Falusi Márton

A költő színeváltozása

_{Ágh István emlékére}

Októberben a költő hangja
színezi a szőlőtőkét,
zajosan erjed, mi történt,
a pincemélyet fölkavarja.
	Az éj vak, csapra vert hordóit
	félelem fejti át belénk,
	szemgödrünkben az üledék,
	mi láthatatlan, lerakódik.
A költő látja így a Somlót,
ahogy beszélsz és lépegetsz,
eszmél a rög, s a kép helyett
az ő valóságához vonzódsz.
	Világosságban nem indul el,
	sötétben nem fogy el az út.
	Fácán rebben, nyúl meglapult,
	ina szakadtából őz fülel.
Györgykovácshoz borkóstolóra
kaptatunk fel a présházból,
elkerül közelt és távolt
Taposókút felé a túra.
	Kápolnák: Ilona, Margit és
	Márton mutatják az irányt,
	el ne vesszen a szent király,
	kit lovag sem, angyal sem kisér
lefelé, s miként ő, búcsuzom,
rókacsárdai szereplő,
kiborítva lila seprő
szikkad a Fénylő Parnasszuson.
	Az utolsó kör, hogy hazaérj,
	felhajtjuk poharainkat,
	fogunkhoz koccan a csillag,
	a bazalt, a fém, a mag, a héj.
Holtjaira a költő rászól,
ne szórjanak rá több hamut,
halhatatlan sorsára jut
a por, szél hinti szét Iszkázról.
	Coleridge tengerészét csodálja
	regés albatrosz, aesthetic
	várromon bevégeztetik
	a költő színeváltozása.

_{Falusi Márton (1983) költő, esszéista, kultúrakutató. Legutóbbi kötete: A kikényszerített álom – Tamási Áron szülőföldjén (2025, Hitel Kiadó).}