Hamar Péter

Politikai vádak árnyékában

Balázs Béla nyilvánosság előtt ismeretlen beadványa 1936-ból

Balázs Béla neve évente legalább egy alkalommal a kulturális érdeklődés előterébe kerül: a média március idusán teszi közzé azoknak a fotó- és filmművészeknek a nevét, akik az adott évben átvehették a róla elnevezett díjat. A kékszakállú herceg vára gyakori vendég az operaszínpadokon, s habár ezek a bemutatók inkább a zeneszerző Bartók Bélára irányítják a figyelmet, de a szövegíró Balázs Bélára is vetül némi reflektorfény. Ezeken kívül mostanában ritkán történik említés róla, és a könyvkiadás sem törekszik fékezni a felejtés gyorsuló iramát.

Mondhatnánk, természetes folyamat tanúi vagyunk, hiszen a költő-író-filmművész első sikerei évszázadnyi távolra esnek a ma emberétől, és halála óta is közel három emberöltő telt el. Ennyi idő alatt még a legjelentősebb szerzők művei is kopnak, fakulnak, mert az emlékezés mindig lemarad a felejtéssel vívott versenyfutásban. A lanyhuló érdeklődésben szerepet játszik az is, hogy olyan szerzőről van szó, aki élete második felében kárhoztatható hatalmi érdekek, politikai ideológiák szolgálatára szegődött (s nem is tudni pontosan, meggyőződésből-e vagy kényszerűségből, esetleg más okból), amelyek kártételének számbavételére még az irodalomtörténet-írásnak sem volt elegendő ideje, és a világpolitika alakulása sem kedvezett a körülmények tisztázásának.

Az irodalom iránt érdeklődők körében köztudott, hogy Balázs Béla a magyar tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. A bécsi, majd berlini kitérő után a Szovjetunióba kerülve 1931 szeptemberétől 1945 júniusáig ott élt, és folytatta munkásságát. Életének ez utóbbi periódusa közel sincs olyan feldolgozottsági állapotban, mint a korábbi és a hazatérése utáni időszak. Számos megválaszolatlan kérdést sorakoztat fel ez a tizennégy esztendő, és a válaszkereső kutatómunkát a történelmi körülmények sem igazán könnyítik meg. Holott Balázs Béla teljes életművének feldolgozása nem megkerülhető feladat, ha a 20. század első felének magyar kultúrtörténetét a maga összetettségében akarjuk láttatni. De egyelőre csak mozaikkockák állnak rendelkezésünkre, ha az életmű harmadik emigrációs szakaszában tájékozódunk.

Ezt a tájékozódást segítheti az e dolgozat címében exponált, német nyelvű, hat A/4-es papírra írt autográf beadvány, pontosabban fogalmazvány, amely a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában őrzött hagyaték részét képezi. Ha tekintetbe vesszük, amit Rainer M. János történész ír, hogy tudniillik „[a] szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció története olyan elsüllyedt világ, amelyről jelenleg aligha remélhető, hogy szorgos búvárlat (még ha folyna is ilyen munka) felszínre hozza a már elveszett részleteket”, akkor e dokumentum jelentősége minden kétséget kizáróan felértékelődik.

Értéke főleg abban rejlik, hogy pontosan tükrözi annak a nagyjából az 1936-os Kamenyev–Zinovjev-pertől a második világháború kezdetéig tartó, „csisztká”-nak nevezett folyamatnak a működési mechanizmusait, amelyet a hatalom részéről a gyanakvás, a kiszolgáltatottak részéről a tömény félelem mozgatott. Ennek a „tisztogatásnak” következtében – amely politikai-ideológiai köntösbe öltöztetett hatalmi harc volt, és főként a Sztálin legfőbb ellenségének tekintett Trockij és vélt vagy valóságos hívei kiirtására irányult – kivégzési hullám indult, és ijesztő méreteket öltött azoknak a száma, akiket szibériai száműzetésre ítéltek. Háy Gyula, a moszkovita író önéletrajzi könyvében „non stop Szent Bertalan-éjszakának” nevezi ezt az időszakot, amelyben „morális összefüggések nem léteztek többé; kialakult a nagy, alaktalan várakozás a semmire, annyira apatikusan, hogy már reszketni sem tudtunk”. A magyar emigráns kommunisták közül becsült adatok szerint kilencszázat végeztek ki a „csisztka” idején.

Balázs Béla beadványát is a félelem diktálta, amikor a trockizmus vádját 1936 novemberében meglebegtették a feje fölött, merthogy ebben az évben ez egyszer már megtörtént vele szemben. Tavasz tájt került a mozikba a Karl Brunner című film, amelynek ő volt a forgatókönyvírója is, rendezője is. A film sorsáról így ír Sinkó Ervin, aki ugyancsak magyar kommunista emigránsként tartózkodott akkoriban a szovjet fővárosban:

„Én is láttam ezt a filmet. Nem volt a nagy alkotások közül való, de szép, poétikus munka volt. A cselekmény Hitler Németországában játszódik, a hőse egy kisfiú, akinek a szülei, mert kommunisták, koncentrációs táborba kerültek. A kisfiú ott áll Berlin közepén hajléktalanul, s a film megmutatja a fiú kalandos útját. […] A filmet a Szovjetunióban betiltották, nem nyíltan és nem akkora ricsajjal, mint annak idején Sosztakovics operáját vagy Eizenstein filmjét, hanem feltűnés nélkül, szinte zajtalanul. Valaki ugyanis azt állította, hogy Balázs Béla ebben a filmjében a trockista Ruth Fischer gyerekének a való történetét dolgozta fel.

Nekem Balázs azt mondta, hogy egyáltalán nem is tudta, hogy Ruth Fischernek volt egy kisfia, és ő harcolni fog, be fogja bizonyítani az ilyen gyanúsítások alattomosságát és alaptalanságát.”

Nincs dokumentuma annak, miként sikerült Balázsnak tisztáznia magát, de hogy ez csak részben sikerült, azt a film betiltása igazolja. November végén váratlanul érte, hogy a német Komissio egyik ülésén, egy másik üggyel kapcsolatban, újra megfogalmazódott a trockizmus gyanúja vele szemben. A háttérben sokasodó hatalmi túlkapások jogosan kelthettek nyugtalanságot benne.

De hogyan lett ő ennek a túlnyomó többségében német kommunistákból álló bizottságnak a tagja? Háy Gyula igazít el ebben a kérdésben. Tőle tudjuk, hogy amikor megsokasodott a fasizálódó Európából a Szovjetunióba érkező kommunista emigránsok száma, kijelöltek egy határnapot, s aki azon túl érkezett, az már pártonkívülinek számított, azaz nem kérhette felvételét az SzKP-ba. „Az ok, hogy valaki nem előbb, hanem később tudott csak jönni, nem számított semmit. Így Gábor Andor, Lukács György és Balázs Béla, akik egész életüket a kommunizmusnak szentelték, pártonkívülinek számítottak, én, aki majdnem utolsónak érkeztem, szintén. És mert valamilyen számomra ismeretlen okból a magyar írók szervezetileg akkor a németekhez voltak beosztva, kizárólag érkezésünk időpontja miatt nem számítottunk magyar kommunistáknak, hanem német pártonkívülieknek.”

A gyakorlat azt mutatta, hogy ezen a vegyes csoporton belül jelentős ellentétek jöttek létre, nemcsak ideológiai természetűek, hanem mutatkozott német–magyar feszültség is, és mindenféle összefonódások tagolták az ide tartozókat.Ezek az oppozíciók gyakran kölcsönös feljelentgetésekhez vezettek. Ennek következtében született Balázs Béla alábbi beadványa:

Kedves Elvtársak!

A német Komissió 1936. november 13-iki pártülésén – véleményem szerint – nem tisztázódott a kérdés azokkal a vádakkal kapcsolatosan, amelyeket Wangenheim elvtárs a német Komissió utolsó előtti ülésén ellenem szóba hozott.

Egyértelmű kijelentésekre csak a következőkben került sor:

1.) A Párt soha nem gyanúsított meg azzal, hogy trockista kijelentéseket tettem volna, sőt azzal sem, hogy trockista beállítottságú lennék.

 Ezt Wangenheim elvtárs Mainz elvtárssal egybehangzóan jelentette ki a Komissió ülésén. Ezenkívül Arthur Pieck elvtárs tanúként hasonlóan mondta ki ezt.

2.) A Párt soha nem talált meghatározó eltérést sem a viselkedésemben, sem konkrét megerősítést írásaimban. Ebben az értelemben tanúskodott Arthur Pieck elvtárs is.

3.) Wangenheim elvtárs a november 13-iki ülésen arra a kérdésre, hogy szerinte én trockista vagyok-e, azt válaszolta: „Nem.”

 Ez a három kijelentés világos és egyértelmű volt.

 Ezzel szemben a következő kérdésekre homályos válaszok születtek, vagy megválaszolatlanok maradtak:

1.) Mit mondott Wangenheim elvtárs szó szerint, amikor összekapcsolta nevemet Trockij nevével azon az ülésen?

 Nem állt rendelkezésére jegyzőkönyv, és Wangenheim elvtárs már nem emlékezett.

2.) Wangenheim elvtárs ebben az összefüggésben említette, hogy le kellett mondanom a Munkásszínházi Szövetség művészeti vezetői posztjáról. Azért mondta ezt, mert az volt a véleménye, hogy én az említett trockista kijelentések következtében kényszerültem lemondásra?

(Pieck elvtárs azt mondta, hogy a két eset között nincs ok-okozati összefüggés.)

3.) Ha Wangenheim elvtárs nem ezen a véleményen volt, miért beszélt ebben az összefüggésben a lemondásomról, holott nem is az én életrajzom, hanem az övé volt kérdéses?

4.) Wangenheim elvtárs kijelentette, hogy ő maga gyakran sürgette a Pártot, hogy tisztázzák a Párt részéről velem szemben fennálló bizalmatlanságot. (A politikai irányvonalam soha nem konkretizált „zavarossága” miatt.) Wangenheim elvtárs akkoriban nem tájékoztatta a Pártot arról a személyes gyanújáról, hogy „esetleg trockista vagyok” – és ha nem, miért nem?

5.) Wangenheim elvtárs gyakran beszélt a Pártban a velem szembeni bizalmatlanságáról (a saját bevallása szerint). Nem vette észre ezekben az esetekben, hogy a Párt nem gyanúsít engem trockizmussal?

 Ha ezáltal a gyanúját (hogy trockista vagyok) nem sikerült eloszlatnia, miért nem osztotta meg a gyanúját a Párttal?

 Wangenheim elvtárs egyáltalán nem adott választ a 2-5 kérdésekre.

6.) A kérdésre: miért említette Wangenheim elvtárs az én csisz[t]kám alkalmából azt a bizonyos konfliktust ’29-ből, és miért mondta azt, hogy „félreértés volt, amire rájött, mióta jobban megismert engem, és ezért nem akart erről beszélni”, azt válaszolta Wangenheim elvtárs: mert őt az erre a konfliktusra vonatkozó kérdés váratlanul érte, és nem emlékezett pontosan arra a pillanatra.

 Hogyan emlékezhetett Wangenheim elvtárs mégis arra, hogy félreértés történt részéről, ami később tisztázódott?

 Ez a kérdés is megválaszolatlan maradt.

[Ezzel szemben Wangenheim elvtárs ismét sokat beszélt arról, hogy a Párt – [itt félbeszakad a mondat, amelyet Balázs Béla áthúzott a fogalmazványában – HP]

7.) Wangenheim elvtárs azt mondta, ő akkoriban úgy hitte, hogy én trockista vagyok.

 Arra a kérdésre: „miért?” – nem adott egyértelmű választ. Csak egy „felsőbbrendű [überspitzem] intellektualizmusról” beszélt, ami ezt a gyanút keltette benne.

 Ezenkívül azt állította – érvként – hogy én nem értek egyet a Párt eszmei politikájával. De hogy milyen módon kellett volna egyetértenem, erről egy szót sem szólt.

 Wangenheim elvtárs tehát a legutóbbi ülésen ismét egy új vádat fogalmazott ellenem – anélkül, hogy nekem ezt megközelítőleg bizonyítani tudta volna.

8.) Ezen az ülésen Lukatsch elvtárs [Lukács György] követelte Wangenheim elvtárstól, mondja el azokat a politikai tartalmakra vonatkozó [eltéréseket vagy – ezt a két szót Balázs Béla áthúzta – HP] kétértelműségeket [Unklarheiten], amelyek miatt a Párt bizalmatlanná vált.

 Erre Wangenheim elvtárs nem adott választ.

 A november 13-iki ülés eredménye tehát az volt, hogy Wangenheim elvtárs vádjait nem ellenőrizték végig, hanem ellenkezőleg, új, nem bizonyított vádak hangzottak el részéről, amelyek bár az 1929-ben történtekre vonatkoztak, ennek ellenére komoly hatást gyakoroltak rám. A nyílt rágalmak és bizonytalan híresztelések ellen keményen kell harcolnom, és ez megbénítja munkaerőmet.

Kommunista üdvözlettel

B. B.

De ki is volt a vádaskodó, akinek a neve hússzor fordul elő a beadványban?

Balázs Béla kapcsolata Gustav von Wangenheimmel Berlinben kezdődött. Érdeklődését utolsó bécsi évében már kevésbé a színház, sokkal inkább a film határozta meg. Ekkoriban jelent meg Der sichtbare Mensch oder Kultur des Films című kötete, amellyel az új művészet, a némafilm esztétikáját megalapozta. Természetes, hogy új környezetében a hasonló érdeklődésű és világnézetű fiatalok társaságát kereste. Ezek, köztük a színész Wangenheim is, Erwin Piscator színházában látták megvalósulni eszményeiket. „Az első baloldali filmeket nem játszották a mozikban, hanem Piscator rendezésének voltak lényeges elemei…” – írja Siedfried Kracauer a korai német filmről szóló könyvében. A vetített kép a színpadon – mint új dramaturgiai megoldás – vonzóvá vált e baloldali művészfiatalok számára. Közéjük tartozott Gustav von Wangenheim, a porosz nemesi családból származó, de kommunistává lett színész, aki már ismert volt filmes körökben. Játszott többek között Friedrich Wilhelm Murnaunak a vámpírfilm műfaját megteremtő, 1922-ben készült Nosferatu című filmjében.

Ehhez a körhöz tartozott egyébként a munkásszínjátszás iránt érdeklődő Arthur Pieck is.

Ezt a kört aztán a sors újra összehozta Moszkvában a ’30-as évek közepén. Azt viszont nem tudjuk, mikor és miért romlott meg Balázs Béla kapcsolata Gustav von Wangenheimmel. De a feljelentő személyével kapcsolatosan kapunk egy lényeges információt egy későbbi hetilapcikkből: „A második világháború után a Tiszazugot mutatták be Németország keleti szektorában. Háy Gyulát [a darab szerzőjét – HP] a denunciálás két hivatásos mestere, Inge és Gustav Wangenheim fogadta Berlinben. […] Kérdés, tudott-e arról Háy Gyula, hogy Carolát [Carola Neher színésznő, Brecht Koldusoperájának első Pollyja – HP] a Kelet-Berlinben nagy filmrendezőként és tanárként működő Wangenheim jelentette fel?” A színésznőt a feljelentés nyomán a Gulágra száműzték trockizmus vádjával, s ott lelte halálát. Férjét már korábban agyonlőtték a Ljubjankában hasonló vád alapján.

Balázs Bélának ezt a beadványában körvonalazódó, Wangenheim kezdeményezte támadást sikerült kivédenie, sőt később néhány továbbit is, amelyet mások indítványoztak ellene más okokból. Mint tudjuk, őt nem érte semmiféle hivatalos hatalmi atrocitás a Szovjetunióban, holott még Lukács György is „élvezhette” néhány hétig a Ljubjanka „vendégszeretetét”. Hogy történhetett ez, amikor másokat hasonló esetben legalább tíz évre elküldtek a Gulag valamelyik táborába? Egyetlen magyarázat adódik, amelyet Sík Endre, ugyancsak a moszkvai emigráció tagja, később külügyminiszter fogalmazott meg Vihar a levelet… című kötetében: „Egyesek úgy vélik, hogy ha valaki végig kihúzta a szovjet emigrációt letartóztatás nélkül, az a megmagyarázhatatlan dolgok közé tartozik. Véletlen dolga az egész. Egyeseknek szerencséjük volt, másoknak – a többségnek – nem.” Ennél bizonyára bonyolultabb volt a képlet, de a valóságos viszonyok lényegére e megállapítás pontosan rávilágít.

_{Hamar Péter (1943) irodalomtörténész, nyugalmazott tanár. Utóbbi kötete: A debreceni asszony – Magoss Olga és Móricz Zsigmond románca (2023).}