Dukai István

Mégis

Ágh István: Már soha senki
Nap Kiadó, 2025

Már soha senki: két időhatározóból és egy általános alanyból álló hiányos mondat keresi állítmányát művek címétől nem szokatlan módon, ami viszont figyelemfelkeltő, az a komor jelentést sejtető kétszeres (ha nem háromszoros) negáció. A címbeli alany hívására Ágh István újabb kötetének két verse is válaszol, mindjárt a nyitó költemény, a Siratók után, majd később, a második ciklusbeli, a kötettel megegyező című. Illenék talán a dolgok rendje szerint haladva az előbbiről szólni elsőként, ellenben az utóbbival kezdve már most adódik a lehetőség, hogy rámutassunk a kötet egyik meghatározó tematikai vonulatára: a mintegy nyolcvan vers közül több mint húsz azoknak a száma, amelyek közvetlenül idézik fel a halott hitves emlékét. Mégpedig a versbéli helyzetet, a kommunikáció jellegét, az emléket indító mozzanatot, az érzelmi hangoltságot tekintve meglepően széles regiszteren.

Az alaphangot érthető módon a pótolhatatlan veszteség, a társ elvesztése nyomán támadt űr, a kínzó hiány adja. Szülőfalujában is egykor élt babonát idézi A bánat orgonája: az elhunyt „rejtett jelenlétére” utal a tárgyak különös, magyarázhatatlan viselkedése, itt a parkett vagy az ajtó nyikorgása, az ágy rengése. „Mintha már felőle / hallanám a hangot, / amit elmúlása / végleg elmúlasztott, // s amit életében / elfojtott a lárma, / az itt hagyott tárgyak / jajgatják utána.” A Négy keserves nemcsak címében, hanem formai és tartalmi jegyeiben is híven szól a népdalok nyelvén, anélkül hogy puszta utánzat lenne. Második darabja megfordítja a közismert dal alaphelyzetét: „Kitörtem a kezemet, / úgy ölelsz meg engemet…” Ez az ölelés azonban már az utolsó: „felvesszük egymást a végén / mint a végleges ruhát”. A gyász lelkifurdalással párosul a Hiányérzetben: „Gyászomat más hiány is terheli, / és nem tudom már soha jóvátenni, / mit a halálfélelem visszatartott.” A „testrészek” szerinti gondoskodás közben elmaradt a lélek ápolása, amit a vers igyekszik pótolni, amikor a „dédelgetés szinonimáival” játszik, és bájjal, szeretetteljesen szólongatja: „kis mamácskám, dvirágom, döndbirágom!” A veszteségben a véglegesség, a megfordíthatatlanság a legfájdalmasabb. Átélőjében belső korszakváltást foglal magában, fordulópontot, amelyben a jövő beláthatatlan, a jelen pedig a múlt függelékévé válik. Árulkodóak az Utánad időhatározói: mióta, már (kétszer is), miután, akkor, amikor. Majd elérkezünk a „most” idejéhez: „mit álmodhattál, most is azon tűnődöm, / hajlékodban, mint egy hajléktalan?” A Már soha senki higgadt tempóban, kiegyensúlyozott versbeszédben sorolja közös életük emlékezetes állomásait. Az objektivitás fegyelme, a távlatba helyezés kétség kívül változást jelent a megértésben és a belső feldolgozásban, ám így sem tudja meg nem történtté tenni, ami történt: „a gyász az ágyat végleg letakarta, / ahova soha senki nem feküdhet”.

A tárgyak nem feltétlenül kísértetek vagy szellemek borzongató eszközei. A Gesztenyés csendélet három szem gesztenyéje az ingyen szeretet hirdetője, s közülük a harmadik – burkoltan bár – a feltámadás záloga: „hozzám a harmadik / szem épp onnan került, / ahol nyugszik, aki / adta tavalyelőtt, // emlékezetemet / veszteném elhagyva, / mélyebbre süllyedne, / nemhogy föltámadna”. Hasonlóképpen az élettárssá lett, asszonyuk hiányát sínylő szobanövények: „ha ő elszáradna, velem ki lenne együtt, / hogy másik lény is legyen a lakásban?” (Élettársak). Az Egy album képei (külön ciklus a kötet második ciklusában) ismét alkalom az emlékezésre, annál azonban jóval több is. „A döbbenet, hogy a művészet által / szerettem még a halálomba is, / társam művészetétől inspiráltan / éltem, élek az utolsó napig.” A társ tehát egyben társ a művészetben is, közösség az alkotásban, ízlésben és esztétikában; egy más minőségű, szubtilis, transzcendens együvé tartozás: „majd színültig a túlvilági kéjjel, / ahogy az anyag ideába vált, / gyolcsból selyemmé, abból lélekké lett / szívvel várom a mássá változást” (Iniciálé). Ez a mássá változás itt kifejtetlen marad, amint az is talány, hogy ebben a legapróbb részletekig menő szemlézésben ki vezet kit, a szemlélő eleveníti meg és mozgatja a textilen az alkotó ujjait, vagy ezeknek a megelevenedett ujjaknak a mozgása vonzza a szemlélő tekintetét? A Már soha senki nyelvi, formai jegyeiről mondottak itt is érvényesek, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a figyelem közelítő, ránagyító gesztusa dominál. A részletezés azonban nem zárja ki – sőt, éppen mert az alkotás folyamatáról van szó, annak műhelytitkai tárulnak fel –, hogy általános érvényű igazságok megfogalmazása is teret kapjon. Emlékezet idézte álom „a valóság helyett” – íme, a „lelkes művek” definíciója (Iniciálé); hasonlóképpen a „hazug szépség”, a „rossz ízlés”, a „festett rózsák” helyett az igazi „szirmokká szilárdult illat” (Rózsák megsemmisítése); ugyanott – bár kérdés formájában és személyhez kötötten – a művészet „csodaszép és biztosan igaz”; a metafora – szintén általunk és önkényesen általánosítva – „rejti a tényt, miközben föltárja” (Lepel). Igazi telitalálatok a következők: „itt sincs, akár a mennyben, perspektíva” (Gyümölcsvarázs); „a léleknek a lábra semmi szükség” (Föld és ég között).

A megidézés költői fortélya kimeríthetetlen. Orpheusz útját járja (hiszen mesterségének címere a lyra!), és bár tud a „gonosz alkuról”, próbát tesz. Felhangzik a kiáltás, de bizonytalanul, mint ahogy a próbálkozás kimenetele is bizonytalanságban lebeg (Orpheusz és Eurüdiké). A Kék Angyal az előbb eltávozott és a túlélő szerepcseréjének gondolatával játszik el, s ebben a fordított helyzetben a költő mint már nem evilági lény kíséri figyelemmel a hétköznapokban vagy éppen az alkotó munkában tevékenykedő hitvesét. Ha virágzik a cseresznye, az is alkalom emlékezésre a régiekre, akik „beköltöztek az anyagba, / mint szellőbe a virágillat”, mind közül is az „egyetlen asszonyra”, „mert nemlétezni lehetetlen / annak, aki tovább él bennem, / hiszen már ő él énhelyettem, / mikor én élek őhelyette” (Más alakban).

Az egymásba vetítettség rokon megszólaltatója az Így vagyok: „míg félig én vagyok halott, / ő él félig titokban”, majd két szakasszal később: „így vagyok egyetlen egész, / és nemcsak annak látszom, / bár a teljes egyesülés / csupán véletlen álom”. Megrója magát, amiért szüleiről megfeledkezni látszik, noha megokolja, hiszen a mostani veszteséghez nem mérhető a régi. Különben is, az idő kérlelhetetlen törvénye diktálja, hogy az ősök és a szülők „kihűlt múzeuma” az utódokat is befogadja, mert „a létezés rendje szerint / jön el a világ vége”. Szaporodnak a temetői képek. „Egy egész temetőért gyújtok gyertyát, / míg ki nem hullok istenem kezéből” (Ellobbant gyufaszálak). Ha esik a hó, „a farkasréti sírt is vastag hó fedi” (Esik a hó), ahol felesége kettejük sírhelyét lefoglalta (Sírból nőtt vadrózsa); ugyanitt trónol az eltűntek emlékezetét szenvtelenül fölemésztő griff bizarr bronzszobra (Farkasréti griff); és ide vezet bennünket a Látogatóban is. Egy egész család nyugszik itt, „férj, feleség és egyetlen fiuk”. Az aggodalom, hogy hírüket, a teremtésben való részvételüket a felejtés, a hétköznapok közönye a „létezés salakjává” silányítja, és rá hagyott üzenetüket majd ő is elveszíti, címzett nélküli fellebbezésbe, szenvedélyes kifakadásába torkollik:

„a legsötétebb emberárulás,

ha nincs Isten, s elmarad az öröklét,

megélni a kérészek pillanatát,

fölvillanni és kialudni tüstént,

kellünk, hogy értse valaki az egész

mindenséget, és tanúskodjon róla,

különben ez a mérhetetlen ég

vaksötét tudatlanságban forogna”

Argumentum ad consequentiam, vagyis következményre utalás, amit a logika tudománya a hibás érvelések között tart számon. De tudjuk, hogy a vers, a költészet más törvényeknek engedelmeskedik. A gondolat maga nem egyedül álló a kötetben: „nem kell hozzá nap, se szél, se ember, / de ha nem volnánk, mi indítaná, / amitől olyan gyönyörű a világ, / ki mondaná ki rengeteg csodáit” (Virágkor). Mutatis mutandis, Balassi Bálint sem az összefüggés relevanciáját firtatja, amikor az Úrhoz könyörög a rossztól való szabadulásért: „De ha megmentesz, ez jók következnek: / Egyik ez, hogy mindholtomig dicsérlek, / Másik meg ez, hogy azok is megtérnek, / Kik segedelmedről kétségben estek” (Hymni tres… Ad Deum Patrem, pro levamine malorum). Ágh István verse hitvallás az értelmes célt magában foglaló, méltó emberi létezésről. Mindezt jelen esetben nem lehet vallási-dogmatikai keretek között értelmezni, már csak azért sem, mert az általa elképzelt „odaát” éppolyan konkrétan személyes, mint maga a földi élet: „és emlékszünk, mikor egy nagy hajót / a Dunán együtt néztünk Óbudán”. Talán nem elhamarkodott az ítélet, hogy a kiemelt két szakasz a verset a kötetben, de az életműben is igen magas polcra helyezi.

A túlvilág, a halhatatlanság egészében vagy csak érintőlegesen több versnek is témája. A halhatatlanság próbája a mennyei kapu titkát feszegeti, de sem a hit, a dogma, sem a rejtvényt megfejteni igyekvő ész nem tárja fel. Így marad a gyermekien bájos óhaj: „Olyan élhető túlvilágra vágyom, / hol velem lakik, akit szeretek, / és boldog emlékeim sugarában / élvezhetem az örökéletet, / akkor mondhatom, sietek utánad, / s kávéházban találkoznék veled, / föladnám kabátod a ruhatárban, / és rögtön megkérném a kezedet.” Titkot feszeget A lélek követése is: „Valami bennem lévő állandóság / rejti előlem valósága titkát.” Ez az állandóság rokon a halhatatlansággal, az élet emberi nyelven kifejezhetetlen, változatlan magja, az utánunk jelet hagyó „élő lélek”. „Költészetem őrlángja is a lélek, / nem észtől, s képzelettől jön az ihlet, / én csak írom, mit halhatatlan részem / súgott, és biztatott követésre” – íme, így kerekedik egyúttal az ars poetica is. Másutt „ősöm súgja ezt a verset, / s utódaim sejtjébe rejtve / folytatom”, mint József Attilánál (Valami örökkévaló). A Költő voltam! szintén mintha József Attila ars poeticájának öntudatos kijelentését visszhangozná felkiáltójellel nyomatékosítva. (Az efféle utalások nem idegenek és nem példa nélküliek Ágh István költészetében és ebben a kötetben sem. Gondoljunk a Virágasszony második szakasza utolsó sorának „elhervadtanak” archaizáló igealakjára, ami finom célzás Csokonai versére, s hogy nem légből kapott a párhuzam, mutatja a két költemény tartalmi és szerkezeti hasonlósága.) A halhatatlanság itt nem mint valami előre adott kiváltság tételeződik, hanem úgy, mint ami magában a műben, a mű által valósul meg a jelent jövőre érdemesítő megváltásképpen, ha a „lét párája” (a lélek?) maga a költemény. Ami a második versszakban mint szándék fogalmazódik meg, és feltételesen, a záró szakaszban az elvégzett munka összegzéseképpen, határozott kijelentés formájában: „költő voltam! úgy néztem a világot, / akár a vers anyagát, s ahol jártam, / a környék, mint költői kép sugárzott / a mindenség delejes mosolyában”. S eközben – tegyük hozzá egy korábbi verset idézve – „Isten helyett is talpon maradtam / dicsőíteni teremtményeit” (Álom teliholddal). A késztetés olyan erős, hogy előhívja az utolsónak lenni toposzát. A Siratók után emlékeztethet előző, Rekviem című kötetére, meg arra a kétségre is, hogy az elmúlás árnyékában, a gyász nyomában járó kiüresedés közepette adatik-e még néhány boldog, alkotásra ösztönző pillanat.

„már látom is a képzelt világvégét,

elmúlásom képében közelít,

az összes lény és vele minden érték,

mint egy kifosztott otthon, megszűnik,

a megrendülés sodra elragadhat,

attól még följajdulna ihletem,

de ha széthull az utolsó hasonlat,

már soha senki nem írhatja meg.”

Nos, adatott, bizonyság rá a kötet egésze és maga a vers, amely – ennyi szubjektivitás talán megengedhető – a kötet egyik legszebb verse, és elégiaköltészetünkben is minden bizonnyal előkelő helyet foglal el.

„Korszakok részese voltam és tanúja vagyok” – szól a Visszafoglalt birtok. Alcímében bátyja nagy ívű látomásos költeményére utal, s valóban, az építkezés, az újjáépítés mozzanatai a mindent lebontó enyészet képsorát foglalják keretbe. A Zöld Angyal elvégezte a feladatát, jöhetnek a munkagépek. De mit jelent ez az újjáépítés, ez a szorgalmas munkálkodás? Árulkodó az utolsó szakasz indítása: az újjáépítés „a mi lebontásunkkal” kezdődik. Az eredmény nagyon civilizált, minden csupa kényelem: „pazar kilátás”, „szagelszívó” és „napenergia”. Abban a házban, amit a Zöld Angyal rommá emésztett, emberek laktak, ami a helyén felépült, legfeljebb látogatók ideiglenes szállása; ezért a verset záró, már-már cinikus tőmondat: „Jöhetnek a vendégek.”

„Korszakok részese voltam és tanúja vagyok.” Ágh István élethosszig tartó magánháborút folytat a két halálos kór, a közöny és a felejtés ellen. Ebben minden lehetséges alkalmat megragad. Önmagának sem engedi feledni, közel hetven év távolából sem a sorsfordító pillanatot, 1956 október 25-éjét (A futás), beleszövi a „végzetes napot” hitvese emlékét idéző versébe (Már soha senki), a hirtelen eltávozott barát, Arnóth Károly is a „forradalom gyermeke” volt, „ötvenhatot / egymásnak ketten együtt jelentettük” (Búcsú megmentőmtől). S mindjárt ez utóbbi vers szomszédságában ott van a szeretett bátyjára emlékező (és emlékeztető!) Előcentenárium. A vers megbontja a kötet jellemző formáit; ha mindenképpen alkalmatlan fogalmakat keresünk, tekinthetjük szabadversnek, prózaversnek, versbe vizualizált prózának vagy egyszerűen prózának –, a lényeg, hogy a mondanivaló súlyára hívja fel a figyelmet. Más eszközökkel is: nagybetűs kiemelésekkel és főként a számok hangsúlyos szerepeltetésével: „kijelölik az időt a számok és összekötik / az eseményeket”. Mielőtt elkezdődne a centenáriumi év, ünnepi köszöntőkben nem szokásos „igazságok kimondására” keres alkalmat. A tényszerűségében is lehetetlent, Nagy László személyes hiányát kettejük életkorának összevetésében és a „100 mínusz 1”-hez méri, s a kalkulusból kijött különbség negyvenhat év „űri hiány”, „életműre való”. Majd félretolja a mi lenne, ha… kérdését, helyet adva ama igazságok kimondásának. Hogy igen, hiányzik műveiből kiolvasható „bölcs tanácsa”, szigorú ítélete,

„mert csak a műalkotás marad érvényes, aminek

szerelmi viszonya van az emberiséggel,

nem döntő, bár sajnálatos, hogy valaki ennyit él,

MÍG A CSONKA ÉPPÉ VÁLIK, EGÉSSZÉ A TÖREDÉK”.

Innentől felforrósodik a beszédmód, immár ő (Ágh István) zúdítja az ítélet szavait Nagy László személye és szelleme ellen egykor és most is gerjesztett gonoszság, fortély, narratívák, lejáratás és elhallgatás felelőseire, az irigyekre és a kontárokra. Alig vesszük észre, hogy már nem is csak a kultúráról, egy megkerülhetetlen költő hagyatékáról van szó, mindez a kórság az egész közéletet megfertőzte:

„színre léptek a változástól mámoros kontárok,

börtönőrből vagyonőrök, akiknek, azt hiszik,

eljött a világuk, dőzsölnek a második hatalomban,

nyilvános konditermekben edzik gyűlöletük”.

Az utolsó szakaszban visszavált személyesbe a versbeszéd. A valóság és „a lírai dimenzió” különös játékában Nagy László-versek vonzzák magukhoz alanyukat, a szülőket, asszonyt és férfiakat. Ez a száz év a Nagy László megénekelte család bevégzett száz esztendeje is. A család széthullt, a túlélőben halványul az emlék. Mégsem veszhet el, megőrződik a három férfi képe: az apáé, aki „1000 év óta helybeli”, bátyjáé, aki „ha visszajött, elfoglalhatta helyét a férfiak között”, végül a magáé. Ennek az együttlétnek a képével zárja a verset: „úgy éreztük egymást, mintha el se mentünk volna”.

A naplóírás gondolatát mindössze egyszer említi, ekkor is feltételesen. Azonban a határozott szándék hiányában is mutat valami naplószerűséget a kötet. Két ciklusának címe puszta évszám, s a Siratók után és az Innen az Ómegán köztes terében az évszakok, a naptár rendje szerint egymást követő események vagy a remetelét eseménytelenségében valami megörökítendőt mégis csak tartalmazó napok indítják versírásra. A szárnyalásban oly otthonos lélek szenved a testre támadó bajoktól, az egyre erősödő gravitációtól, a tárgyak bosszantó tehetetlenségétől. Gyakran felmerül a vég képzete, hol úgy, mint ami természetes módon be kell hogy következzen, hol valami baleset víziójában.

Mégis, a nagy veszteségek, a magány, a test megtöretése, a folyamatosan zsugorodó élettávlat ellenére felvillannak a kedély pillanatai, amelyek erőt adtak tovább gazdagítani ezt a már eddig is páratlanul gazdag életművet. És amelyek megőrizték a lélek épségét, hogy hírt adhasson a „halhatatlan részről”, emlékező szeretetének bűvkörébe vonhassa ismét a családot, barátot, pályatársat – és az olvasót.

_{Dukai István (1956) magyar–történelem szakos tanár, költő. Iszkázon él.}