Taxner-Tóth Ernő
Álomhajó – ábrándozó utassal
(2. rész)
A feledékeny öregember nem emlékszik, hol volt az a bizonyos újságíróbál. Vajon miért nem emlékszem egyetlen csinos lányra sem? Táncra természetesen nem vállalkoztam, de nem is lett volna kivel. Pedig egyáltalában nem kizárt, hogy tévésztárok is voltak a hölgyek között, akik horribilis jövedelmet húztak. Kínos kötelesség volt ez, és semmiben nem hasonlított azokhoz a bálokhoz, amelyekről népszerű órákat tartott évekig a 18–19. századi irodalom ürügyén. Hirtelen divatba jött Jean Austen, sokan beszéltek róla, ez adta az ötletet. Be lehetett mutatni egy rég eltűnt világot, benne a hallgatókkal nagyjából egyidős hősnőket és hősöket. Eltűnt régi világ? Minden szem rám nézett, amikor azt idéztem, hogy „minden lány szereti táncot”. És egyetértett Mr. Bingleyvel, amikor rászólt Darcyra: „ne húzódj a tánctól. Rossz nézni, hogy így egyedül, sután álldogálsz. Sokkal jobban teszed, ha táncolsz.” Ekkor már nem engem néztek, hanem egyik fiú társukat, aki belepirult ebbe az oktatásba. Aztán kirobbant a vita, mennyire fontos, hogy a férjjelölt vagyonos legyen. No, nem úgy, mint a regényben, csak éppen legyen miből meghívni partnerét egy (két, három) italra. A büszkeség vagy a balítélet (prejudice, előítélet) az akadály, hogy egymásra találjon lány és hozzávaló fiú. Igen, sokan vágytak igazi bálba (talán még az órát tartó öreg professzor is). A Bennet lányok után jött Anna Karenina, majd Becky Sharp és még sokan mások. Ezek a lányok fényes bálokat csak a moziban láttak. Közülük sokan Debrecen tágabb körzetéből érkeztek a nagyvárosba, de hétvégeken rohantak haza a kollégiumból vagy albérletből, mert ott, bálba nem is mehetek, mégis volt – vagy remélték, hogy lesz – valaki, akivel táncolhatnak. Fiatalok voltak, sokan valakibe szerelmesek. Igyekeztem fiatalosra venni óráimat, s jutalmul számos csillogó szem emlékét őrzőm. Több ezren vizsgáztak nálam, de csak néhányan maradtak meg emlékezetemben. Egyik-másik mostanra sikeres életpálya delelőjére jutott. Nekem is ez a húsz év életem csúcspontja.
Távolról sem hasonlított bálra az a professzori találkozó, amit először Lipták András rektor hívott össze a Menza különtermében. Talán a „terem” fogalom is túlzás, nem tudom, hogy fért ott el a KLTE professzori kara, még ha közel sem voltunk annyian, mint e sorok írásakor a Debreceni Egyetem megsokszorozódott állományában. Pedig feleségeket is vittünk, az elsőre enyém is leutazott Budapestről. Szerény vacsorát kaptunk, boroztunk és ismerkedtünk. Azért persze minden jobb volt, ahol egy hasonló rendezvényen kínai porcelán tányérokon, ezüst evőeszközzel sóskát szolgáltak föl a meghívottaknak. (Talán már a klímaváltozás szellemében, azt akarták jelezni, hogy az egyetem költségvetése a híres professzoraikat sem kényezteti el.) A debreceni összejövetel tovább élő „haszna”, hogy azon született meg a Professzorok Batthyány Körének létesítési terve. Itt hozott össze a sors – más megfogalmazásban: Görömbei András – az atomfizikus Pálinkás Józseffel. Itt bontakozott ki a végül Professzorok Batthyány Körének nevezett egyetemi tanárklub ötlete. Ami aztán néhány hónap alatt megszerveződött, s megkezdte tevékenységét. Ennek történetét Kurucz Márta professzorasszony kis könyvben foglalta össze, akit érdekel, elolvashatja. A felsorolhatatlanul sok neves professzor közül hozzám Pálinkás Jóska, Sótonyi Péter, Sándor Péter és a „debreceniek” álltak legközelebb. A körnek az alakuló ülést befogadó intézmény miatt (Görömbei Andor javaslatára) neveztük el Professzorok Batthyány Körének. Az ötletet a minisztériumban szerzett tapasztalataim sugallták. Az Antall- és Boross-kormányok mögött nem állt kellően tájékozott, tapasztalt, tudományokban járatos szellemi hátország. Mégpedig nem azért, mert kevesen gondolkodtak annak világnézete szerint, de a fél évszázados szellemi elnyomás (és megfélemlítés) majd mindenkit óvatossá, zárkózott tett. Mivel közéleti szerepre e rétegnek alig nyílt lehetősége, vissza is tartotta magát attól, hogy politikai ügyekben véleményt nyilvánítson. Mivel semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk – e sorok íróját beleértve – mégis „erőnk szerint a legnemesbekért” részt venni ebben a folyamatban. Aminek fontos célja a „nemes” fogalmának új tartalommal való megtöltése volt. Hiszen van „nemes bor”: annak társadalmi-politikai megfelelőjét kerestük (vagy keressük). A PBK többnyire a „polgári Magyarország” fogalmát igyekezett körülhatárolni: talán sikerült is valamit ebből a közgondolkodásba és a politikai kultúrába átültetni. Illúzióink persze nem lehetnek: a „tökéletes” Isten kizárólagos tulajdona.
Itt néhány szót arról, milyen érdekes és hasznos volt az atomfizikus Pálinkás Jóskával együttműködni. Messze előttem járt a tudományos elismertségben, s már jól használta a digitális világ eszközeit. Az Atomki igazgatójaként saját irodája volt, titkárnővel és a modern technikai eszközökkel ellátva. Világlátott ember létére egy teljesen új távlatot ismertetett meg velem. Nem az atommagkutatás terén, mert annak nem sok hasznát vettem volna, hanem a digitalizáció korai használatával. E sorokat számítógépen írom, az első e-mailjeimet azonban Pálinkás igazgató úr gépelte be személyi számítógépébe, s az ő közvetítésével leveleztem az akkor Kínában dolgozó fiammal. Azzal is meglepett, hogy „irodalmi szinten” fogalmazott, s ha úgy adódott (nem ritkán), az általam írottakban minden nyelvi hibát és stiláris eltévelyedést kijavított. Hálásnak kell lennem azért is, mert összehozott munkatársával és utódával, Lovas Rezsővel. Akinek meghívására – nyugdíj felé közeledve – legkellemesebb óráimat töltöttem lakásán aranyos felesége társaságában. Közvetlen munkatársaim közül is többek vendégszeretetét élvezhettem, amit aztán nem tudtam viszonozni, mert a debreceni lakosok Budapesten mindig sietnek valahová.
Rezső azonban mindannyiunknál fontosabb szerepet játszott az életemben. Azon a feledhetetlen napon reggel nyolctól volt órám, de azt terveztem, hogy csak ebéd után megyek haza Pestre. Ahogy kijöttem a tanteremből, vele találkoztam a folyosón, aki rövid beszélgetés után fölajánlotta, hogy kocsin hazahoz. Szabadkoztam, mert egyrészt megvolt a vonatjegyem, másrészt még voltak lezáratlan, ámbár nem igazán sürgős ügyeim. Délben tett ki az Akadémia előtt, s onnan már csak néhány száz méterre laktunk. Ez tette lehetővé, hogy a kórházi ágyon lefoghassam felségem szemét. Az övét, mégis az én látóhatáram zárult véglegesen. Temetésén sokan voltak, barátain, munkatársain kívül a kollégáim közül is.
Az egyetem „alkotóháza” Síkfőkúton tanítási szünetben üdülőként működött, hogy kollégák más időpontba is mentek-e oda dolgozni, azt nem tudom, de néha ott tartottuk a rektori értekezleteket, s szívesen vállaltunk hétvégi „speciálkollégiumokat”, amit önkéntes alapon a hallgatók is kedveltek. Talán a szobákat is ők takarították ilyenkor, és gondoskodtak reggeliről, ebédről, vacsoráról. A lányok – többnyire Mónika – hatalmas fazekakban főzték a tésztát, talán tejfölöstúrót és pirított szalonnát is tettek rá. Tanárok és diákok egyaránt éhesen falták. Aztán jött az este, beszélgetések és társasjátékok alkalma. Egy diákra – mondhatni szükségszerűen – társasjáték közben itt figyeltem föl, mert találóskérdés játékban nem lehetett olyan téma, amire ne tudta volna a helyes választ. A másikat azért vettem észre, mert nem is titkolta, hogy a tananyag kívül áll érdeklődésén, de meglepően intelligens. Egy harmadik Erdélyből jött, más volt a műveltsége, mint a többieké, s más az igyekezete is. Tízzel közülük havonta összeültünk Debrecenben (többnyire a kollégiumban) egy csésze teára. Öregemberként azon csodálkozom, mennyi mindent megfigyeltem, de a legcsinosabbak vonzerejét sem vettem észre. Talán sokkal fiatalabb szobatársam igen, ámbár fogalmam sincs, mivel töltötte az éjszakát, amikor a síkfőkúti kocsmára hivatkozva eltűnt. Titokzatos és ellentmondásokkal teli személyiségével ma, öngyilkossága után sok évvel sem tudok mit kezdeni. Borbély Szilárd kiemelkedő irodalmi tudását és tájékozottságát nagyra tartom.
Pedig kiválóan képzett, nagy tudású kollégák körében dolgozhattam. Egy alkalommal az IC jegyelosztó gépezete Szegedy-Maszák Mihály mellé ültetett, aki mindenütt járt a világban, mindent tudott, mindenről eredeti véleménye volt, s elképesztően sok nyelven tájékozódott. Még nem volt a szakma vezéregyénisége, de az lett. Viszont már akkor az MTA tagjaként beszélgetett velem, igen barátságosan és kissé lekezelően. A bölcsészek közül sokáig kevesebben kerültek be az MTA tagjai közül, mint a természettudósok közül. Maszák segített a debreceni irodalmárokon ebben nagy tekintélyével és világméretű ismeretségi körével. De nem emiatt jöttünk össze minden hónap második hetének szerdáján az MTA debreceni székházában. Akik e társasághoz csatlakoztak, erősem politizáltak is. Vendégünk volt a Fidesz több vezetője (Orbán is), sőt Dávid Ibolya is, aki nem tudta, hogyan kezelje a nyakába szakadt szerep nehézségeit. (Ebbe bele is bukott szegényke.)
Levelet kaptam a Miniszterelnöki Protokolltól azzal a kérdéssel: nyolcvanadik születésnapomon átveszem-e a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. Mit válaszolhattam? Az ünnepség a Vigadóban különös meglepetéssel kezdődött. Bemutatkoztam a mellettem ülőknek, s erre kiderült, egyikük hatvan éve osztálytársam volt. Németországban lett világhírű egyháztörténész. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk, de az emailre nem válaszolt, azóta sem láttam. A miniszter úr is meglepett a díj átadáskor, mert halkan megsúgta, hogy publicisztikám alapján ismer. Idáig is eljutottam.
A történész Antall József nagy tisztelője volt Kosáry Domokosnak, akit – a marxista Berend T. Iván utódaként – 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választottak. Hogy a miniszterelnök mit remélt tőle a politika terén, azt valószínűleg senki nem tudja. Azzal a szándékával azonban egyetértett, hogy a testületben művészeknek is helyet adjanak. Kosáry hozzá is fogott egy művészeti osztály tagjainak kiválasztásához, amiről írói körökben elterjedt, hogy az Aczél-korszak legnagyobbra tartott művészein kívül mindenki mást mellőz. A mellőzöttek – Gyurkovics Tibor kezdeményezésére (és Zelnik József támogatásával) – elhatározták, hogy létrehozzák a független és önkormányzó Magyar Művészeti Akadémiát. Nyilván kormánytámogatásra is számítottak, ebben azonban csalódniuk kellett, mert Tibor hiába volt Antall József diákkori barátja, ebben nem számíthatott egyetértésére. Így aztán kormánya (benne államtitkárai) sem támogathatták. Baráti alapon Fekete György maga helyett e sorok íróját küldte az előkészítő tárgyalásokra azzal, hogy nem ígérhet semmiféle anyagi támogatást. A Magyar Művészeti Akadémia igen szűk lehetőségek között, minden állami segítség nélkül alakult meg. Nagyon komolyan vette önmagát és kitűzött feladatait. Tibor – és alapító társai – a saját lábára állították volna a szervezetet, de csak a tagokra számíthatott, s támogatás hiányában a tervek a valóság szélén lebegtek. Több lelkesen csatlakozó író és művész is gyorsan elhatárolta magát a testülettől. S ebben talán a MTA ígéretei is szerepet játszottak. No meg a beteges félelem attól, hogy az ellenzék megvonja támogatását azoktól, akik más világnézeti talajon állnak. Kosáry elnök úr hallani sem akart Makovecz vagy Csoóri fölvételéről, az előkészítő munka egyik motorját, Cseres Tibort azonban alapító tagként fogadta be. Mivel Csoóri nem vállalta a fölkérést, Makovecz Imrét választották a Magyar Művészeti Akadémia első elnökének. Végül a dolgok úgy alakultak, hogy a maga költségén tartotta életben a vállalkozást: székházában helyet adott összejöveteleiknek, s a szervezési feladatokra egy tevékeny titkárt is alkalmazott. Az MMA első nyilvános rendezvényéről kevesen tudnak, mert belesüllyed az MDF sikertelen választási kampányába. Pedig első nagy a rendezvényét sok tekintélyes személyiség támogatta. Az összejövetelre eljött Bécsből, és felszólalt Alois Mock, aki előzőleg Vraniczky alkancellárja, majd 1987–1995 között Ausztria külügyminisztere volt. (Ő vezette be hazáját az Európai Unióba.) Természetesen számos magyar felszólaló is volt, köztük az Akadémia elnöke, Makovecz Imre és Mádl Ferenc miniszter. A Magyar Művészeti Akadémia néven működő társaság tagjainak szándékai és céljai a nehéz körülmények nem bontakozhattak ki. Mire a második Orbán-kormány fölfedezte a benne rejlő kultúrpolitikai lehetőségeket, a kezdeményező Gyurkovics Tibor már nem élt, a tagság összetétele is megváltozott.
A dicsekvéseket itt be kell fejeznem. 2015 májusában, lezártam a szemináriumot, beírtam a jegyeket, és átsétáltam Debreceni Attilával közös szobánkba, mert bőven volt még időm a budapesti vonat indulásáig. Arra nem emlékszem, ő volt-e akkor az Intézet igazgatója vagy már Varga Pali, de ez nem is fontos. Láttam Attilán, hogy nehezen kezd hozzá mondanivalójához, amit vártam. Kerek-perec kimondta, látja rajtam, hogy fáraszt a sok vonatozás, s ő ezt nagyon megérti. Fölajánlottaugyan, hogy kaphatok ősszel is egy csoportot, denyolcvan fölött, jobb lenne utazgatás helyett pihennem, vagy otthon dolgoznom. Anyagi kérdés nem merülhetett föl: a professzor emeritusoknak a tanításért járó juttatásról már évekkel ezelőtt lemondtunk. Mosolyba kényszerítettem az arcom, úgy köszöntem meg baráti támogatását. Azt mondtam, mindenben igaza van. És tisztában voltam azzal, hogy változtatnom kell életem újabb fordulatánál. Eszembe jutott, a BBC-nél az a magyar munkatárs, aki nyugdíjazása után világkörüli hajóútra ment. Nekem erre nem látszott reális lehetőségem. Kótyagosan szálltam föl a Nagyállomásra tartó villamosra, úgy éreztem, lebegek az ülés fölött: rendkívüli helyzet van. Kész vagyok kilépni saját magamból. Az Álomhajó című TV-sorozatban időnként megjelenő városnézések megragadták a figyelmem. Nyugodtan elvihettek emlékeim világába, mert rossz hallásom miatt a közhelybeszélgetéseket úgysem hallottam, a történetet nem tudtam követni. Csak a tájakban és városokban gyönyörködtem, ahová a hajó elvitte – filmbeli – utasait. Debrecen tengeri kikötőjénél leszálltam a villamosról, s azt láttam, az Álomhajó éppen rám vár, hogy elvigyen emlékeim és vágyaim áttekinthetetlen világába.
Meglepetésemre jóval nagyobb volt, mint a filmbéli. Pontosan olyan tengeri komp, mint amivel negyven éve Judittal mentünk Nápolyból Palermóba. Az én kedvemért, az ő örömére. Valamelyik középső emeleten saját kabinunk volt, mindenhová mehettünk a fedélzeten, ahol nyugágyak álltak a nézelődő turista rendelkezésére. Igaz, a kis medencében nem volt víz, de már esteledett, amikor fölszálltunk a Tirrenia menetrendszerű járatára. De ahogy elhagytuk a kikötőt, a következő 8-9 órában mindenütt ott volt a tenger. Sirályaival, hullámaival, de delfinek nélkül. Szocializmust építő hazám „jóvoltából” úgy utaztunk (egy éjszakán keresztül), mint az urak. Az IBUSZ-ban forintért (és nem is túl drágán) nemcsak az olaszországi vonatjegyeket, de a hajó, sőt kabinjegyeket is meg lehetett venni, s össze tudtuk ehhez (no meg a közel három hetes itáliai kalandozáshoz) a nélkülözhetetlen pénzt gyűjteni. Még Budapesten azonban egy kis kellemetlenség támadt. A pénztáros belebonyolódott (vagy beleunt) a sok (négy személyes) hálókocsijegy egyénenkénti kézírásos kiáltásába, s „open” felirattal adta át a jegyköteget. Majd a feszállás előtt az olasz pénztárossal írassuk rá fekvőhelyünk számát. Nem örültem, mert az újabb pénztár előtti időrabló sorban állassal jár. Velencébe osztrák hálókocsival mentünk, a magyar járat szünetelt, de arra még hazulról volt számozott helyjegyünk. Milanóban aztán minden nehézségre fölkészülve álltam be a pénztár előtti sorba. Az egész köteget benyújtottam. Némi aggodalommal láttam, hogy a pénztáros előtt nem voltak nyomtatott jegytömbök. Jó angolsággal – minden borzadály nélkül – kérdezte, tudjuk-e már, hogy a sok jegyet mikor akarjuk igénybe venni. Tudtuk, ő az adatokat egyenként beírta számítógépébe (amit akkor láttam először használatban), s percek alatt kinyomtatta a jegyeket. Beleértve a távoli városokból induló hálókocsikét. Döbbentem néztem azt, ami ma már magától értetődik. (Kivéve mondjuk Zánkát, ahol már pénztár sincs. Az ember felszáll a Kék hullámra, fölrakja a csomagjait, aztán jön a kalauz és kiadja a helyjegyet valamelyik másik kocsiba.)
Csodának tekintettem, de amikor valahol módosítanunk kellett, ugyanígy történt. Utazásunk vége felé Palermotól elmentünk Cefaluba, az ottani állomáson azonban kiderült, hogy szokatlanul nagy apály miatt nem működnek a messinai kompok. Elmehettünk volna egy trattóriába, ha van pénzünk, de ennek hiányánál is nagyobb baj, hogy csomagjaink a palermói ruhatárba vártak ránk. Végre eljutottunk az állomás főnökéhez, aki megnyugtatott, hogy a vonat ugyan sokat késik, de náluk is megáll, ott felszállhatunk. Aztán azt is elintézte, hogy a ruhatári szám ellenében föltették a csomagjainkat a végre megérkező szerelvényre. Amikor visszaértünk a városnézésből (a Katedrális látványának feledhetetlen élményével) újabb meglepetés várt a vonaton. Miután megtaláltuk a Milanóban kapott helyszám alapján a fülkénket, csomagjaink ott voltak a tartóban. Vajon mi minden hiányzik? – kérdeztük magunktól, de újabb meglepetés, semmi nem hiányzott. Ha nem is másnap reggel, de valamikor délután Rómában voltunk, csavaroghattunk tovább. Szobát ott sem tudtunk foglalni, de rutinos pénztelen turistaként végül találtunk megfizethető szállást. Ilyen – is – a világ. Onnan már repülővel jöttünk haza, a jegyet előzetesen arra is forintért vettük. Persze kapcsolat segítségével: fiunk óvodista barátjának az anyja a Malév légiutaskísérője, majd jegyeladója volt. Minden kiskaput ismert, amelyeken keresztül kedvezőbb feltételeket tudott biztosítani.
De vissza a hajóra. Judit boldogan vette tudomásul, hogy kicsike kabinjainknak tengerre néző ablakai vannak, az ágyaknak tiszta a lepedőjük, folyik a meleg víz, s ráadásul még egy önkiszolgáló étterem is van a hajón, nekünk is megfizethető árakkal. Vacsora után mélyen elaludtunk, de besütött a hold. Mivel kissé holdkóros vagyok, kimentem csillagokat nézni. Mire visszatértem volna, negyven évvel idősebb lettem. És a hajó se volt ugyanaz. A kabin sem, mert egyágyas volt. Ittam egy korty unikumot. Hol vagyok? – kérdeztem, de a Múzsa sem válaszolt. Majd az egész üveget meg kellett innom ahhoz, hogy ezen az új hajóágyon el tudjak aludni. Közben hatalmas szélvihar kerítette hatalmába az Álomhajót. Dobálta a falhoz szíjazott matracot. Hősünk nagyon rosszul érezte magát. Be volt zárva egy régi emlék labirintusába. Nem Juditot látta, hanem a rigai tanárnőt, aki éppen meztelenül jön ki a tengerből. Ő volt, teljes asszonyi pompájában. Nem Ulla Jacobson? Nemrég került kezébe a már idős asszony képe. Tizenkét éves lehetett, amikor látta az Egy nyáron át táncolt című filmet, benne a híres meztelenfürdés jelenetével. Nem volt még kamasz sem, de szörnyen fölizgatta: egy meztelen nő. Miután fölébredtem, a hajó könyvtárában addig lapozgattam a képesújságokat, míg nem találtam egy fényképet a svéd színésznőről. Ulla Jakobson elegánsan fölöltözve is szép volt, mutatós, de nem különösen kívánatos. Semmi nem hasonlított rajta ahhoz az asszonyhoz, aki a tengerből kilépve fölemelt ujjával szólt rám: „Nein”! Akkor sem tudtam mozdulni, tiltó keze megállított: Nem, mondta ismét németül.
Miután hősünknek nem volt több dolga az egyetemen, Álomhajóval járta a Mediterránumot, várta, mikor bukkannak föl e kultúra játékos szellemét megtestesítő delfinek. Hősünk Lisszabon kikötőjében is a fedélzeten maradt, fájt a lába, csak képzeletében jelent meg a néhány utasának élményeit bemutató Képekkel. Látta a Belém-palotát, a Szent Jeromos kolostort, a Prace do Comérciót, és azt a helyet, ahol Európa (egyik) kulturális fővárosának megnyitása alkalmából államelnökökkel, miniszterekkel és híres művészekkel vacsorázott. Szívesen fölszállt volna az öreg villamosra, ami a film szerelmeseit nyálcsorgató cukrászdába vitte. Olyan sütikért és fagylaltért, amit a hajón nem kapott, pedig az ellátás egészen kiváló volt. Mire Marseilles-be értek, már nem tudott veszteg maradni. Emlékei vonzerejének engedve partra szállt, hogy hallevest egyen a kikötőben. Kért egy pohár fehérbort, s eszébe jutott, hogy egykor, amikor erre kalandoztak, Judit nem kért. Kevés volt zsebükben a pénz. A leves nemcsak különlegesen finom volt, de a férfi többet is szívesen evett volna. Felesége ezt is tudta, néhány halszeletet a saját tányérjából áttett az övébe. A rákocskákat azonban gondosan lerágta. Amikor ez a kép megjelent előtte, elromlott a mostani halleves nagyszerűsége, és kedvetlenül fizetett, hogy elinduljon a Basillica Notre Dame de la Garde felé: a tornyok mindig vonzották. Elképzelte a csodálatos panorámát, de vele együtt maga előtt látta a tengerbe veszett hajósok emléktábláit is. Hamarosan azonban kifulladt, s ettől végleg elkeseredett. Visszament a hajóra. Innen még egy ideig nézte a nyüzsgő várost, kereste If várát, aztán besötétedett, s a hajó tovább ment. Ostendében nem szánta el magát arra, hogy vonatra szálljon, és – végre – elmenjen Gentbe, ahol fia együtt tanult leendő menyével az egyetemen, de a félév alatt csak Judit látogatta meg őket, neki nem jutott rá ideje. Most is inkább Londonba menne, de az kívül esett a hajó egyébként ismeretlen menetrendjén. És egyszer csak arra ébredt, hogy Bergen kikötőjében horgonyoznak. Nézte a szűk utcákat, hívta az emlékeit, aztán a nézegetéshez leült, és újabb szokása szerint elaludt. S emlékeiben minden összekuszálódott.
Amikor az Álomhajó a Sognefjord kellős közepén megállt, eszébe jutott, itt egykor nem tudták, hogy Midfjord nem egy kikötő neve, hanem csupán átszállóhely, ahol le kellett volna ereszkedniük a vízen imbolygó csónakba, hogy az Aulands-fjordon hajózva eljussanak Flamba, ebbe a gyönyörű faluba, ahonnan a hegyivasút csodálatos vidéken elviszi őket Myrdalba, a Bergen–Oslo vonal átszállópontjára. De a katamarán – mint most az Álomhajó – továbbvitte őket a Sogne-fjord egyik csücskébe. Éjfélre egy ismeretlen sötét kisvárosban találták magukat, ahol a kapitány egy kis szállodában jó drága szobát szerzett nekik, ahonnan ködös hajnalban indultak visszafelé, hogy Balestrand lenyűgözően szép kikötőjében egy későbbi hajóval eljussnak Flamba.
Az Álomhajó ezúttal ragyogó délelőtt kötött ki Balestrandnál, s ő nem tudott ellenállni a csábitásnak, hogy elinduljon a varázslatos faluba, és ismét megnézze azt a fjordokra néző, fantasztikus kilátású Tjugum Cabint, ahol Judittal arról álmodoztak, milyen jó lenni itt eltölteni néhány napot, amire nem juthatott idejük. Ahogy fölfelé ballagott, egyszer csak Judit karját érezte a magáén, aki egy kosár epret hozott. Epret, itt messze Északon! Már ez is csoda volt. Amikor Judit fogta a kosárkát, hogy vissza kell vennie, már némi szorongással indult egymagában tovább. Eltelve a világ legjobb eprével megbánta, hogy nem ment a feleségével. Hátha a norvég legendák egy vaják harcosa kerítette hatalmába! Féltette, és egyre idegesebben kereste. Mindenütt epreskerteket látott. Vajon melyik az, ahová Judit visszavitte a kosarat? Magányosan tévelygett, összevissza tekergett, és keresett valamit, de nem tudta, mit. Hol lehet a felesége? Minden furcsán eltorzult körülötte. Az Álomhajó matrózt küldött keresésére, mert hallották már itteni eltévedésének történetét. De ezúttal nem szorult valami útvesztőbe, visszament a fedélzetre. Aznap nem ment vacsorázni, hanem rögtön lefeküdt és elaludt – rémálmai voltak.
Minden másként volt. Emlékezett, hogy a Ferihegyi repülőtéren találkozott négy útitársával, akikkel az OTKA tanulni küldte Hollandiába. A férfi régi orvosbarátja volt, aki jogász feleségét is magával vitte a hivatalos útra (nyilván saját költségén). A kis csoport negyedik tagja neves vegyésznő, aki megismerkedésekor nem mulasztotta el fölhívni a többiek figyelmét, hogy az MTA levelező tagja. Furcsa módon gépük nem Schiphol betonján szállt le, s ők egy nagy hajó fedélzetén nézték a csatornán horgonyzó vagy közlekedő óriási személyhajókat, ahogy szép lassan benavigáltak a központi kikötőbe. Még látta maga előtt a Hilton épületét, aztán az emlékezés filmje megszakadt. A tágas rakpart helyett a központi pályaudvar szűk csomagmegőrzőjében vitáztak, milyen érmet kell az automata szekrény nyílásába bedobni, hogy a szekrény bezáródjon. Miként kerültek ide? Nem emlékszik. Még volt némi idejük az Enschede városába közlekedő vonat indulásáig. Kimentek sétálni. Magabiztosan vezette professzor társait Amsterdam állomásközeli utcáin. Végig sétáltak a de Wallen kirakatai előtt, s persze magukban tartották, mit gondolnak a gyönyöröket kínáló lányokról. Elsétáltak a Damra, ahol találtak egy kisvendéglőt, és dutch pancake-ket (sós hollandpalacsintát) ettek. Amikor felszálltak egy csatornanéző motorosra, már két részre szakadt a kis társaság. Külön ment a házaspár, s mögöttük ballagtak ők ketten. Az emlékező megfogta az asszony karját, hogy besegítse az ülésére. Hirtelen megmozdult benne valami, megérintette a már nem túl fiatal tudós asszony eddig észre se vett női varázsa.
Enschedéből busszal mentek a Twente Egyetem fantasztikusan zöldellő campusára. Természetesen egymás mellett ültek. Majd mindenki megkapta a szobáját, s máris rohanni kellett az első ismerkedési estre. Pontos beosztással megtudták, továbbképzés címén mi vár rájuk a következő két hétben. A pályázatelbíráslás tudományosan kidolgozott gyakorlatát fogják megtanulni. A vendéglátó intézmény vezetője szerint ez a legkorszerűbb és legeredményesebb módszer az egyetemi világban. Sok unalmas óra és képtelen feladatmegoldási kísérletek sora várt rájuk. Egyikük sem hitt a módszer csalhatatlanságában. Ennek ellenére szorgalmasan látogatták az órákat, szabadidejükben igen jól érezték magukat. Együtt étkeztek a menzán, ami jó volt, s rendelhettek az étel mellé – bort nem, mert az nagyon drága volt, de – holland szeszpárlatokat. Legjobban mind a négyen a Bolst kedvelték, az asszonyok a cserép palackokból néhányat haza is hoztak virágvázának. A nap zárásaként még együtt vagy kettesével sétáltak a parkban.
Az már Amsterdamban kiderült, hogy az orvos-jogász házaspár szeret együtt kószálni, s hősünk gyakran marad kettesben a korabeli asszonnyal, aki sokkal fiatalabbnak nézett ki önmagánál. Még a nagyváros egyik utcasarkán közelebb húzódtak egymáshoz, úgy sétáltak. A hatvanas (özvegy) férfiben, különös felfedezés ment végbe: sok év után ismét élvezte egy szépasszony vonzerejét. Furcsa áramlások indulnak el bensőjében, amit régen érzett utoljára. A továbbképzési foglalkozások után már keresték egymás társaságát, kettesben sétálnak, nézelődtek, beszélgettek szabad idejükben. Valami mindkettőjükben mozgolódik. Már fognák egymás kezét, ha az asszonyé nem a kabátja alatt rejtőzne. Vacsora után, éjfél körül elfoglalják kollégiumi szobáikat. A férfi kicsit szomorú és a fal felé fordul. Hirtelen nyílik az ajtó, meggyullad a szobai lámpa, és ott áll zavarban, hálóruhában, de igen határozottan a kolléganő. Nem tud elaludni, panaszolja, de most azért jött, hogy biztosítsa, ő is kívánja az ágybeli együttlétet. Mégsem tehet mást, egyedül kell visszamennie szobájába, mert neki hazatérve a férjét kell ápolnia. Ezt várják tőle a fiai is. A férfi izgatottan töprengett, utána menjen-e az asszonynak? Végül ismét elnyomta az álom.
E kalandról – ha az volt – a férfi hazatérésük után már meg is feledkezett; amikor egymás mellett találták magukat egy akadémiai fogadáson. Az asszony először tegezte. Özvegy mondja, és arra kéri, látogassa meg egyetemi laborjában. Találkozzanak, hátha még maradt valami a Hollandiában (beteljesületlenül maradt) érzelmekből és vágyakból. Most már viszonyuk is lehet, mondta, nyers szókimondással. A férfi megígéri, hogy másnap telefonál. De halogatja. A vágy, ami Hollandiában föllobbant, azóta kihűlt. Fölidézhetetlen. Egy évvel később megkapja az asszony gyászjelentését. Hosszú kórházazás után hagyta itt szeretett laborját, a fiait, a két unokáját. A levél megkésett, már nem tud elmenni a temetésére.
A hajó új kapitányt és személyzetet kapott, más lett az ellátás. A süket, rosszul látó, nehezen mozgó férfi magányosan bámulta a tengert, miközben mindig fájt valamije. Idejét majdnem kizárólag a hajón töltötte. Arra gondolt, Japánba is el kellene mennie, de ennél jobban izgatta, hogy eddig nem sikerült eljutnia az Iguazu vízeséshez, és elhatározta, azt azért fölkeresi. Sétái közben azon gyötörte magát az Álomhajó fedélzeten: mit csinált rosszul és mit jól, hogy ebbe a kilátástalan helyzetbe jutott. Mennyiben győzte le az ellenséges világ és milyen szerencsékkel áldották meg a Múzsák. Fájdalmasan jutott eszébe néhány végzetes tette, szégyellte, hogy sokszor az orránál fogva vezeték. Olyan kalandba is belesodródott, amibe nem szabadott volna. Mea culpa, mea cupa, mea maxima culpa.
Ahogy hűlt az idő, napokon keresztül nem mozdult ki a kabinjából. Egy reggel Ragusában kötöttek ki. Itt az öregember megérezte Lapad és Gruz sajátos illatát. Partra szállt, s a hajóállomásról az egykor Tito marsall nevét viselő úton a Pile kapuhoz ment, hogy innen induljon újra látni az Onofrio kutat, a Rektori palotát, majd a régi kikötőben fölszálljon a Lokrumra induló hajóra. Ahogy egymagában gyalogolt, hirtelen rádöbbent, az illat nem a virágoké, hanem Judité. Feleségének intim illata itt Ragusában járta át először minden ízében, minden érzékszervében. A jáki kápolnában menyasszonya gyönyörű ruhában lepte meg, s tudta róla, hogy kedves, okos, sőt talán azt is érezte, hogy céltudatos. Mindenesetre még a házassági szertartás előtt megvitatták, ő is szeret utazni, s az esküvő utáni reggelen örömmel száll vonatra, hogy megismerjék Belgrád és Szarajevó sajátos ízeit, s a magyar történelemből ismert épületeit, mindenekelőtt Nándorfehérvárt. Nászútjukon csak Dubrovnikban ismerték meg oly igazán egymást, hogy annak élményemlékei az öregember érzékeit újra fölélesztették a Vágy csábításaival.
A Pile kapuhoz közeledve elment Szent Balázs szobra mellett, s amint átlépett az átvezető nyíláson, szemébe ötlött „egy négyszögletes márványlapon három dombormívű fej” – írta Jókai. – „Közepén egy bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arcvonású barátfej; jobbról-balról egy-egy szelíd kifejezésű apácafej.” Talán azok az apácáknak a képét látjuk, akik a Három márványfejben zavarba hozzák a mindkettőjükbe egyszerre szerelmes szerzetest. Az öregemberrel ez nem fordulhat elő, hiszen mindkét női arcban ugyanazt a Juditot látja, akinek leánykori álmaiban bizonyára nem szerepelt a kolostor. Házasságuk alatt meg folytonosan a feleség, az otthonteremtő, az anya szerepét gyakorolta és készült arra a boldog pillanatra, hogy nagyija legyen unokájának. Az apáca Krisztus jegyese, sorsa – mondják a lexikonok – a vallásos hitben teljesedik ki: Judité családteremtésben valósult meg. A Pile-kapu kőfala darabokból álló tükörré változott, s az öregember minden darabban ifjú felesége hívogatóan mosolygó arcát látta. Azt is hallotta, hogy sürgeti: hagyja most Jókait és a hajdani apácákat, keressék meg végre azt a helyet, ahol nászútjuk két átutazott napja után kettesben lehetnek. Akkor is forrón sütött a nap, izzadtan cipelte a csomagokat, még nem ismerték a húzós kocsit sem, ami későbbi utazásaikon jó szolgálatot tett neki és nekik. Az öregember világosan látta azt az egyszerű családi házat, ahol kiadták nekik az egyik szobát, és ahol a vihar megakadályozta, hogy a csomagok letétele után azonnal rohanjanak várost nézni. Mit tehettek a sötétben maradt házba zárva: megbontották az ágyat és…
Hirtelen most is sötétség zuhant a városra, ömlött az eső, patakokba folyt lefelé a víz. Mennydörgött és villámlott. Azt a házat azonban az Álomhajó utasa nem találta. Bőrig ázva ismerős illat csapott az orrában, ezt követve bekopogott, de Mária, a hajdani háziasszony, nem nyitott ajtót. Az öreg lenyomta a kilincset és belépett a sötét előszobába. Kereste a villanykapcsolót, de nem volt. Tapogatózott, hol jött be, de egy másik ajtón ment át egy másik szobába. Aztán a harmadikba, negyedikbe, noha akkor összesen sem volt ennyi ajtó és ennyi szoba. Ilyen sötét sem. Az egykori élmény megismételhetőségének elemi erejű vágya egyre újabb sötét szobákba hajszolta. Egyszer csak rádöbbent: ez nem az a ház, ez a Maze. Az útvesztőben a gyönyör íze helyett megjelent nyelvén a maró félelem. Aztán talált egy tálat tele cukrozott eperrel, amit csak Judit készíthetett neki. Emlékezete minden zugát betöltötte az ismerős íz. Tovább tapogatózott a ház ismeretlen labirintusában. Egyszer csak előtte világított annak az ágynak a fehér lepedője, amire oda volt készítve Judit vadonatúj csipkés hálóinge. Noha gyönyörű darab volt, anyósa legszebb nászajándéka, de a fiatalasszony akkor délben – amikor tombolt a vihar – nem viselte.
De hol lehet? A takaró alatt? Gyengéd kézzel fölhajtotta. Egy gyönyörű fiatal nőt látott, aki azt kérdezte: „Öregember! Hogy kerülsz ide?” Persze nem Judit volt, hanem Melpomené múzsa. Villogó fekete szemek néztek rá: nem tudott válaszolni. Azért sem, mert a tér megtelt dallal, ami nem a szerelemről szólt, volt benne valami tragikus árnyalat. A múzsa rámosolygott: „Vén vagy. Kárpótlásul nézz ki, s előtted nagy vágyad, az Igazu vízesés látványa. Ne az örvénybe nézz, mert elcsábít és elnyel, csodáld a vízfüggönyöket.” És a meglepett aggastyán elindult a tárva-nyitva álló ajtó felé, de a küszöbben elbotlott, s nem tudott fölkelni. Kabinjában tért magához. Az Álomhajó fehér egyenruhás orvosa bekötözte véres lábszárát és könyökét, majd adott valami injekciót, amitől elaludt.
Vége.
(Neki? Vagy a cselekménynek?)
Taxner-Tóth Ernő (1935–2025) Széchenyi-díjas irodalomtörténész, professzor emeritus. Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös életművét kutatta.