Székelyhidi Zsolt

Pusztában

Még semmi megépített,
a földből kiálló csonk vagyok.
Nincs egy kész végtag kinyúlva,
semmit se süppedek, nyomok.
Nincs mesterség a kopár köveken,
művelő ész, felöltő akarat.
Szájamból formálatlanul tör a szó.
A majdani hangot égbe tűrné a nyomaték,
a süvítés tónusán emelni kell.

Nem vagy, persze, te ott, a jártas napokban,
a fejem köré kerített tér teljesebb nélküled.
Egy árva kimetszés nincs az egészből,
a levegő légzéshiányát fel se veszed.

Pusztán csak én várlak, kiváló alak
a látómezőből, egyféle testesülés,
nyomás a földnek, sulykolt, rémítő gázok,
amit képzelek rólad, amitől izzadok, fázok
már most, pedig senki nem mondja, hogy ezt kell,
hogy eljössz, és feltörlöd velem a fél világot.

Süketek

Ne veszekedj velük,
ha kérdezik szájtátva,
lesz-e döglés, pusztulás.
Lesz, persze, később,
csak azt nem hangoztatjuk.
Az első tanóra része
a kegyes tudatlanság.
Ne kösd az orrukra,
majd leesik nekik,
fejük legyen káptalan,
egyben megsemmisülésre kész.
Magoljanak végtelenségig,
hogy a következő órán
kézzelfogható legyen
a feszültség, tapintható
a bőr összehúzódása
a pórusokon,
és még valami zsigeri ijedtség.
Hogy kezdik érteni.
Meg a döbbenet, hogy fogják,
tudják, a tényleg
és a biztosan tömény,
nehéz egymásutánja,
amire a választ
ők maguk fejből adják
a harmadik, ónsúlyú órán.
Végül a négy, öt, hat,
a tanulás okafogyottsága,
a válasz még több kérdés,
fejetlenség, énidő.
A kegyes tudatlanságot
sírják a hetedik órában,
és most már bátran felelhetsz nekik.
A választ, persze,
nagyon is tudod,
félrehallhatják és elfelejthetik.

_{Székelyhidi Zsolt (1973) költő, író, fotográfus, zeneszerző, zenész. Legutóbbi kötete: Pórusok (versek, Budapest, 2025, Parnasszus P’Art Könyvek).}