Szakolczay Lajos

„Engem mindenhonnan kirúgtak”

Alexa Károly, Ács Pál és Székely Júlia Szakolczay Lajossal beszélget

SZAKOLCZAY LAJOS: Most megöregedtem, semmi nem jut eszembe. Tehát egy elég szerencsétlen emlékezés ez.

SZÉKELY JÚLIA: A ’70-es évek első felében a Kortárs szerkesztőségében dolgoztál, a főszerkesztő Kovács Sándor Iván volt. Jankovics Jóska azt mondta: nem tudom, honnan szedte Iván a Lajost. Hát honnan szedte?

SZ. L.: Hogy kerültem a Kortárshoz? Azon gondolkodtam, hogy – akármilyen tragikus is volt – egész életemben mindenhonnan kirúgtak, de mindenhol a legjobb voltam. Tízszer annyit tudok csinálni, mint más. Mert olyan hülye vagyok. Munkamániás. Miért nem vagyok alkalmas vezetőnek? Mert azt nem követelhetem meg a munkatársaimtól – ebből a szempontból hiányzik belőlem a megértés –, hogy mindenki olyan őrülten dolgozzon, mint én.

ÁCS PÁL: Mit tudott rólad KSI?

SZ. L.: ’67 őszén indult meg gyakorlatilag a pályám, első kritikám a Napjainkban jelent meg, 1968-ban, az Utunk 68 évkönyvről. (Ennek is volt előzménye, igaz, nem irodalmi lapban, hiszen 1963 nyarán már írtam Buda Ferenc első könyvéről a Csepel című lap Olvasó munkás rovatába.) Ugyancsak ’68-ban, egy Alföld-publikáció (Palocsay Zsigmond) mellett négy fiatal erdélyi poétát mutattam be, többek között Szisz, Szilágyi Domokos két könyvét és Király Laci bemutatkozó kötetét. A következő évben szintén a Tiszatáj hozta két kárpát-ukrajnai magyar íróportrémat és a Gaál Gáborról szóló cikket. Úgy vélem, Kovács Sándor Iván ezeket a szövegeket olvasva ismerkedett velem. S ahogy a hetvenes évek elején kinevezték főszerkesztőnek, írt nekem, hogy akar velem beszélni. Bementem a Kortársba, és azt mondta, hogy kettőnket, az egyik tanítványát, Jankovics Jóskát és engem fél-félállásban odavenne, és hogy mit szólnék ehhez a dologhoz. Én nagyon örültem. És most, ahogy felidéztem mindezt, az is eszembe jutott, ha ez nem történik meg, talán nincs is pályám. Persze azért lett volna.

Egyetemre 26 évesen, magyar–népművelés szakra jelentkeztem. Húsz pont volt a ponthatár, tizennyolcat értem el, két négyesem volt. Sánta Ferenc-novellaelemzés, aztán egy beszélgetés a népművelés szakon. Nem emlékszem a tanárra, azt kérdezte tőlem, hogy „aztán olvasni szokott-e?”. „Hát, néha-néha szoktam. Folyóiratokat is.” „Aztán milyen folyóiratokat?” Azt feleltem: „az összeset”. Majdnem hanyatt esett a velem szemben ülő. „Micsodákat?” – kérdi. Mondom: „az összeset”. „Legalább kettőt nevezzen meg!” „Nem csupán a magyarországi folyóiratokat: az Új Írást, a Kortársat, a Nagyvilágot, a szegedi Tiszatájat, az Alföldet, a Jelenkort stb.” forgatom, hanem – mivel nagyon érdekel az egyetemes magyar irodalom – a marosvásárhelyi Igaz Szót, a pozsonyi Irodalmi Szemlét és a müncheni Új Látóhatárt is.” Naivul azt gondoltam, hogy talán beférek az egyetemre. Négyest kaptam, így nem jutottam be. Mérgemben mi más lett volna a sikertelenségre a válaszom: legközelebb akkor megyek, ha tanítani hívnak.

Á. P.: Ez mikor volt?

SZ. L.: Talán 1967-ben. Akkor épp a Csepel Vas- és Fémművek Központi Tervezőirodájában dolgoztam. Ahol az egyik munkatársam, a mellettem ülő ellopta egyik skiccemet. S amikor rájöttem, hogy ő volt, négykézlábra ereszkedtem – még a szomszéd szobából is bejött a mindenki –, és két percig ugattam. Majd fölállván azt mondtam: „maga ennyire ugatja ezt a szakmát”. Ilyen a szocialista Csepelen még nem történt, azonnal elbocsájtottak. Jött a segédmunkásság, a nevelői munka. De nemsokára rám köszöntött a Nap. Egyszer csak telefonon fölhív Sándor László, a Gorkij Könyvtár igazgatója, hogy nagyon szeretné, ha én hozzá mennék dolgozni. (Nyilván tetszett neki, amit a kárpát-ukrajnai írókról a Tiszatájban közöltem.) Föl is vett, a folyóirattárban tevékenykedtem. Ott ismertem meg Bata Imrét, aki a tájékoztató szolgálatot vezette. Telt-múlt az idő, majd Sándor László behívat az irodájába. „Arra szeretnélek megkérni, hogy bizonyos embereket figyelj meg.” Mondom, „Laci bácsi, ne haragudj, én nem vagyok besúgó, ezt erkölcstelen dolognak tartom, én ilyet nem tudok csinálni”. Tovább rakosgattam a folyóiratokat. Az idő megint csak tovább gurult, de megakadt egy téglában. Újabb telefon az igazgatótól. Az irodában elő volt készítve egy szék, „ülj le oda!” Leültem. „Vedd tudomásul, ki vagy rúgva!” „Ne haragudj, valamit rosszul csináltam? Nem jól dolgoztam?” „Nálam ki hogyan dolgozik, az az utolsó szempont.” Kirúgott. Hát mindenhonnan kirúgtak! Kovács Sándor Iván is, Juhász Ferenc is; Kis Pintér Imre ugyan nem rúgott ki, csak megorrolt rám.

Iván gondos-pontos szerkesztő volt, határozott válasza volt mindenre. Általában elfogadta a könyvjavaslataimat, sőt nem egynek örült is. (A Gaál Gábor verseiről írott szövegemre – a később a kolozsvári Korunk szerkesztőjévé vált írónak hajdanán 1234-es költő néven jelent meg Bécsben verseskönyve – a bukaresti Méliusz József is reagált.) Ha az általam ajánlott könyvek nem szerepeltek kritikatervei között, azonnal jelezte. Nem hímezett-hámozott, ha valamit rossznak, túlírtnak stb. tartott, bátran megírta. Nyilván százszor meggondolta, hogy kit vesz maga mellé, noha a Tiszatájban megjelent kritikáim alighanem biztosítékul szolgáltak, hogy Budapestre való kerülése után 1972-ben odavegyen a Kortárshoz. Mint egy őrült, úgy dolgoztam. A határon túli magyar irodalom mindig is szívügyem volt, így könnyedén ment az őket körülvevő világban (Közös dolgaink) való tájékozódás. Nekem nagyon szimpatikus volt Iván. Láttam, hogy egy törtető, erős valaki, de tudtam a politikai hátteret, Simon Istvántól meg akartak szabadulni.

Á. P.: És miért akartak megszabadulni tőle?

SZ. L.: Nem azért, mert népi író volt. A miskolci Napjainkhoz kapcsolódik ez az egész. E. Fehér Pál valamilyen felvidéki dologba beleszólt (talán Fábry Zoltán kapcsán), és ezt olyan csúnyán csinálta, ahogy szokta a „haver”, s azt hiszem, hogy Simon erre válaszolt, védte a Napjainkat. Valami ilyesmi volt, tudod? Például amikor én odakerültem a Kortárshoz, akkor még a kritikai rovat régi vezetője megbízott engemet, hogy írjak egy kis kritikát, és egyszerűen azt a szerkesztőség nem fogadta el. Tehát addig kellett várni a megjelenéssel, amíg ez a Simon-féle társaság elment. De Kovács Sándor Iván azért azt bennem mégis látta vagy láthatta, hogy a határon túli irodalom a kisujjamban volt, de látta azt is, hogy igaz, ami igaz, én tudós ember nem vagyok. Én csak egy végtelenül lelkes ember vagyok, szeretem az irodalmat, erkölcsösen csinálok mindent, munkabíró vagyok. És azt is látta, hogy gyakorlatilag rengetegen jönnek hozzám, meg én is megyek hozzájuk. Őneki egy ilyen figura kellett. És az az igazság, hogy nagyon korán, talán az elsők között publikáltam Sütő Andrásról egy kis portrét. Még annyira friss volt a Sütő! És akkor Kovács Sándor Iván erre a kéziratra ráírta, hogy ötös, jeles! El is hiszem! Akkor tudsz valamiről jól írni, ha te tudod a legjobban. (A Nagyenyedi fügevirágban például teljes egészében egy Sütő András-vers is szerepelt.) Na, most könnyű annak a süket Szakolczaynak ugye, aki végigolvasott mindent, az Igaz Szó számait is, elő volt fizetve minden, könnyű volt nekem így dolgozni.

Á. P.: Írnod is kellett a lapba, de hozni is.

SZ. L.: Írnom is kellett a lapba, de hoznom is kellett embereket.

Á. P.: És kiket hoztál? Kik voltak a legjobbak? Kikre vagy leginkább büszke, akiket behoztál?

SZ. L.: Például Szisz, Szilágyi Domokos. Igen, ő nagy név. ’72 nyarán a januári Petőfi-számunkhoz próbáltunk anyagot gyűjteni, és akkor egy kéthetes utat csináltunk Erdélyben és Bukarestben.

ALEXA KÁROLY: Kettesben?

SZ. L.: Ivánnal kettesben. Bukarestben a magyar írók közül szinte mindenkit ismertem. ’72 nyarán jelent meg Szisznek a Sajtóértekezlet című kötete. Szerencsére pont otthon találtuk. Fölmentünk hozzá az ötödikre. Örült a megjelenésünknek. Szívélyes volt, de furcsa. Fogta magát, elfordult és bámulta a falat. Én ismertem őt, nem voltam meglepve. Hirtelen megfordult, és azt mondja: „Lajos, megjelent egy könyvem, elfogadsz egyet? Sajtóértekezlet.” Mit írt be? „Varga Sz. Lajinak, gyarmatügyi előadónknak. Szisz.” Nyilván Ivánnak is dedikált. Oldódott a hangulat. Egy Orlai Petrich Soma Petőfi-festmény nyomatának a szegélyére kértünk a fölkeresett íróktól és a két Szervátiusztól meg Nagy Imrétől aláírásokat. Csaknem ötven híresség – Kós Károly, Balogh Edgár, Sütő András, Benkő Samu, Bözödi György, Szilágyi Domokos, Bajor Andor, Farkas Árpád, Domokos Géza, Beke György, Mihai Beniuc, Szemlér Ferenc és így tovább – tett hitet Petőfi zsenialitása mellett, kalapot emelve. Akkor még Marosvásárhelyen voltunk Sütőnél, vele is beszéltünk, Sütő elvitt minket Nagy Imréhez Zsögödre. Ott töltöttünk fél napot, érdekes volt! Imre bácsi tudta, hogy Iván a főszerkesztő, én meg a slapaj. És egyszer csak beszélgetés közben azt mondja Kovács Sándor Ivánnak: „akkor ez a mángorlófa a tiéd”. Erre Sütő: „te, Imre bácsi, és a Lajosnak nem adsz?” Azt mondja, „milyen Lajosnak?” „Hát itt ül veled szemben!” Olyan zavarba jött, hogy nekem is adott egyet!

Egyszer Iván elküldött bennünket – Jankovics Jóska volt a társam – Hidas Antalhoz. Én Hidas Antalból úgy föl voltam készülve, nemcsak Hidas Antalból, hanem az égvilágon mindenből, ami orosz lágerirodalom, ami elérhető volt az Országos Széchényi Könyvtárban. Úgy megdöbbent ezen, hogy meg sem tudott szólalni. Az sem tudta, hogy honnan jöttünk. Mint egy élő halott az ágyban. Nekem kellett volna megírni, de nem lett semmi az ügyből. Máskor Iván végtelenül leteremtett, amikor tudomására jutott, hogy 1972 decemberében huszonnégy (!) írónak fogalmaztam – az ő fölhatalmazása nélkül, „giccsesen, népiesen, retorikus stílusban” – újévi üdvözletet. Postára adás előtt, nyilván a titkárnő asztalán, rátalált a paksamétára. Iszonyúan földühödött. Ebből ő tizenegyet – fogalmam sincs, hogy ki esett ki a kosárból – fölöslegesnek vélt. Két kézírásos oldalon hét pontban jellemezte baklövésemet. „Elszúrt 23 üdvözlő lapot, amiből pontosan fedezhettük volna azok üdvözlését, akiknek jókívánságokat küldenünk nemcsak protokolláris, de baráti kötelezettség. Továbbá elvett tőlem egy félóra munkaidőt a dühöngéssel és e hét pont papírra vetésével – ez a legfájdalmasabb.”

Számomra mindmáig megmagyarázhatatlan rejtély, hogy szerkesztő barátunk mikor, mit és miért csinált. Humorral, gyakran fekete humorral akarta leplezni örömét, zavarát, kétkedését? Társát akarta bevinni – hogy élvezhesse megdöbbenését – egy olyan erdőbe, amelyet ő (megtehette!) csupán bozótnak gondolt? Talán, hogy ördögből egy csapásra angyallá változhasson? Egyetlen példa! A kolozsvári utcán bandukolva csöndben megszólaltam: „Kós Károlyt se feledjük!” Rám ordított: „nem! A szocialista Jordáky Lajoshoz megyünk, ő a fontos.” Persze voltunk mindkettőnél. S hazajővén írt egy lírai beszámolót – már nyomdában volt az anyag, utánaküldte kéziratát –, valami ilyesfélére emlékszem: „itt ülök Kós Károly istenes lábainál”. Valódi vallomás volt ez, vagy megjátszott szerep? Megválaszolhatatlan kérdés.

Á. P.: Találkoztatok szerkesztőségen kívül is?

SZ. L.: Nagyon szerette Iván az úgyszólván baráti, evős-ivós találkozókat, és mikor Kovács Sándor Iván, nem tudom, hányban, megkapta a József Attila-díjat, a belvárosban voltunk valamilyen éjszakai lokálban…

A. K.: …és onnan elbuszoztunk Esztergomba, a Csülökcsárdába, és ott berúgtunk…

SZ. L.: …E. Fehér ott volt a pesti buliban, és azt mondja Kovács Sándor Iván, hogy: Palikám, most te következel! De nem következett…

Á. P.: Szerinted Iván érdeklődése a határon túli irodalom iránt honnan van? A Tiszatáj idejéből, vagy őneki volt valami különös oka?

SZ. L.: Te, nem tudom. Ez nem volt divat akkoriban.

Á. P.: Iván érdeklődött a határon túli magyar irodalom iránt, de ez kényes kérdés volt akkoriban. Hogyan ellenőrizték? Ő maga ellenőrizte, hogy mi jöhet, mi nem jöhet, vagy esetleg a politikával tartott valamilyen kapcsolatot? Hogy dőlt el, hogy mi az, ami bekerülhet, és mi az, ami esetleg nem kerülhet be a lapba?

SZ. L.: Lehet, hogy őneki volt egy olvasója… Tudod? Úgy gondolom, hogy volt egy olvasója. Na most, hogy ez ki volt, vagy ki nem volt, ezt nem tudom.

Á. P.: De arra emlékszel-e, hogy ti hoztatok határon túlról valami szöveget, ám végül nem jöhetett? Vagy ilyen nem volt? Ti tudtátok, hogy mi az, ami teljesen rendben van?

SZ. L.: A határon túliak politikai értelemben teljesen nyomdakész szövegeket küldtek.

Á. P.: És beleavatkoztak-e abba, hogy te mit írj?

SZ. L.: Az én szövegeimbe nem nagyon szoktak belejavítani. De valamelyik ilyen szövegemben egy félmondatot ő maga belejavított. Igen, egy félmondatot beleírt.

Á. P.: Hát az nem sok.

SZ. L.: Az Örkény életműsorozatot 1971-ben kezdték kiadni, és akkor én egy portrészerű valamit akartam írni a könyvről, nemcsak egy egyszerű kritikát, hanem egy komolyabb tanulmányt. S abban, csak nagyon fal mentén, egy mondatban a közép-európai abszurd írót is említettem. Ezt Kabdebó Lóránt kihúzta. Kétszer is kihúzta, hogy ezt nem lehetett leírni. Úgyhogy én a könyvemben írtam be csak ezt a részt.

A. K.: Kabdebó ebben veszélyt látott.

Á. P.: Tehát volt egy olyan korszak, amikor a közép-európai abszurd nem jöhetett.

SZ. L.: Na most lehet, hogy jöhetett volna, csak tudod, ő nem engedte. Ő félt.

Á. P.: Térjünk vissza Ivánhoz!

SZ. L.: Igen! Például ilyen dolgok is megtörténtek. Vasárnap reggel lemegyek a postaládához – az összes napilap, Népszabadság, Magyar Nemzet stb. elő volt fizetve –, hogy fölhozzam az olvasnivalót, s mit látok, az újságok között ott van egy levelezőlap, Iván írta. „Éjjel itt voltam, ellenőrzésen, nem engedtél be. Még számolunk. Egész éjjel itt voltam, csengettem, nem engedtél be ellenőrzésre, számolunk.” Na most, hogy ő ezt játékból csinálta, vagy azért, hogy féljünk, nem tudom. Az az igazság, hogy bennem egész életemben félelemérzet nem volt. Én mindig mindenhol leírtam azt, amit akarok mondani.

Képzeljétek, kikértem rólam a besúgói jelentéseket, alig ötven oldalt hoztak ki. Ez a nullával egyenlő. (Röhej, még kézíráspróbát is vettek tőlem, hogy nem én írtam-e azt a falra ragasztott röplapot.) Az első? 1973-ban a Marczibányi téri Művelődési Házban ki volt plakátolva, hogy egy fiatal költőt, Nagy Gáspárt bemutatja egy fiatal kritikus: Szakolczay Lajos, énekel egy fiatal énekes: Faragó Laura. Én megírtam a bemutatót, de megbetegedtem, és nem tudtam elmenni a rendezvényre. Jankovics Jóskát kértem meg, hogy olvassa fel a szövegemet. Na, most, ő jól fölolvashatta, mert a besúgó csak a plakátról tájékozódva Szakolczayt emlegetett a jelentésében. Nem tudta, hogy nem én vagyok.

Á. P.: És a besúgó összekevert benneteket?

SZ. L.: Végig. Azt hitte, hogy az általa látott Jankovics én vagyok. Ez egy jó történet. 1973-at írtunk.

Á. P.: Kik lehettek ezek a besúgók?

SZ. L.: Persze ez nem derült ki. De térjünk vissza a Kortárshoz! Avval, hogy KSI engem odavett, a saját munkáját is megtámogatta, mert én annyi mindent tudtam ezekből a dolgokból! De sajnos az a baj, hogy olyan emberek is voltak a Kortársban… Belenyúlok például egyszer a papírkosárba, kiveszek egy összegyűlt kézírásos lapot, ceruzást… Hát az Isten azért adott nekünk egy minimális tehetséget, ha elolvasol három mondatot, látod, hogy ezt író írta, hát nem? Aki ezt nem ismeri fel, és a Kortásban nem tudom, ki nem ismerte fel… Tudjátok, mi volt? A fantasztikus író, Szabó István novellája! Nem is emlékszem, hogy mi lett a sorsa. Én annyira szerettem, egy zseni volt… Elképesztően ez! (Más: a Gorkij Könyvtár egyik papírkosarában pedig öt darab teljesen épp Szép Szó lapult; rejtély, hogy ez az unikum hogyan kerülhetett oda.)

A. K.: Akkor kié volt a szépprózarovat? Szeberényi ott volt már akkor?

SZ. L.: Persze, Lehus volt a rovatvezető. Ami most következik, azt mindenképpen el szeretném mondani nektek! Hogy miképp akartam én az Aczél bajszát húzogatni? Két éven keresztül kiadtam egy 10 forintos Szakolczay Lajos-féle József Attila-díjat. Az első évben Csíkszentmihályi Robi barátom egy szoborba foglalta bele a pénzkarikát. A második évben Várhelyi György faszobrába került bele a „garas”. És én ezeket a 10 forintos József Attila-díjakat azoknak szántam, akiknek – a politikai mellőzés miatt – ez volt az első kitüntetésük: Mészöly Miklós, Utassy József, Kardos G. György, Szepesi Attila… Nem akármilyen névsor!

A hetvenes évek elején egy nevezetes esemény is történt a Kortársban. Egyszer csak megjelenik a szerkesztőségben a párizsi Magyar Műhely egyik szerkesztője, Nagy Pál, és azt mondja: „Köszönöm, hogy leközöltétek a novellámat.” Mi pedig csak néztünk, mint borjú az új kapura. Hogyan is közöltük volna, amikor nem is adott kéziratot. Egy nevezetes plágiumról van szó, amelyet benyeltünk. Pontosabban azok, akik elfogadták Varga Rudolfnak, a fiatal költőnek a Lapkiadó Vállalat által kiírt pályázat díjnyertes kéziratát. Amely úgy nyert, s ezáltal ezer vidéki (megyei) napilapban meg is jelent, hogy – ha jól emlékszem – Lázár Ervin volt a harmadik helyezett. Nagy Pál írása Lőrinc Pál néven a müncheni Új Látóhatárban jelent meg. Onnan másolta ki szó szerint Varga. Iván engem bízott meg, hogy utazzam el Miskolcra, és beszéljek a tolvajjal. Ő mindent tagadott. Mi lett az egésznek a vége? A fiatal költőt, már kész volt a szövege, Nagy László mutatta volna be az egyik, kezdő lírikusokat kis könyvnyi szöveggel (800 sor) elindító antológiában. Az utolsó pillanatban mindez meghiúsult. Hogy mi lett a plagizáló büntetése? Nem emlékszem. Egy biztos: a hajdani fiatal költőből mára öreg költő lett, akiről eddig kettő vagy három monográfiát írtak. Egy másik történet: Németh László temetése! Én ott voltam. 1975. március 7., 12 óra.

A. K.: KSI leszúrt?

SZ. L.: Hú… ezért hogy kiabált velem! Én meg azt mondtam, „ne haragudj, én olyan temetésre megyek, amilyenre akarok”. Tehát velem senki nem tudott…

A. K.: Ez durva!

SZ. L.: Hogy „szégyent hozol rám és a Kortásra”. Mondom, „egy nagy író meghalt. Ha te bírálod, bíráld! Más is bírálja! Az egész PB ott volt. Aczél ott volt.”

A. K.: Ez nem egy illegális találka volt!

SZ. L.: Hogy mondjam, Aczél teljesen kiegyezett Németh Lászlóval. Rám azt mondják, hogy én inkább egy ilyen népi vagy nem is népi, de konzervatív valaki vagyok. Vagy nem is konzervatív, hanem haza meg lófasz. Meg tudom én, mi… Azt mondták az erdélyiek nekem, például Balogh Edgár: „te írhatsz a Tiszatájba, az Alföldbe, mindegy. Nekünk akkor tudsz segíteni, ha a Népszabadságba”. „Nem írok én!” De mégis rávett arra, hogy így segítsek. A Népszabadságba elkezdtem írni. De persze rájöttem, hogy hát ott meg ugye az E. Fehér… Hogy én mit akarok… Csak hát velem nem lehet! Egész életemben szegény ember voltam, de aránylag erkölcsös. Az égvilágon mindenkinek megmondtam, amit tudtam, és meg is írtam.

Egyszer Kovács Sándor Iván viszont helyes volt. Éppen javítottam egy szöveget, és azt kérdezi: „Kiét javítod? Jaj! Hozzá ne nyúljál!” Mondom, „bocsánat! Bocsánat! Hát, ha mondjátok!” Mert javítani sokkal nehezebb, mint ha te magad írod. Ugye? Hát beledöglesz. Hány embernek át kell írni a szövegét! Én négyest kaptam a felvételin a fogalmazásmóddal, és ezt a sok töketlent meg javítottam…

SZ. J.: Nem volt szabad javítanod?

SZ. L.: Nem. Azt mondta, hogy „te olajipari technikus vagy…” Valami ilyeneket. Mindig azt mondta, hogy én semmit nem tudok, semmihez sem értek.

SZ. J.: Igen, de szépirodalomba így bele lehet javítani? Ez hogy van?

Á. P.: Emlékszem, amikor a Kortársban dolgoztam, később, mint te, Mándi behozta a kéziratot, letette, és azt mondta, hogy „csináljatok vele, amit akartok, én rá sem akarok többet nézni. Nyugodtan írjátok át.”

SZ. L.: Te, ezt még Illyés is megköszönte.

A. K.: De versbe nem nyúltál bele.

Á. P.: Hogy volt a Kortársból való távozásod? Mi a története?

SZ. L.: Igen, ez a nevezetes kirúgás. Tehát Kassa, a Fábry Zoltán-emléknapok, ez mindig egy amolyan kisebbségi összejövetel volt. Persze elsősorban a helyiek működtek, de aki tudott, akit meghívtak, az elment ezekre a napokra. Előadások is voltak, de inkább találkozók, közös könyvbemutatók. Stószon voltunk, van is egy fénykép: Lezsák Sanyi, Gál Sanyi, Görömbei András, én is ott vagyok, ott állunk a temetőben. Tehát Kassa, március 15. Viszont én nem magánszorgalomból mentem! Hirtelen nem tudtak pénzt adni, szállást foglalni, de mi Görömbeivel Gál Sanyi barátunknál laktunk. Tehát nekünk nem kellett semmi. Az utolsó pillanatban elmentünk, és erre a találkozóra az Iván küldött. Igen! Meg hogy kéziratot szerezzek. Szereztem kéziratokat. 1975. március 15–16-án, virradóra, kb. 0 óra 30 perckor jöttünk be a Kassától kb. 10 kilométerre lévő kis faluból, író-olvasó találkozóról. Egy kocsival. A kocsiban volt Zolcer János újságíró, Török Elemér költő, aki igazgató volt talán a pozsonyi gimiben. Duba Gyula, Görömbei András, Szakolczay Lajos. És fél 1 körül a Fő utcával párhuzamos kis utcában – egy lélek nem volt, koromsötét – egy pillanatra megáll a kocsi, azt hiszem, hogy Duba Gyulát tettük ki a panzió előtt. Tehát „szevasz” – akart tovább menni a sofőr… És két hatalmas, egyenruhás ember áll a kocsi előtt, és ordít. Mert ugye közel volt március 15. Kerestek, de nem találtak, nyilván nem találtak semmit. És ordítanak. Kérdezem, „mit ordítanak”? Erre azt mondja Zolcer, hogy bevisznek bennünket a rendőrségre, mert rossz helyen parkoltuk. Kiszálltam, az egyik ürgének megfogtam a grabancát, de olyan magas volt, a szemét nem láttam, mind a kettő jegenye volt. Megfogtam a grabancát, és azt mondtam: „Beviszed az apád faszát. Testvérem vagy.” Megszólal magyarul: „Magyar. Nem testvér.” Igazoljuk magunkat. Mindenkinek ott volt az igazolványa az én útlevelem kivételével.

Éjjel 1-kor Gál Sanyihoz elmentek az útlevelemért. Nevezetes nap, mert Gál Sanyi felesége kilenc hónapon túl volt tíz nappal, már azon meditáltak, hogy meg kell indítani a szülést. Ilyen állapotban. Éva, akiből irodalomtörténész lett, akkor született. És kérlek, hozzák az útlevelemet. Koromsötétben odaállítottak egy falhoz bennünket; a szélén a két idegen, vagyis mi voltunk. És egyszer csak az ürge, akinek azt mondtam, hogy „beviszed ám…”, int nekünk, hogy tűnjünk el. Tehát meg is úszhattam volna, hogy nem megyünk be. Mondtam Görömbeinek: „Figyelj! Ha ezeket beviszik a rendőrségre, agyonverik. Csináltunk va-la-mit?!? Vigyenek be minket is!” Igen ám, de mivel kis kocsival jöttek ki, nem fértünk be az autóba. Ezután hamar „meglátogatott” bennünket hét géppisztolyos, nagy kocsival. Bevittek bennünket a rendőrségre. Leültettek egy lócára, és hogy el ne aludjál, szuronyos puskával szurkálták a hátadat. Na most, mivel 1 órától 6 óráig egy pár óra eltelt, hát elég kényelmetlen volt ez a bökdösődés. És óránként, főként minket, Görömbeit meg engem, kihallgattak.

Zolcer János fordított. Hogy éjszaka folyamán honnan szereztek, a sarzsijából ítélve, egy nacsalnyikot, azt nem tudom. De mindenesetre menjünk be. Mit várhattam a kihallgatástól, amikor a fekete képű Török Elemért, aki elég jó költő volt, többször megalázták. „Te cigány, te vagy az iskola igazgatója?” A velem szemben ülő tiszt egyetlen kérdést ismételgetett: „Mit akarnak Csehszlovákia államrendjével?” Felelem: „kérem, mi minden nemzetet, mindenkit tisztelünk, nem tudom, miért vagyunk itt, semmit sem csináltunk. Itt van a noteszom, szlovák címekkel is, barátaim vannak itt. A kulturális miniszter, Miroslav Válek verseskönyvéről írtam a Kortársban… Nem tudom, miért vagyunk itt.” Újból, sokadszorra elhangzott: „Mit akarnak Csehszlovákia államrendjével?”

A. K.: Ez a Husak-féle idő már, ugye?

SZ. L.: Persze. Mi mást felelhettem volna a tudakozónak! „Kérem, mi minden teljesítményt tisztelünk, nem tudom, miért vagyunk itt.” Öt perc után újból kiültettek a lócára. Öt óra telt el, és jött a sokadik kihallgatás. A kérdés ugyanaz volt. „Na”, gondoltam, „most ezt a hülyét beviszem az erdőbe. Ha már ennyit szórakozott”, és ötödszörre mondja: „Mit akarnak Csehszlovákia államrendjével?” „Kérem szépen, mi minden fajta teljesítményt, irodalom, képzőművészet, zene, színház, sport, néptől, fajtól függetlenül, tisztelünk. Kalapot emelünk minden nagy teljesítmény előtt. Emlékszik Ön, amikor Csehszlovákia labdarúgóválogatottja 1956-ban a Népstadionban 4:2-re megverte a magyar válogatottat? Ugye, milyen nagy teljesítmény volt? Hiszen ’54-ben mi a világbajnokságon másodikak voltunk. Tehát az Önök győzelme egy nagyon nagy teljesítmény volt. Meg kell egy ilyen teljesítményt becsülni? Bizony. Kalapot kell emelni rá!” Félig-meddig bólogatott. „Netalán arra is emlékszik, hogyan állt fel a csapatuk?” Az ürge dől a nevetéstől. „Kérem, mivel mi minden teljesítményt tisztelünk, 1956 késő nyarán Csehszlovákia labdarúgó-válogatottja így futott fel a Népstadion gyepére: Dolejší – Hertl, Hledík, Novak – Pluskál, Masopust – Pazdera, Moravčík, Feureisl, Borovička, Kraus.”

A. K.: Az anyád istenit…

SZ. L.: Hát nem látod, hogy meg vagyok öregedve, és mindent elfelejtek?! Folytatom. A tiszt egy percig hallgatott, és újra megkérdezte: „És mit akarnak Csehszlovákia államrendjével?” Végül 6 órakor elengedtek bennünket. S az egyik rendőr, akit elküldtem a búsba, valahonnan előkerült, s ahogy megyünk ki a kapun, odasomfordált mellém, és – magyarul! – megkérdezte: „maguknál lehet tegezni a rendőröket?” Mondom, „ha velem egyidős és jó ember, akkor igen! Viszlát!” Eljöttünk. Hát ilyen politikai cirkusz lett ebből az egészből!

Na most a legnagyobb poén az, hogy amikor hazajöttünk, és bemegyek a Kortárshoz, Kovács Sándor Iván rám ordít: „hol voltál?!” Nyilván kapott már valami politikai fülest, de nem gondoltam, hogy valami baj lenne. Azt feleltem: „ahová küldtél”. Erre ő: „Nem igaz, önhatalmúlag mentél Kassára. Hát miért visznek be egyből a rendőrségre, ha nem csináltál semmit?! Miért visznek be?”

Á. P.: Ezt már Jankovics Jóska is említette, de amit előtte mondtál, azt nem mondta. Nem tudta.

SZ. L.: Én önhatalmúlag mentem el? És akkor ráordítottam, hogy ne hazudjon… (Különben a kassai kalandról Gál Sanyi verset írt – Rézkarc a Miklós-börtön falára – Görömbei Andrásnak ésSzakolczay Lajosnak, amely, ha jól emlékszem, az Alföldben jelent meg.)

A. K.: Ezt szerette, Iván, igen, ha ráordítanak, haha!

SZ. L.: Egy hét múlva Budai elvtársnő, a Lapkiadó Vállalat személyzeti osztályvezetője – a New York-palota első emeletén volt az irodája – telefonál: „kedves Szakolczay elvtárs, jöjjön be hozzám!” Bemegyek, akkora irodája volt, mint a Népstadion. Közepén odakészítve egy szék, „tessék, üljön le!” „Kérem, olvassa el ezt a levelet!” Kezembe nyomja a papírt, és látom, hogy Kovács Sándor Iván írta az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Osztályának. „Kedves Elvtársak! Szakolczay Lajos 1975. március 17-én a szerkesztőségben rám ordított, ezzel is kifejezve tiltakozását a nemsokára kezdődő MSZMP XI. kongresszusa ellen – kérem a szerkesztőségből eltávolítani.” „Kérem, én irodalommal, művészettel foglalkozom, nem tudom, hogy… de én azért ordítottam rá, mert hazudott!” Azt mondja a nő: „kérem, innen el kell mennie. El kell mennie. Van családja?” Dühös lettem. „Csapkod?” – kérdi. „Hát igen, három gyereket kell eltartanom.” Erre: „Akkor is! Innen el kell mennie!”

Jankovics Jóskával ellentétben én nem emlékszem arra, hogy Ivánt meg akartuk volna buktatni. Miért is tettük volna? Miért tettem volna, amikor valójában neki köszönhetem, hogy odavitt a szerkesztőségbe. Akármilyen furcsa figura volt is – mit akart leplezni, valaminő furcsa félelmét, kommunistaságának valódi vagy megjátszott alapjait, az őt (a Kortárshoz) odaküldőkhöz való viszonyát? –, lendületes főszerkesztői munkája, állandóan izzásba lévő (azt gondoltuk, hogy a jobb ügy érdekében végzett) tevékenysége nem adott alapot arra, hogy lázadtunk volna ellene. Persze Jóska és az én szégyenletes eltávolításom után fölforrhatott a helyzet, de erről én semmit sem tudok mondani.

Juhász Ferenc engemet nagyjából ismert, hiszen riportot készítettem a biai családjáról és gyermekkoráról. Avval vigasztalt, hogy megpróbál odavenni az Új Íráshoz. Ketten elmentünk a vezérigazgatóhoz, Siklósi Norberthez. Na, ez az ember aztán egy genny alak volt, a begyemben volt. Az oroszok azzal bízták meg, hogy ’56 után – senki nem akart belépni – szervezze meg az Írószövetséget és az Újságíró Szövetséget… Megyünk be hozzá, és ő mondja: „Ja! Szakolczay. Ezt a nevet hallom mindenhol, meg ne halljam!” Eközben én ott ülök, beszélgetnek rólam, és akkor valahogy azt mondja Juhász, hogy „te, Norbert, ne haragudj, én Kossuth-díjas vagyok…” „Szarok én a te Kossuth-díjadra!” De nagy nehezen végül csak beleegyezett, és akkor én az Új Íráshoz kerültem.

Juhász Ferenc úgy szeretett engemet, levélben is kinyilvánította, örült, hogy mellette dolgozom. 1975 nyarán kerültem a laphoz, s a kérésére megszerveztem – az év végén le is zajlott – a zeneakadémiai Új Írás-matinét. Nem akármilyen névsorral: Déry Tibor, Pilinszky János, Nagy László, Sánta Ferenc, Kormos István… És Latinovits Zoltán mondott verset. Semmi baj nem lett volna, csak hát Csoóri Sándor elküldte a Tenger és diólevél című zseniális 120 flekkes esszéjét, ahol az égbe emeli Juhász Ferencet is. Levélben azon nyomban megválaszoltam. Másnap leadom a szöveget, azt kérdezi Juhász: „ez hogy került ide?” Mondom: „Csoóri elküldte nekem”. „Miért neked?” Mondom, „nem tudom”. Egy-két hónap múlva csöng a telefon: Sőtér Istváné, akivel soha életemben nem találkoztam. „Szervusz, Lajos. Holnap küldök egy elbeszélést.” „Ne nekem küldjed, én nem foglalkozom prózával.” „De én neked akarom küldeni!” Másnap viszem Juhásznak a kéziratot, azt mondja, „miért nem nekem küldte?” „Nem tudom, én nem tehetek róla”.

Hogy rúgott ki? Ott ülünk benn az értekezleten, húsz könyv előtte az íróasztalon. Friss könyvek, azért hívott össze bennünket, hogy megtanácskozzuk, melyikről íratunk, és kivel. Mondja a neveket, odaér: Nagy László. Mint egy kis nebuló, kezemet fölnyújtva jelentkezem a fal mellől: „ha lehetne, én egy rövidet szeretnék írni”. Megfogja a könyvet, a nyitott fiókba úgy belevágja, hogy talán el is szakadt: „Erről én írok!” Kijövünk az értekezletről, Farkas László azt mondja: „te tényleg ennyire hülye vagy?!” Kérdezem: „mit követtem el?” Azt mondja, „te még ezt a nevet ki mered ejteni előtte, hogy Nagy László? És akarsz írni a könyvéről?” „Én arról írok, akiről akarok!” – feleltem. A korai szívbéli barát, érezvén az Aczél György–Juhász Ferenc kapcsolatot, nyilván eltávolodott hajdani költőtársától. Tudtam én, hogy jelentkezésemmel bűnt követek el? Még aznap lemegyek a két emelettel lejjebbi Magyar Nemzet szerkesztőségébe Ruffy Péterhez. (A lapban előbb jelentek meg az erdélyi színikritikáim, mint a helyi újságokban.) „Lajoskám, hoztál valamit?” Mondom, „még nem, de Nagy Lászlónak megjelent egy kötete, arról írnék”. „Három hasáb elég lesz? És mikor hozod a kéziratot?” „Holnap.” Pár nappal később a vasárnapi számban (400 ezer példány!) megjelent a Nagy László-cikk, az Adok nektek aranyvesszőt-kritika.A 20 ezer példányban megjelenő Új Írás ráadásul csak három hónappal később tudta volna hozni. Hát ez volt az utolsó ténykedésem – és kirúgtak. Onnan is. De az ott töltött csaknem négy évben lubickoltam. Most is végtelenül örülök annak, hogy olyan embereket is megnyertem kritikaírásra – László Gyula, Baránszky-Jób László –, akiket akkor szinte semmibe vett a magyar kultúra. (Baránszky-Jób zseniális Kő hull apadó kútba-kritikája mindmáig csillog.) Ezek után az gondolható, hogy megorroltam Juhász Ferencre. Meg, de csak az emberre. Bekeretezett portréfotója azért lóg még most is a könyvespolcomon, mert az egyik legnagyobb magyar költő.

A Kortárstól való elbocsájtásom után, tíz vagy húsz évvel később, hivatalosak voltunk Püski Sándorék valamelyik unokájának az esküvői vacsorájára, talán valamelyik pünkösdfürdői étterem kerthelyiségébe. Egyszer csak fölbukkan Pozsgay Imre, akit csak futólag ismertem (Nagykanizsán, az Identitás Szabadegyetemen többször voltunk előadók), és megszólít: „Lajos, leülhetek ide, melléd?” „Hogyne”, feleltem. S akkor egész éjjel együtt voltunk. Elmeséltem neki a kassai történetet. Tudod, mit mondott? Ugye ő volt a miniszterhelyettes akkor.

A. K.: Akkor?

SZ. L.: Persze. De ő teljesen a történés ellenkezőjét tudta. Mondom neki, „ha valamelyik slapajt odaküldted volna hozzám, hogy kérdezzen meg engemet, hogy csináltunk-e valamit, kiderült volna az igazság”. Egy kissé szabadkozott.

Á. P.: Mi az az ellenkezője, mit tudott? Hogy magyarkodtatok? Hogy azért vittek be?

SZ. L.: Igen, de azt mondtam neki, „semmit nem csináltunk”!

A. K.: Vagy a tótok írtak-mondtak valamit…

SZ. L.: Más. Tolnai Gábor is előjött a Jankovics Jóskával való beszélgetésetekben. Volt az Új Írásnál egy életrajzi-emlékezés-esszérovat, és ő, Tolnai Gábor, jelentkezett hívatlanul. Elolvastam a szövegét, másnap bejött a szerkesztőségbe, ott ültünk öten, azt kérdi: „milyen volt az írásom?” Azt mondom, „nagyon rossz”. Erre ő: „Te egyáltalán tudod, hogy én ki vagyok?” Ugye nekem nem professzor volt, hanem Gábor, hiszen én nem jártam egyetemre. „Hát persze! Szegedi Fiatal Művészek kollégiuma, Baróti, Radnóti, Buday – és sorolom a neveket. Egy antikváriumban tíz évet vártam, amíg megvehettem (elő volt jegyezve) az általatok kiadott kis könyvedet az erdélyi magyar líráról. Na, akkor már sejtette, hogy nem egy bokorból bújtam ki. Azt mondja: „és lehet belőle valamit csinálni?”, „Hogyne, ha rám bízod.” Hát, ugye, a fatökű fogalmazása a nullával volt egyenlő… Végül csináltam belőle egy szép, nagyon szép szöveget. Képzeljétek, bejött: „Lajos, köszönöm szépen. Tudod, ki a Buday György?” Mondom: „persze”! „Nekem Londonból mindig küld eredeti fametszeteket”, és ezzel egy borítékban öt kicsi Buday György-metszettel ajándékozott meg.

A. K.: Szép történet.

Á. P.: A kirúgatásod után történt még valami Iván és közted?

SZ. L.: Én nem találkoztam vele, nem beszéltem vele. Az utolsó találkozásunk 2006-ban, az Evangélium Színházban történt. Szabó Magda A macskák szerdája / Szent Bertalan nappala című drámáját mutatták be, Udvaros Béla rendezésében. Kovács Sándor Ivánt arra kérték meg, hogy az előadás előtt mondjon, az írót éltetve, ünnepi köszöntőt. Iván húsz vastag könyvvel a kezében felment a színpadra…

A. K.: Ez annyira jellemző…

SZ. L.: Lepakolta a színpadra a húsz könyvet, és beszélt, beszélt, beszélt – talán húsz perc is eltelt. Kívülről intettek neki, de nem hagyta abba. És akkor odajött valaki, fölemelte a könyveket, de Iván beszélt tovább; végül a harmadik vagy negyedik kísérletre kihúzták a színpadról. Ez volt az utolsó „találkozásunk”. Ha hiszed, ha nem, nagyon megsajnáltam.

A. K.: Lehet, hogy már a betegsége is benne volt.

SZ. J.: De akkor nem beszéltetek egymással, csak láttad őt?

SZ. L.: Igen.

SZ. J.: Nem beszéltél vele többé? Az az ordítozás lezajlott, és vége?

SZ. L.: Igen. Elhiszem, hogy őt akkor elsősorban a politika érdekelte, lehet. És mit tudom én, mit mondtak neki fentről. De engem legalább a kassai ügyben meg kellett volna kérdeznie vagy hallgatnia, de ez, gyakorlatilag, hogy én az MSZMP kongresszusa miatt…

A. K.: Hát persze, ez ő… ilyen volt…

SZ. L.: De hát ilyet, ha erkölcsösek vagyunk, nem csinálunk. Másik történet: Cs. Szabó László. Fél évig írtam egy tanulmányt róla. Azt mondta Béládi Miklós, „ne írj Cs. Szabóról”. „De én írok. Miért ne írjak?” „Az oroszokat nem lehet megemlíteni, 1956-ot nem lehet megemlíteni.” Mondom, hogy „én mindezt tudom”, és amikor megírtam, elküldtem a Jelenkornak. Szederkényi Ervin, a főszerkesztő azt írta vissza, „ilyen még nem volt. Hát, ez szenzációs.” Egy-két hónap eltelt, sehol semmi. Majd jött az újabb levél: „Ne haragudj, Lajos, nem tudjuk közölni”. „Hát jó”, mondom. „Ez sem lesz egyszerű eset.”

Meghallottam, hogy az Alföld „nyugati magyar író-számra” készül, a kéziratot azonnal postáztam nekik. Juhász Béla lelkendezése: „Jaj, hát ilyen még nem volt”. Egy hónap múlva, „ne haragudj, nem tudjuk közölni”. A Vigilia azzal adta vissza a tanulmányt, hogy benne az oroszokat (1848–49!) említem. Akkor fogtam magamat, és berohantam a minisztériumba, „ha egy embert találok, agyonütöm a lépcsőházban”. És kivel találkoztam? Csapody Miklóssal. „Szevasz, öreg, milyen a Cs. Szabó László, az esszéíró című tanulmányom?” Azt feleli: „nagyon jó!”. „Honnan tudod?” (Kiderült, hogy az összes nyugati magyar irodalomról szóló szöveget, „ellenőrzés” végett, a folyóiratoknak be kellett küldenie az Irodalmi Osztályra.) Végül, ők nyilván dacoltak a fura törvénnyel, a győri Műhelyben jelent meg, ami nem kimondottan irodalmi lap volt. Elkezdtünk levelezni Cs. Szabóval, el volt ájulva, és mikor először hazajött, egyből velem akart találkozni. Két óra hosszat sétálgattunk a Szerb utca környékén, és azt kérdi: „te melyik egyetemen tanítasz?” Mondom, „olajipari technikus vagyok”. Végtelenül csodálkozott.

A. K.: Később visszamentél valamikor a Kortársba, nem?

SZ. L.: Pár év múlva, már Száraz György volt a főszerkesztő. Olvasom a Kortársat, egyik közleménye: Kosztolányi Dezső és Weöres Sándor levelezése. Bal oldalon a facsimile, jobb oldalon a nyomtatott változat. Valami ilyesfélére emlékszem, hogy az „ifjúságból” „napsugár lett”, vagy fordítva. Egy levelezőlapon szóvá tettem a főszerkesztőnek a figyelmetlenséget. Másik történet. 1983-ban vagyunk, Kós Károly, az erdélyi polihisztor ekkor lett volna 100 éves. A Kortárs decemberben lead tizenkét Kós Károly-grafikát, de az egyik nem az övé. És én ezt egyből láttam. (Ennek volt „előzménye” is, hiszen 1979-ben a Corvina-kiadta Kós Károly-mappában az egyik grafika szerzője Kozma Lajos volt. Mindössze száz fogyott el a rossz kiadványból, hamar visszavonták.) Újból írtam Száraznak egy képeslapot: „Kedves Gyuri, ha nem tudtok különbséget tenni grafika és grafika között, bökjétek le a tollatokat, hátra kivirágzik.” Nagyon megharagudott rám. S amikor az egyik szerkesztőségi értekezleten azt mondja a főnök, hogy kellene ide egy ember, Tárnok Zoli azonnal rávágja: „Szakolczay”. „Szakolczay? Ezt a nevet meg ne halljam!” „Miért, mit követett el veled szemben?” Erre Száraz: „írt nekem két képeslapot!” „És mit írt?” Ezt és ezt. Azt mondja Zoli, „te, épp ezért nem éppen egy ilyen ember kéne ide?” „Hát, ha annyira akarjátok!” Három hónap próbaidőre fölvett, és két hét múlva bocsánatot kért tőlem.

A. K.: Jó fej volt az. Igen, egy korrekt ember volt. Meddig voltál ott?

SZ. L.: Hamarosan meghalt, de utána jött Kis Pintér Imre. Mikor a nyugdíjaskort elértem, még dolgoztam volna, de innen eljöttem. Kis Pintér olyan szerkesztőket vett maga mellé, akik se nem értettek hozzá, se nem dolgoztak semmit, mint például Vathy Zsuzsa. Egyszer mond egy nevet nekem, Münchenből kapott két hosszú elbeszélést, kétszer negyven oldalt, ismerem-e a szerzőt. „Ilyen író nincs. Mindenkit ismerek. És legalább jó?” „Nem”, mondja, „rossz”. „Írd meg neki! Rossz, közölhetetlen.” Csak azt merte válaszolni az „írónak”, hogy ilyen hosszú szövegeket nem tudunk közölni. A következő héten ettől a szerzőtől 40 darab kisebb terjedelmű írás érkezett. Hát ilyen szerkesztőkkel mit csinálsz te? A Kortásban a legnagyobb összetűzések: leadok egy verset, hárman megszólalnak: „ki ez?” „Figyeljetek, öt verseskönyve van! Nektek mind ismernetek kellene! A szerkesztő arra való, hogy lelkiismeretesen csinálja a dolgát.” Mikor Ács Margit volt a kritikai rovat vezetője, azt mondja, „holnap megy nyomdába az anyag, de nincs vezető kritika”. „Gyerekek, mindannyian talán mégiscsak ezzel foglalkozunk. Olvassuk a folyóiratokat, a könyveket, otthon jegyzetelünk, na, ki írja meg holnapra a nyomdába adandó szöveget?” Nagy csönd. „Oké, megírom.” Hazamentem délután négykor, másnap délután kettőre készen voltam a 15 flekkel (nem emlékszem pontosan, Csoóri vagy Sütő esszékötetét ismertettem volt).

A Faludy-cikkem történetét is elmesélem. Faludy György akkor a magyar irodalomból teljesen kitagadott volt. Megjelent a Püskinél Amerikában az összegyűjtött versek. Béládi Miklósnak mondom, hogy szeretnék írni róla, adja kölcsön a könyvet. Nem adta. Senkitől nem kaptam meg, ezért bementem az OSZK zárolt anyagok tárába, és ott a vezetőnek sok órai olvasást követően azt mondtam, „ne haragudjon, de hazaviszem ezt a könyvet”. „Mit csinál?” „Ezt a könyvet hazaviszem.” „Hogyan?” „Hát már betettem a táskámba, hétfőn hozom. Írni akarok róla.” És, kérlek szépen, hazavittem, szombat-vasárnap kijegyzeteltem, és hétfőn vittem vissza. Megírtam. A tanulmány, nem tudom hogyan, a Mozgó Világban végül is megjelent; Aczél végtelenül kikelt ellene. Bata Imre, a „fiatal” kommunista főszerkesztő – ötvenéves korában lépett be a pártba – az Élet és Irodalomban nagyon ledorongolta. Volt azért esze, nem Faludyt pocskondiázta, hanem engem, főképp a rossz stílusomat. Miért írom azt, hogy a televízióból ácsoljunk könyvszekrényt; miért nem tudom, hogy az nem ács-, hanem asztalosmunka. Én – ő nyilván nem olvasta a könyvet – Faludyt pontosan idéztem. Írtam, neki egy kis választ, melynek a lényege azt volt, hogy együtt tudjuk a nyelvet, ám a kritika nemcsak stílus, hanem erkölcs is. Ordított velem; a szövegem közölhetetlen. „Ezt a kis viszontválaszt”, mondom Kulin Ferinek, „tedd be a levelezési rovatba”. Valamelyik éjjel avval hívott föl, hogy „most telefonáltak a kecskeméti nyomdából. Ha nem veszi ki Szakolczayt, nem nyomják ki a Mozgó Világot.” „Csak nem vagy hülye? Vedd ki!” Kivette. Pár hónap múlva a kis írást mégis hozta a folyóirat. „Szakolczay Lajosnak folyóiratunk 1982/9-es számában megjelent portrévázlatát Bata Imre, az Élet és Irodalom újonnan kinevezett főszerkesztője bemutatkozó írásában lesöpörte az irodalom asztaláról. Tartalmi ellenvetéseit mellőzve, sajátos stiláris kifogásokkal élt. Megbízható értesülésünk szerint Szakolczay Lajos érdemi vitát kezdeményezve válaszolni próbált, írását azonban Bata Imre nem közölte lapjában. A párbeszéd elkerülése egy szomorú hagyomány továbbélését jelzi.” Erre írt Faragó Vilmos egy cikket az ÉS-be ellenem, hogy én olyan erkölcstelen vagyok, nem ott válaszolok, ahol megtámadtak: „Hiszen van egy régi hagyomány – nem szomorú és nem víg –, egyszerűen hagyomány: aki úgy érzi, hogy megtámadták, ott válaszol, ahol támadott cikke megjelent. Szerkesztőségi nyilatkozat helyett miért ne közölhette volna a Mozgó Világ Szakolczay Lajos »érdemi vitát kezdeményező írását«, ha »megbízható értesülése szerint« volt ilyen?”.

Mondok még egy történetet! Volt ez az évi 5 millió forintos regénydíj, amit összedobtak különféle szervezetek, és az előző év legjobb prózája kapta. Ilia Miskát nagyon szerettem, de aztán írtam neki egy levelet, és evvel barátságunk megszakadt. A történet a következő: Szilágyi Pistának 2003-ban megüzenték, hogy az ő Hollóidő című könyve a legjobb, ő fogja kapni a díjat. Na, most, addig-addig szórakoztak az „okosok”, amíg Bodor Ádám börtöninterjúja, az interjúból lett életrajzi könyve is bekerült a díjazottak közé. A rádióban volt egy beszélgetés is erről, hogy ez a kettő kapja. De Bodor Ádám könyve nem volt regény! (Hát különben csak Esterházy regénye, a Harmonia Caelestis kapott korábban a szavazáson 7:0-s szavazatot, ezt maga Göncz Árpád mesélte.) Na, mindegy is, itt most döntetlen volt a szavazás eredménye, és Réz Pál, az elnök, aki egy nagy szemét, bocsánat, végtelenül gonosz ürge volt, eldöntötte, hogy így együtt kapják. Akkor éppen kinn volt Szilágyi, azt hiszem, Németországban, a fiánál, és fölhívták, hogy „gratulálunk, együtt kaptátok a díjat. Holtversenyben voltál, igen!” És erre a meglepett azt mondta: „kérem, nem fogadom el!” Kérdezték: „miért nem?” Azt mondja, „mert a hőseim kiröhögnének”. Így felelt Pityók. Ilia Miska is benne volt a bizottságban, és ahogy később megtudtam, Szilágyi Pistára szavazott. De aláírásával hitelesítette a végeredményt. Miskának ezt írtam: „Kedves Miska, hogy történhetett ez? Két eset van. Vagy nem értetek az irodalomhoz, vagy erkölcstelenek vagytok”. Képzeld, ezt így megírtam! Annak, akit annyira szerettem!

Tehát engemet az égvilágon semmi, akár cigány, zsidó, népies, magyar, letiltott – semmi nem érdekel, egyedül az, hogy az értéket meg kell becsülni.

(A beszélgetést lejegyezte: Székely Júlia)