Sárközy Péter
A századforduló magyar Marinettije
Búcsú az olaszul író magyar költőtől (Tomaso Kemeny, 1938–2025)
2025. november 5-én 87 éves korában elhunyt a kortárs olasz költészet egyik legnagyobb alakja, a Budapesten született Kemény Tamás. A Világháború után vízipólóedző nevelőapja és édesanyja magukkal vittek Olaszországba, ahol Milánóban élt haláláig. Ott végezte általános, középiskolai és egyetemi tanulmányait, egyetemi tanár lett a paviai egyetem angol-amerikai irodalom professzora és Tomaso Kemeny néven ismert olasz költő. Az ő esetében nincs szó a költői nyelv váltásáról, mint az olasz íróvá vált Edith Bruck vagy Giorgio Pressburger esetében, hiszen az ő számára természetes volt, hogy olasz nyelvű környezetben, olasz iskolákba, egyetemre járva olasz értelmiségivé, az angol-amerikai irodalom professzorává, valamint olasz íróvá és költővé vált, méghozzá a kortárs olasz neoavantgard művészet egyik legnagyobb alakjává. Költőként és íróként is természetesen második anyanyelvén, a kisgyerek korában tökéletesen elsajátított olasz nyelven, olasz és angol-amerikai költők hatása alatt írta tanulmányait, verseit és regényeit. Tomaso Kemeny tehát olasz író és költő, olasz irodalomkritikus és az angol irodalom egyetemi tanára és olasz fordítója volt. Ugyanakkor Kemény Tamás egész életében magyarnaktartotta magát, aki szüleivel és magyar barátaival mindig magyarul beszélt, aki felnőtt fejjel magyar költőket olvasva és fordítva majdnem ötvenéves korában döbbent rá igazán az olasz nyelvűsége alatt meghúzódó magyar identitására. Kemény Tamás olasz költőként olasz verseiben megénekelte gyerekkori magyar élményeit, édesanyja meséit, a háborúban elesett édesapja és őt örökbefogadó, a családjával együtt hazájából elmenekülni kényszerült nevelő apja történeteit. Tekintettel arra, hogy a rendszerváltás óta gyakran vett részt magyarországi költői rendezvényeken, így a Magyar Írószövetségben és a Szépírók Társasága köreiben ismertek a Szkárosi Endre által olaszról magyarra fordított „magyar versei”, mindenek előtt az Erdély aranypora címmel 2005-ben megjelent tizenkét énekből álló mitikus eposza, a Transilvania Liberata.
Kevésbé ismert azonban Magyarországon, hogy Kemény Tamás ékezetek nélküli olasz nevén a modern (kortárs) olasz irodalom egyik legjelentősebb alakjának számít, akinek olasz nyelvű művei egyúttal a világirodalom utóbbi fél évszázadának egyik nemzetközileg is elismert részét képezték és képezik ma is. Már első, angol és olasz nyelven írt verseskötete, A gyilkos kesztyűje is bilingvis kiadásban jelent meg (The Hired Killer’s Glove – Il guanto del Sicario, Out of London Press, New Yorks-Norristown – Milano, 1976), amelyet azonnal több nyelvre lefordítottak. Ezt a művét újabb kötetek követték, és szinte nem jelent meg az utóbbi fél évszázadban egyetlen olyan kortárs olasz költői antológia, amelyben ne szerepeltek volna Tomaso Kemeny versei. Hasonlóan gazdag fordítói munkássága is. (Csak néhány név az általa fordított szerzők közül: Shakespeare, Marlowe, Blake, Coleridge, Shelley, Lewis Carroll, Dylan Thomas, James Joyce, Wordsworth, André Breton és a magyar költők közül: Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János, Szkárosi Endre és Szőcs Géza.) Byron verseinek 1993. évi olasz kiadása Tomaso Kemeny fordításában jelent meg 800 oldal terjedelemben a Mondadori kiadónál, és a 2025-ben kiadott Keats-kötetben más olasz fordítók mellett ott szerepelnek Kemény Tamás utolsó fordításai is.
Mint a paviai egyetem angol-amerikanisztikai intézetének professzora és az olasz anglisztikai társaság többször újraválasztott elnöke, természetesen több tanulmányt és tanulmánykötetet jelentetett meg kedves angol, francia és német költőiről és az új olasz futurista iskola, a „mitomodernizmus” elméleti, poétikai, és összművészeti jelentőségéről.
A mitomodernizmus művészeti és irodalmi irányzat manifesztumát 1994-ben Giuseppe Conte és fiatal neoavantgard olasz költő barátai fogalmazták meg Firenzében, a híres firenzei Santa Croce bazilika kolostorában. A mitomodernista irányzat vezetői kiáltványukban felhívták a figyelmet a költészet és a művészetek erkölcsi tisztaságának fontosságára. Az új irányzathoz több neves olasz és külföldi költő is csatlakozott (így Mario Luzi, Lawrence Ferlinghetti, Mary de Rachewiltz, Gao Xingjian és a magyar Szkárosi Endre). Az új évezred első negyedében az olasz mitomodernista művészeti mozgalom vezéralakja a magyar származású Tomaso Kemeny volt. Ő alapította meg a milánói „Költészet házát” a Casa della Poesiát, amelyben nemzetközi költőtalálkozókat, performance-okat szerveztek kortárs európai, amerikai és távol-keleti költők részvételével, és antológiákban megjelentették az előadott műveket. Kemény Tamás volt a haláláig az olasz és európai neoavantgárd költők házának egyik vezetője.
A nyolcvanas évekig Kemény szinte teljesen elzárkózott a Magyarországgal való kapcsolatfelvételtől. Ennek nemcsak politikai, hanem elsősorban érzelmi okai voltak. Amint maga is bevallotta: „félt saját gyermekkora emlékeitől”. A feloldást minden bizonnyal a magyar irodalommal való intenzívebb kapcsolatfelvétel segítette elő, amikor olaszországi magyar barátai közül a Milanóból a paviai egyetemre hetente háromszor vele együtt utazó, a paviai magyar tanszéken oktató Ruzicska Pál professzor megkérte magyar versek fordítására, és a római egyetemi magyar tanszék által szerkesztett olasz hungarológiai folyóirat, a Rivista di Studi Ungheresi elkezdte közölni kedves magyar költői, Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János verseiből készített fordításait.
Legkedvesebb magyar költője Ady Endre volt, akiről tanulmányt is írt, és utolsó éveiben Lédára várva, avagy a szépség kalandjai címmel egy poémát készült írni Adyról és a modern magyar költészetről. Érdemes idézni az eposz Ady tiszteletére írt bevezető énekét Szkárosi Endre fordításában:
Ady nunc et semper
Ady Endre a lángra gyúlt versig ér
és hatalmas örvényt sodor
az anyanyelv testébe;
páratlan nyugtalanság örökzöld
költője, a magyar Dionűzosz
égő öltözetben fagyalbokorban kel át
a síkon, a Pusztán;
a soha be nem hegedt káosz
angyalaként
az ég dobján veri
a riadót, és ifjak ezrei követik
a felkelés izzó örvényeiben
öklüket rázva
a disznófejű Nagyúr
trónja felé:
„Százszor feldobott kő
vagyunk, hogy te orcádra üssünk,
hitvány Zsarnok, de mindig visszahullunk
szétszóratott kicsiny hazánkba,”
Erdély kapujában, a Sebes
partjainál, Nagyváradon történt,
hogy Ady meglátta Lédát;
sólyomalakban köröztek
az ősz terein,
szerelmesen, megtépett tollal.
Kemény Tamás a római magyar tanszék felkérésre készítette első József Attila-fordításait, amelyeket József Attila Flórához írt leveleivel egy kötetben jelentettünk meg egy magyar szakon végzett hallgató szerkesztésében (Attila József: Amore mio, a cura. Nicoletta Ferroni; Roma, 1995, Bulzoni). Újabb József Attila fordításokat készített az 1996-ban Magyarországon kiadott József Attila monográfiám („Kiterítenek úgyis”. József Attila kései költészete. Budapest, 1996, Argumentum) olasz kiadása számára, amely Nicoletta Ferroni doktori disszertációjával együtt jelent meg 1999-ben a Bulzoni kiadó gondozásában. József Attila fordításainak betetőzése volt a József Attila születése századik évfordulójára kiadott válogatott kötet (A. József: Poesie. Roma, 2005, Lithos), mely minden bizonnyal József Attila verseinek legjobb, igazi költő által olaszul megszólaltatott kiadása. Igen érdekes a Szépség koldusa verseiből összeállított kis fordításkötete is, amelyet a 20. század eleji magyar festők festményinek színes fotóival illusztrált, mert a magyar költő fiatalkori versei Kemény Tamás fordításában „az érett” József Attila stílusában jelentek meg olasz nyelven.
A rendszerváltás után egyre több alkalommal jött irodalomtörténész-előadóként Magyarországra, és ennek során alakult ki baráti kapcsolata a magyarországi neoavantgárd költőkkel, mindenekelőtt Szkárosi Endrével és Szőcs Gézával. A Magyarországgal és a magyar irodalmi élettel való kapcsolatfelvétel, valamint szeretett édesanyjának és nevelőapjának elvesztése vezethették arra, hogy olaszul írt verseiben már korábban is előforduló kisebb életrajzi utalásokon túl is foglalkozzék magyarságával, hogy mit is jelent számára olaszul író magyar költőnek lenni, ahogy ő maga fogalmazta meg saját költői identitását. Ennek költői hozadéka az 1985–2004 között írt 12 énekből álló eposza Torquato Tassó Megszabadított Jeruzsáleménekés az általa is fordított Ezra Pound Cantosának stílusát modern formában felidéző La Transilvania liberata (A megszabadított Erdély), amely szinte egyszerre jelent meg 2005-ben Olaszországban és magyar nyelven Aradon barátja, Szkárosi Endre fordításában Erdély Aranypora címmel.
Kemény Tamás csak kisgyermekkorában élt Erdélyben, és először könyvének magyar kiadása után látogatott el az általa megénekelt városokba. Erdély számára az ifjúkori mesék világa, amelyekben az olvasni szerető kisgyerek – Jósika, Kemény és Jókai regényei alapján – az aranykort kereste. Épp ezért tartom kiváló megoldásnak Szkárosi Endre magyar címválasztását: Erdély Aranypora, hiszen Kemény Tamás olaszul írt poémája semmiképp sem értelmezhető valamiféle „irredenta” nosztalgiaműként, melyet esetleg a román és magyar olvasók Tasso Gerusalemme Liberata című elbeszélő költeménye címének parafrázisaként értelmezhettek volna a „megszabadított Erdélyt”. Kemény Tamás esetében a „megszabadított” Erdély nem Babits fogarasi éveinek tordai pogácsás tája, melynek „határát sorompók nem állják”, hanem a gyermekkorától Itáliában élő költő édesanyjától hallott meséinek világa. Művével a költő nem Erdélyt, hanem önmagát kívánta felszabadítani a benne élő fájdalomtól.
Az „álommese” költemény (poema epiconirico) a szerző előszava szerint „mesesűrítményekből” áll, az Édesanya szavainak felidézéséből, a korai gyermekkorban hallott csodás történetekből fogant. A több éven át formálódó költői szöveg egy igen sajátos hun–magyar mitológiai világot teremt, melynek megértésére a szerző a hosszúvers előtt prózában is összefoglalja a magyar mitológiát és történelmet nem ismerő olasz közönség számára az énekek meglehetősen összekuszált „tartalmát”.
Tomaso Kemeny eposza esetében nincs szó semmiféle reális történetről, igazi mitológiáról, ellenkezőleg, mint egy álom-mesében, minden összekeveredik, egymásba olvad: Csaba királyfi és Vajk alakja, a költő második világháborúban elesett katonatiszt édesapjának és az őt felnevelő nevelőapa emléke és mindenek előtt az olasz szövegben is magyarul drága Anyuként szereplő édesanya alakja, akitől a kisfiú a magyar ősökről szóló mondákat hallotta. De a költemény nem idézi fel a régi meséket, hanem ezek töredékeit építi be a felnőtt ember álomképeibe, így a legendák keverednek a magyar királyság 1918/19-es összeomlásának és a dicstelen őszi és tavaszi „forradalmak” családi történeteivel, a második világháborút átélt gyerek élményeivel, az 1956-os forradalom eseményeit „olasz fiatalként” megélt költő önmarcangolásával:
Én nem voltam ott Budapesten, hogy égre
emelt géppisztollyal köszöntsem,
amikor a harckocsik visszavonultak,
s nem térdepeltem le a pislákoló
gyertyák fényében a hazafiak
sírja előtt; nem voltam ott
(jó ideje nyugaton élve)
a valódi/ függetlenségért harcolni,
nem vakítottam meg sárral a tankok
periszkópját, hogy utat nyissak
a bajtársak molotovjainak.
A karomat sem díszítettem
a Nemzetőrség trikolórjával,
s nem láttam, amint orvul az oroszok
acéllávába temették a szabadság
kiáltását, amely egy egész népet
mentett meg a gyalázattól.
Nem tartóztattak le, nem hallgattak ki,
nem ütlegeltek, láncra verve nem temettek el.
De itt vagyok még, és hallgatom
a katonák hangját,
akik egy másik november során
az atyai ház ablaka alatt
vonultak el és énekelték
„Édes Erdély, itt vagyunk,
érted élünk és halunk.”
Ebben az álomeposzban minden egymásba olvad, összekeveredik: az ősmagyar legendák mitikus világa a kisgyerek világháborús emlékei, a szülők meséi, a magyar történelem eseményei, a Ceauşescu elleni romániai lázadás hírei. Ha úgy tetszik, szörnyű benne a zűrzavar. Épp akkora, mint amilyen volt a 18. századi híres James Machperson által írt Osszián-énekekben, melyekből ugyan nem lehetett rekonstruálni a kelta őslakosság történetét, csak az angolok által leigázott skót nép ragaszkodását az ősi gael nyelvhez, a múlt emlékeihez, nemzeti identitásukhoz.
Tomaso Kemeny, azaz, Kemény Tamás Erdély-eposza a modern olasz költészet egyik legjelentősebb művészi teljesítménye, amelyért a szerző Olaszországban a Nobel-díjas költőről elnevezett Montale-díjat kapott, és egyúttal a modern magyar költészet egyik legnagyobb költői műve is, hiszen ez az eposz rólunk is szól, a mi magyar életünkről, a mi tragédiáinkról, Trianonról, Erdély elvesztéséről és ’56-ról, szabadságvágyunkról és álmainkról.
A magyar irodalomtörténet egyik legérzékenyebb pontja a hiányzó magyar eposz volt. Most, Vörösmarty és Arany János után másfél évszázaddal ez az új eposz megszületett, Kemény Tamás magyar költő eposza a Megszabadított Erdélyről – igaz, olasz nyelven. A Szkárosi Endre mesteri fordításában tíz évvel ezelőtt Erdélyben kiadott könyvet sajnos máig nem jelentette meg egyetlen hazai kiadó sem, sehol sem kapható, és az Országos Széchényi Könyvtáron kívül sehol sem olvasható. Így aztán csak az olaszok olvassák, így ők megtudhatják, hogy költészettel is fel lehet szabadítani a hazát.
Azt is kevesen tudják, hogy Tomaso Kemeny egy másik magyar témájú álomeposzt is írt, amely 2009-ben jelent meg az Una scintilla d’oro (Aranyszikra Castiglione Olonában) című verskötetében. Ez még rosszabb sorsra jutott hazánkban, mert csak egy 9 oldalnyi részlet olvasható belőle magyarul. Ez a Kemény Tamás válogatott verseit tartalmazó, A vízözön mondja címmel a párizsi székhelyű Magyar Műhely kiadó gondozásában 2011-ben kiadott kötetben jelent meg Szkárosi Endre szerkesztésében és fordításában (amely szintén sehol sem kapható). Ebben a kiseposzban a költő azt írja le, hogy a lombardiai Varese melletti kisvárosban, Castiglione Olonában a Szent Lőrinc és Szent István vértanúk tiszteletére felszentelt templom kápolnájában Branda Castiglione kardinális és egri püspök a vele együtt Magyarországon járt neves festőt, Masolino da Panicalét bízta meg egy nagyméretű freskó festésével. A Herodes lakomáját ábrázoló képen egyes művészettörténészek szerint Heródes arca Zsigmond királyra emlékeztet, és a mellette álló alakban Hunyadi János fedezhető fel. Ennek kapcsán a magyar származású olasz költő álomképekben meséli el olasz olvasóinak Magyarország egykori nagyságát és a Hunyadi Mátyás királysága utáni romlását, mintha a nándorfehérvári hős rokona volna.
A magyar könyvkiadás nagy adóssága, hogy a most elhunyt egyik legismertebb olasz költőnek eddig mindössze két (magyar tárgyú verseit tartalmazó) kötete jelent meg a költő anyanyelvén, azok sem hazai kiadók gondozásában, és két magyar barátja halála után nincs senki, aki ezt az ügyet felkarolná. Szégyen, hogy a költészetet szerető magyar olvasók nem ismerhetik meg Kemény Tamás olasz nyelvű költészetét, és nem olvashatják el magyar témájú verseit sem.
Fel kellene kérni az olaszul tudó magyar költőket és fordítókat (Barna Imrétől Rózsássy Barbaráig, Nádasdy Ádámig, és ha még vállalkoznának rá, Baranyi Ferencet, Simon Gyulát és Takács Zsuzsát is), hogy Tomaso Kemeny nekik tetsző verseit magyarra ültessék, és gyűjteményes kötetben kiadják, mint ahogy tette Kardos Tibor professzor 1967-ben, aki tizenhét kortárs magyar költőt kért fel Francesco Petrarca teljes Daloskönyvének fordítására. Tudom, ez nem lesz könnyű és olcsó mulatság, de erre a még meglévő igazi irodalommal foglalkozó kiadóknak (állami támogatással) vállalkozni kellene. Ennyivel a magyar kultúra tartozik a századforduló egyik legjobb és legjelentősebb, mindkét anyanyelven író magyar-olasz költőjének, aki magát Hunyadi János mesebeli testvérének tartotta – joggal.
Sárközy Péter (1945) irodalomtörténész, a római La Sapienza Tudományegyetem magyar tanszékének nyugdíjas professzora.