

Tessely Zoltánnak

Hová indulsz, kicsi ér,
	ujjszál patakocska?
Vizet viszek Velencére,
		Agárdra, Gárdonyba.

Honnan csobog, erecske,
	a vized, Pátkáról?
Kiszáradt már, nádszigetek
		emléke ha lángol.
Kinek pipálsz, halacska,
	partra vetett potyka?
Nem kellesz te a nagy tónak,
		fulladj az iszapba.

Minek futsz, te vizecske,
	Gárdonyba, Agárdra?
Mintha világ vizét vinnéd
		a nagy óceánba…

Sárcsizmában evickél
	a táj, s a Kőgáton
egy bajszos démon üget át
		lóháton a lápon.

2024

Az éjszaka vére

Vér,
a vér, a sűrű vér,
az éjszaka hosszú, jázminízű vére.

Szinte ömlött,
kora hajnalig esett,
tócsavakotás az út.

Délben viszik el a szemetet.

A lány és az özvegyasszony
kivonszolja a ház elé a kukát.

Az árok alján összefut a vér,
a lány sűrű jázminvére.
A kukában a halott hamvai.

Mindig más szerelme vérzik.
Mindig más az öregasszony,
ha fiatal, akkor is.

Fekete kakas rikolt szívemben,
vörös taréjjal fölkukorékol.

A haraszti Holt-Duna ágban

Tornai József emléke


Örökre nyár van abban a faluban,
örökre nyár… Estefelé fiatalasszonyok
hívogatják futballtól fölhevült fiacskáikat
vacsorázni a szomorú házak közé,
napvilágnál sosem énekelnek ezek
a szomorú házak a vadgyümölcs illatú
fiatalasszonyoknak, csak a telihold
gyújt bennük évekig sajgó bánatot,
a férfiak arcára csak a bor vagy a
nikotin varázsol mosolyt, s a kiszáradt
kutak mellett szerelmes alföldi
korcsok vonítanak boldogtalanul.

Hajában kioldódik a szalag, egy kislány
Chopin-etűdöt lép a zongorán, diófára
nyílik az ablak, a billentyűkre ömlik
a huszadik század minden júliusa,
örökre nyár van, örökre nyár a haraszti
Holt-Duna ágban, s a kisvárosban is, ahol
a padlásról ledobott galambfiókák kitekert
nyakcsigolyája macskafogak közt roppan,
komoran kondul a harang, déli álmukat
alusszák még a baglyok a toronyban,
és meg-megnyikordul a csigalépcső
a kántor lúdtalpas lába alatt.

_{Szikra János (1954) Pátkán élő költő. Utóbbi kötete: Bácsalmási elégia (versek és prózák, Navigátor Press Kiadó, 2022).}