Borsi-Kálmán Béla
Kis magyar számvetés*
Széljegyzetek Bíró Béla Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink című kisregényéhez
2. rész
A történész számára az az igazi feladat, hogy leplezetlen nyíltsággal
(semmit nem elhallgatva) visszaadja a hozzá legközelebb álló közösségnek,
vagyis a nemzeti közösségnek az emlékezetét és identitását
(Max Gallo, 1932–2017)
* Az írás Bíró Béla 78. születésnapjára készült. A szerző itt köszöni meg Filep Tamás Gusztáv tartalmi és stilisztikai észrevételeit, továbbá Kulin Ferenc és Szále László a szöveget módosító/árnyaló javaslatait. (B-KB.)
Kitekintés
A B. B. portré szerzője nem tudja megítélni, hogy írásának „hőse” elfelejtette-e azt a szerinte ide tartozó epizódot, miszerint a látogatást megelőző 1993. július végén rendezett illyefalvi találkozón B. B. szokásos vehemenciájával (ami olykor indulatosságként is értelmezhető) egy másik nagynevű budapesti „vezető értelmiségi”-vel, Konrád Györggyel is összekülönbözött a romániai magyar kisebbség politikai szerepéről és jövőjéről kibontakozó szópárbajban. S egy megbocsáthatatlan hibát is elkövetett: határozottan ellentmondott neki: meglehet nem mindig udvariasan cáfolta vitapartnere mondandóját/érvelését.
S itt ismét átveszi a szót emez írás alkalmi portréfestőből historikussá visszavedlett szerzője! Megítélése szerint B. B. nemcsak azért „írta tele” a szoclib. sajtót jobbnál jobb cikkeivel s éles elméjű politológiai elemzéseivel mert abban a hiszemben volt, hogy „echte” baloldali származása, korábbi kommunista párttagsága s az emberiség haladása iránti tántoríthatatlan elkötelezettsége szociológiailag és ideológiailag erre a feladatra természetes módon predesztinálja, hanem azért is, mert benne sem tudatosult: kompenzatív alapon ösztönösen vágyott a budapesti értelmiségi elit elismerésére. Azt szerette volna, hogy maradéktalanul, „szőröstül-bőröstül” el- és befogadják. Méghozzá egyenrangú, egyenértékű partnerként!
B. B. és minden a „leszakadt nemzetrészek” kisebbségi magyar közösségeiből származó az anyaországban szerencsét próbáló mégoly tehetséges entellektüel önhibáján kívül nem volt – nem lehetett – s valószínűleg ma sincs mindig teljesen tisztában vele, hogy e természetes törekvésnek (vágynak) 1920. június 4-e óta kőkemény társadalomtörténeti, szociológiai és mentális akadályai vannak, amelyet tömören „szétfejlődésnek” mond a szociológiai és nemzetpolitikai szakzsargon, s amelyet a változatlanul közös anyanyelv jótékonyan elfed, eltakar, legalábbis elhomályosít. Merthogy, tetszik, nem tetszik, a „Trianon-szindróma” nem egyszerűen csak Erdély (a Partium, Máramaros, Bánság), a Felvidék és a Vajdaság (de az orvul elcsatolt Őrvidék/Burgenland is ide számítható!) s emez országrészek szimbolikus értékű nagy- és kisvárosai (Arad, Brassó, Kassa, Kismarton, Kolozsvár, Marosvásárhely, Munkács, Nagyszeben, Nagyvárad, Pozsony, Szabadka, Szatmár, Temesvár, Újvidék, Ungvár etc.) elvesztését/elbitorlását jelenti, hanem egyszersmind azt is, hogy megszakadt/széttört – utóbb megsemmisült/szétporladt – egy minden tökéletlensége és ellentmondásossága dacára az első világháború kitöréséig ígéretes s meglepően dinamikus társadalomtörténeti/szociológiai és mentális integrációs folyamat, amely a magyar nemzetépítés/honmegőrzés és nemzettudat hallatlan balszerencséjére a Hungaria integer – a „Szent-István-i” Magyarország – területére volt kalibrálva. Az, amely ugyan változatlanul „polgári átalakulás” néven szerepel a tankönyvekben és a történészi közbeszédben, ám valójában nem egyéb, mint a régi Magyarhon a társadalmi ranglétrán felfelé igyekvő különféle etnikai eredetű, felekezetű és rendű országlakosainak a korábbi hungarustudat alapjain nyugvó s a zsigerekbe kitörölhetetlenül beivódó, a nemesi státus (diploma) – vagy azzal közel egyenértékű presztízs – elérésére irányuló elemi erejű ösztönös törekvése: a századok óta tartó nemesedésnek/nemesítésnek a magyarországi nagyvárosokban – leginkább Temesvárott – zajló modernebb, korszerűsített beamter típusú „polgár-magyar” verziója, amelynek eredménye – persze a magyar tannyelvű állami oktatással s a mindenható „korszellemmel” is jelentősen megtámogatva – egy új, hamisítatlan magyar(osch) emberfajta, a (félnemes/félpolgár) úriember/úrinő ezerféle változata, amely járulékos haszon (collateral benefit) gyanánt hosszú távon – a braudeli longue durée szabályai szerint – egyszersmind spontán magyarosodást is magában foglal. Magyarán a mi viszonyaink között ez az elméletileg kétféle vétetésű társadalomtörténeti kategória – a nemesedés versus polgárosodás – ugyanazon (magyar) fejlődés egymásba szövődő, összefonódó, egymásra épülő, a rendelkezésre álló időkeret szűkössége miatt egymásra torlódó, emiatt csupán teoretikusan – a Norbert Elias nevéhez fűződő folyamatszociológiai eszközökkel – szétboncolható, ám vonzó (áhított) produktuma, amelyet rendies, hierarchikus „feudális” vonásait rendületlenül őrző eredendő jellegzetességei – a March Bloch-féle caractères originaux – miatt történeti szociológiai szempontból talán helyesebb volna korábbi – Kemény Zsigmond, Szemere Bertalan s a pályáját Bukarestben megfutó Veress Sándor et alii által használatos – nevén „polgárisodás”-nak hívni (oximoron gyanánt a „ráutaló” nemesi jelzővel ellátva), amíg közmegegyezéses (konszenzusos) alapon nem találunk rá egy minden magyar által elfogadható adekvát új szakkifejezést.
Mindenkinek, kivétel nélkül át kell préselnie magát egy képzeletbeli rostán – én ezt gyakran nemesi szűrőnek hívom, amelynek likait, azok méretét, átjárhatóságát senkinek nem áll módjában tágítani. Nagyon régóta, talán már Árpádházi szent királyaink (István és László) óta (de Verbőczy István Tripartituma óta bizonyosan!) megvan. Létezik.
Által kell menni rajta, már ha „magyarok” akarunk lenni (s maradni)…
Nagyon is ideillik, s több mint tanulságos, ha B. B. „vitapartnere” egy 1858-as angolul elhangzott glasgow-i kortesbeszédéből származó fejtegetésének némely részletét idemásolom: „A [magyar] nemesség soraiban voltak németek, tótok, horvátok, szlavonok, ráczok, görögök, oláhok, örmények, szóval: volt minden faj [etnikum], mely a magyar korona területén lakik, s e nem magyar faju nemesek közt voltak kisebb-nagyobb birtokosok az alkotmány jótéteményeiből kizárt magyar jobbágyok földesurai, s a magyar jobbágyok robotban művelték a földet nem magyar uraik számára, s nekik jobbágyokul adóztak és szolgáltanak. Még magában a czimezetes [!] főnemesség soraiban is tizenegy herczegi család között csak négy magyar van, hét idegen faj; száz grófi család közt harminczötöt, kilenczvenhárom bárói közt harminczkilenczet nevezhetnék meg – mondja Kossuth –, melyek nem magyar eredetüek.” (Kiem. az eredetiben! B-KB.)
Persze nem árt azt is tudni, hogy milyen „összefüggésben” hangzottak el Louis Kossuth szavai!
A szabadságharc immár emigrációba kényszerült első számú vezetője – a forradalom orosz/kozák katonai erővel történő leverése utáni sokkból ocsúdva – azokat a nyugati (főként a francia) sajtóban akkortájt lábra kapó, alulinformáltságból és/vagy szándékos csúsztatásokból származó híreszteléseket kívánta cáfolni brit (skót) hallgatóságának, miszerint – idézem: – „az utóbbi [1848–1849-es] magyar szabadságharcz tulajdonkép csak fajharcz volt, melyben mi magyarok mint uralkodó-faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak ugy jogokban, mint nyelvben elnyomására törekedett” volna. (Tessék fellapozni a mértékadó szlovák és román historikusok vonatkozó munkáit: érvelésük vezérmotívuma ma is ez a vélekedés!)
Íme Kossuth Lajos megítélésem szerint mindmáig érvényes, sőt igaz „védekezése” – három részletben (az eredeti szöveget kissé átszerkesztve s rövidítve):
a) „bátran ki merem hivni a világtörténelmet, mutasson nemzetet, mely annyira türelmes, igazságos és szabadelvü volt más fajok és nemzetiségek iránt, mint a minőknek a magyarok bizonyitották a legrégibb időktől folyvást a mai napig […] az idegen fajok iránti szabadelvüség annyira a magyar politika vezérmaximája maradt minden következő időn át, miszerint nincs példa az egész világ történelmében, hogy faj [nép], mely valaha államot alkotott, hasonló mértékben kizárta volna politikájából saját előnyére a jogok kizárólagosságának még csak gondolatját is, s a »polgár« fogalmat nagyobb mértékben tette volna függetlenné a faj fogalmától, mint a magyarok.”
b) „Igaz, hogy a magyar alkotmány, az európai koreszmék befolyása alatt, ép ugy, mint Európa minden más országának alkotmánya, hajdan lassan-lassan aristokratikus alakot öltött s ez alakot 1848-ig meg is tartotta, – hisz ép ezért volt szükség ama reformokra, melyeknek keresztülvitelében nekem is részem vala, – de ez az alkotmány, melyet 1848-ban a kiváltságok szük talajáról a népszabadság tág talajára helyeztünk át, nem faj uralkodás, hanem osztály-kormányzat volt. [Az én kiemelésem! B-KB.] Az alkotmány minden jóvoltaira jogositó nemesi kiváltságok sohasem voltak kirekesztőleg a magyar faj számára fentartva, hanem része volt azokban az országot lakó minden más fajnak, s általában az alkotmányos jogok élvezetéhez a fajkérdésnek annyira nem volt semmi köze, hogy ezerekre meg ezrekre [!] megyen azon nem magyarok száma, kik nemesi előjogokkal birtak, míg magának a magyar fajnak több mint öt milliónyi zöme az alkotmányos jogok élvezetéből teljesen ki volt rekesztve.” (kiem. az eredetiben!)
S most jön – ráadás gyanánt – a „szűrő” (rosta) is (kiemelve!):
„A magyar nemesség minden időben példátlan liberalitással nyitva tartotta kiváltságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta, s a hon s a szabadság védelméhez hozzájárult. Sőt a más fajok [etnikumok] iránti szabadelvüség a magyar politikának annyira vezérelve volt, hogy a közös jogokban, s a magyar alkotmány minden jótéteményeiben részeltetésen kívül számukra még külön előjogok s kiváltságok is engedélyeztettek.”
Próbáljuk ezt higgadtan, mai tudásunkkal felvértezve (újra)értelmezni!
Először is, a magyar nemesség egyfelől egy a született (mármint jóval korábban spontán módon asszimilálódott) magyarokon kívül jelentős számú más ajkú hungáriai honpolgárokból is összetevődő, kijegecesedőben lévő multietnikus történelmi és társadalomtörténeti kategória amelyre sok minden jellemző, de a rasszizmus semmiképpen, hiszen ez épp komponensei sokféle eredetének mondana ellent. Ám minthogy kontúrjai elmosódottak, sőt mint föntebb láttuk: a 19. század közepe táján épp megkezdte „polgárivá” váló átlényegülését/átminősítését bizonyos mértékig maga a nemesség mint fogalom is rendelkezhet mitikus vonásokkal. S amennyiben igaznak, legalábbis lehetségesnek fogadjuk el, akkor ez a sajátosság – ti. a mitikus, „mantrázó”, ráolvasó jelleg – a polgárság, polgárosodás s a belőlük képzett/elvont összes (magyar) szociológiai és társadalomtörténeti elnevezésre is átruházható. Ergo: sajátos hungáriai viszonyaink közepette nem csupán a „nemesség [lehet] mítosz”, hanem – horribile dictu – a „polgárság” is. Hiszen nemzedékek óta inkább csak beszélünk róla, de – legalábbis nyugat-európai (citoyen) értelemben – megvalósítani mindmáig nem sikerült! S nagy kérdés, hogy sikerülhet-e egyáltalán?
A „nagy generáció” ikonikus írója: gr. fraknói és galántai Esterházy Péter, aki – „nagy” nemzedékünkből egyedüliként – arisztokrata származása és kültelki „futballistasága” bombabiztos kettős fedezékéből – felülről és alulról egyaránt látta és láttatta a magyar társadalom ősrégi szerkezeti és mentális bajai így vélekedik erről:
„[…] nem vagyok arisztokrata, ma Magyarországon, ha valaki nem tudná, nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban). Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus.
Menjünk tovább a nagy, közös nincsünkben: Urak sincsenek, úrinők sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános formátlanság hona hazánk. Soha nem álltunk nagyon jól, a formák mindig nagyon közel voltak a formalitáshoz, közel a saját ürességükhöz. Van új harács és uriz. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, az ellenkezője volna az. Hogy első generációsok úgy viselkedjenek, mintha már régóta… régóta gazdagok volnának, a hatalomban volnának, és nagy könyvtáruk volna eleve, egyáltalán, mintha örököltek volna valamit.
De semmit, úgy értve, semmi használhatót. Elindultak, és nem volt semmijük, csak a tehetségük, az erejük, a kitartásuk, és persze ezek árnyékos változatai, a bírvágy, a kíméletlenség, az önzőség, a törtetés, rámenősség és gátlástalanság. Ez nem volt a 16. században sem másképp.
Urizálni nem úri dolog. De mi az, hogy úri? (Vajon értelmes kérdés ez ma egyáltalán?) Valami homályos formaérzék-szerűség. Például az erkölcshöz is csupán így van köze, úriember ilyet nem tesz. (Igaz, ha arra gondolunk, hogy ún. úriemberek mi mindent elkövettek, akkor azt kell, mondjuk, hogy az úriember nem a következetességéről ismerszik meg.) Viszont honnan a véreres bánatból volna itt valakinek is formaérzéke, eltekintve azoktól, akiknek [mégis] van? Mert személyes kivételek mindig vannak, nincsenek urak, de néhányat azért ismerünk, úrinőt is (a hölgy szó használata jól mutatja a zavart katyvaszt), polgárság sincsen, de polgárok, elenyésző számban, vannak.”
Hirtelenében nem tudom, ki figyelt föl az magyari historikusok közül arra az enyhe anomáliára, miszerint a „feudalizmus” felszámolásához és a modern (polgári) magyar állam intézményes és jogi keretei megteremtéséhez, röviden: a polgári átalakuláshoz szükséges sarkalatos törvényeket megszavazó reformországgyűlés küldöttei igen kevés kivétellel arisztokrata, köz-és kisnemes, valamint „legrosszabb esetben” is a nemesi attitűdöt, magatartást és modort megtévesztő tökéletességgel elsajátító honorácior származékok voltak. S noha ismereteim szerint erről pontos statisztikák nem készültek, a nagyobb tévedés kockázata nélkül kijelenthető, hogy a nemességgel nem rendelkezők „elsöprő kisebbségben” valának… Szóval mit is kell tenni ahhoz, hogy a köznemesség soraiba, majd – ennélfogva – az 1848. április törvények betűje szerint polgárivá nyilvánított (ám szellemében továbbra is nemesi, rendies jellegű) alkotmány sáncai közé – persze megfelelő cenzus és tanultság esetén – befogadtassunk? Újra idézem: „tettben, becsben hozzá – ti. a magyar nemességhez, annak mentalitásához, értékrendjéhez – hasonlónak” kellmutatkozni! S ami még fontosabb: „a hon s a szabadság védelméhez” – ezt egyetlen szóval „korszellemnek”, s nyugodt lelkiismerettel: progressziónak is nevezhetnők! – testestül-lelkestül, s tegyük hozzá: ellentmondás/ellenvetés nélkül! –hozzá kell járulni.
Na már most ki dönti el, hogy a beilleszkedni/befogadtatni kívánó aspiráns átmegy-e a szitán: a rosta/mustra eredménnyel jár(t)? Hát a mindenható, mindent eluraló közvélekedés, még pontosabban az a néhány – „négy-öt magyar” – vezérember, akik »összehajolva« megtanácskozzák majd meg is mondják: teljesült-é a kondíció?
Összegezve az, hogy az aspiráns „hajlandó, s még inkább: képes legyen hozzá hasonulni, értékeit, érzés- és gondolatvilágát, stílusát magáévá tenni, vele azonosulni, viselkedési normáit követni, külsőségeit, rekvizitumait, státusszimbólumait átvenni, gondolkozási kliséit, előítéleteit,tabuit és legendáit vonakodás nélkül elsajátítani, típusaihoz maradéktalanul asszimilálódni”.
Ezt a jelenséget a hazai zsidóság integrációs kihívásaira vonatkoztatva a magyar liberalizmus és a dualizmus korának egyik neves kutatója az alábbiakban ragadja meg:
A honi „zsidóság jelentős része […] Nem csak politikailag kötelezte el magát a magyarság mellett, nem csak nyelvileg magyarosodott el, hanem szokásrendszerében, életvitelében, szabályrendszerében is idomult a magyarsághoz. A zsidó polgár is magyar úr akart lenni, s a díszmagyar elérése nem kényelmetlen kényszer, hanem kívánt cél lett a számára. Választását megkönnyítette, hogy a polgárosodás menete – minden etnikai asszimilációs kihívás nélkül is – egyre inkább megkérdőjelezte a vallási tradicionalizmus szabályait. […] Ha a folyamat különböző állomásain levő hitsorsosait támadás érte, akkor erőteljesen bizonygatta magyarságát, ami nem egyszerűen a nyelvhasználatban, a magyar haza iránti lojalitásban merült ki, hanem annak vállalásában, hogy ez a kultúra az ő kultúrája. A magyar liberalizmus saját, a Habsburg-hatalom germanizáló erejétől, a nemzetiségek túlsúlyától vezérelt félelme, amely a homogén kultúrához, nemzeti identitáshoz vezetett, olyan asszimilációs kihívást jelentett a zsidóság egy jelentős része számára, hogy magyar polgárrá válása érdekében hajlandónak mutatkozott saját kulturális azonosságának fokozatos elhagyására is. Úgy vélte, ha csak szimbolikusan marad zsidó, akkor polgár, egyenjogú magyar polgár lehet, lesz.”
Vissza a „magántörténethez”
Természetesen e sorba – a magyar fejlődés fő csapásirányába, persze helyszűkében lévén „nagyot ugorva” – minden különösebb nehézség nélkül beilleszthető a sokat próbált köpeci góbé és tartásos felesége a speciális romániai viszonyok okozta optikai csalódásokkal magyarázható „kommunistasága”, és másodszülött fiuknak, Bíró Bélának hosszan elhúzódó út- és énkeresése is. Neki is szembesülnie kellett azzal, hogy a pest-budai befogadtatásnak nem csupán stációi, hanem szintjei is vannak, amelyek a nagyon távoli magyar múltban gyökereznek. Ugyanolyan hierarchikus és presztízsorientált garádicsai, mint Kazinczy Ferenc (1759–1831), Pulszky Ferenc (1814–1897) vagy Concha Győző (1846–1933) és Jászi Oszkár (1875–1957) korában voltak. Meg talán azzal is, hogy a „legbelsőbb/legfelsőbb kör/ök”-be – a hajdani alsórákosi rajonból jőve – nemigen lehet bekerülni/eljutni…
S most megint „javaslattal fogok élni”: vegyünk egy újabb az előzőnél is mélyebb lélegzetet s próbáljuk felidézni magunkban – magától értetődik: ki-ki saját olvasmányemlékei, tapasztalatai, élményanyaga birtokában és intellektuális szintjén – miként is szokott történni egy ilyesfajta (negatív) „határozat”? Amely a „dolgok természetéből fakadóan” szinte sohasem publikus, inkább informális: legtöbbször ún. „folyosói beszélgetések” s igen gyakran egy-egy „célirányos telefon” eredménye. Mert az sem teljesen közömbös hogyan adják értésünkre!
Kínos pedantériával fogalmazott udvarias levélben, mint B. B. meghiúsult bécsi tanulmányi ösztöndíja esetében, elutasított kézirat képében („hosszú”, nem illik folyóiratunk/lapunk profiljába, „anyagtorlódás esete forog fenn”), pikírt hozzászólás/felszólalás gyanánt valamilyen szakmai fórumon, netán „betonba döngölő”, rosszabb esetben karaktergyilkosságra hajazó, tudományosnak álcázott „recenzió” alakjában. A lista tetszés szerint folytatható. Ám ez még mindig a „fecsegő” felszín csupán: a jelenség szintje. A lényeg (amit a vulgármarxizmus egyik axiómája szerint nem tanácsos a jelenséggel összezagyválni!) sokkal, de sokkal mélyebben rejlik.
Mivel nem mentalitástörténeti alapvetést s még kevésbé tudományfilozófiai traktátust, csupán egy kicsit rendhagyó könyvismertetést írok, kénytelen vagyok tömöríteni, vállalva a leegyszerűsítés minden kockázatát. Szóval, megítélésem (s több mint fél évszázados „vonatkozó” olvasmányaim, levéltári kutatásaim, diplomáciai misszióim és személyes tapasztalataim) szerint (alapján) ez – a kínos ügyek, esetek, problémák, kisebb-nagyobb konfliktusok ilyesfajta „elintézése”, kezelése – a mindenkori (korábbi etnikai és szociológiai meghatározottságaiktól nagyrészt már elszakadt, de azokat „megszüntetve/megőrizve” mégis megtartó) magyar elitek eredendő sajátossága, a Marc Bloch-féle caractères originaux (történelmi személyazonosító igazolvány) magyar(osch) adaptációja.
Némi fantáziával próbáljuk most felidézni (elképzelni) hogyan történhetett Bíró Béla előzetesen „kilátásba helyezett” osztrák ösztöndíjkérelmének elbírálása: először legalább két befolyásos pesti magyar értelmiségi „összedugta a fejét” s meghányta-vetette a felmerült „környülállásokat”. (Nem kizárt, hogy a sepsiszentgyörgyi könyvtári „látogató” raportját is beleértve.) Meglehet, hogy „négyen-öten” voltak, mint Ady híres versében. De az egészen bizonyos, akárhányan voltak is eszükbe sem jutott, hogy ugyanazt s végső soron ugyanolyan „modorban” cselekszik, mint Kossuth Lajos és Deák Ferenc anno a pozsonyi „Vörös Ökör” fogadóban, amikor esténként négyszemközt megtárgyalták az Országgyűlésen elhangzott – esetleg épp általuk fogalmazott és felterjesztett – folyamodványokat és törvényjavaslatokat, meg persze a nagypolitikában zajló történéseket. S nem zárható ki: esetleg bizalmas „személyi kérdésekre” is kitértek, ha talán nem is határoztak. (De ideképzelhetjük Tisza Kálmán legendás tarokkpartijait is. Azok szünetében is lehetett „fontos, s bizalmas ügyekben” – úgymond – „intézkedni”…) Bárhogy lett légyen is, a tanácskozás után „valaki” feltárcsázta a bécsi alapítvány telefonszámát és közölte a pesti döntéshozó(k) „határozatát” a Stiftung vezetőjével vagy ügyintézőjével… Erre persze „csípőből” azt az ellenvetést lehet tenni/felhozni, hogy ez mindenütt a világon, még a legfejlettebb nyugat-európai demokráciákban és „Amerikában” is hasonlóképpen – szivarfüstös irodák mélyén, kávéházi asztaloknál, újabban titkosított mobiltelefonok message-eiben – szokott történni.
Igen, ez nagyon is hihető! Arra azonban már nem mernék mérget venni, hogy a kezdeti előzékeny, mézesmázos modor ennyire váratlanul, nemegyszer egyenesen sokkoló brutalitással megváltozzék s az ellentmondót, ellenszegülőt, az „irányvonaltól elhajlót”, a „disszidenst”, a gyakran egyetlen cikk, replika, netán egy rosszul megválasztott kifejezés, szerencsétlen gondolatmenet, olykor egy leplezetlen, árulkodó, kihívó tekintet, dacos szájbiggyesztés miatt nemkívánatossá, kegyvesztetté váló egyént – bárkit, egy korábbi eszmetársat, sőt sokáig „barátként” kezelt individuumot is akár – ennyire rövid úton eltávolítsanak. Futballöltözőből, szerkesztőségből, egyetemi tanszékről, „baráti körből”: bárhonnan, bármikor. Ismét egy régi magyar kifejezéssel: kitegyék a szűrét!
*
Ezeket a sorokat róva rémlett fel bennem egy legalább évtizedes „adósságom”. Közelebbről az, hogy szaktörténészi alapossággal a végére járjak, miféle gondolattársítások révén/által jutott el Bertha Bulcsu (1935–1997) magyar író egyik írásában az újnemesség fogalmához, s pontosan mit értett rajta. A cikket, bár időnként „nyomoztam” utána a szerző összegyűjtött munkáit tartalmazó különféle kiadványokban, azóta sem sikerült felbúvárolnom. Ám Bertha Bulcsú hajdani gondolatmenete most is gyakran foglalkoztat. Lényege az volt, hogy a vészkorszak megpróbáltatásait (munkaszolgálat, bevagonírozás, megsemmisítő táborok, magyarként és emberként egyaránt elszenvedett megalázás/megaláztatás etc.) túlélők vissza(haza)térése, itthon maradása magasztos tett. Az erkölcsi megtisztulás/evilági üdvözülés lehetősége, nemegyszer bizonyítéka, legalábbis az arra – a kiválásra, kiemelkedésre, valamiféle újnemességre – formálható jogos igény záloga.
Hasonló véleményt fogalmazott meg a múlt század második felének egyik legmélyebben gondolkozó magyar írója, Mészöly Miklós (1921–2001) is:
„Az ugyanis, hogy a holokauszt után a térség zsidósága a mi társadalmunkba akart visszatérni a legnagyobb számban, s hogy ma [Közép-]európai viszonylatban is itt élnek a legtöbben, egyértelmű helyzet- és sorsvállalást is nyilvánvalóvá tett: továbbra is megmaradni a magyar nemzettesten belül. […] Nem lett járvánnyá a holokauszt után jogosan kísértő exodus […] Még kevésbé volt szó exodusra kényszerítésről […] Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy az európai zsidóság diaszpóra- és kisebbségi kérdése számba jöhetően csak »magyar kérdés« már – a szó pozitív hangsúlyával: az együttélés olyan újrakezdésére vállalkozva, mely a térségben kivétel.”
Ezen morfondírozva s nemzeti nagyjaink, továbbá Gerő András, Halmos Károly (és több, ezúttal nem hivatkozott jeles szerző) föntebb általam is idézett megállapításait mérlegelve tíz évvel ezelőtt megjelent tanulmányomban feltettem magamnak azt a kérdést, hogy Bertha Bulcsu könnyű kézzel papírra vetett megjegyzése nem valamiféle önbeteljesítő jóslat volt-e?
A továbbiakat – energiatakarékosságból (s némileg rövidítve) – onnan fogom idézni: „Mert ha Bertha Bulcsu látomása valósnak – s az ezúttal nem idézett szerzők szövegeiből kihámozható jelenségek pedig időtállónak – bizonyulnak, netán véglegesen rögzülnek, az nem kevesebbet jelent(het), mint azt, hogy szocialista építés ide, rendszerváltozás oda, a magyar történelem bugyraiban rejtőző feudális-rendies származásközpontú (ki fia borja) rendezőelv változatlanul érvényes és működőképes.”
Majd egy első pillantásra merésznek tűnő s további kutatást és elmélyült gondolkodást igénylő feltételezést is megkockáztattam, miszerint ez a génjeinkbe kódolt szortírozó, méricskélő, fürkésző hajlam az elmúlt évszázad folyamán „akárha egy különösen ellenálló influenzavírus, alakot (és kódot) változtatott: a »kutyabőr« helyébe – durva leegyszerűsítéssel, ám nem egészen alaptalan feltételezéssel – a Soához (holokauszthoz) és közvetve a zsidó származáshoz való megkerülhetetlen egyéni viszonyulás lépett”.
„Nem kell azonban sem társadalomtudósnak, sem szociálpszichológusnak lenni ahhoz – tettem még hozzá –, hogy belássuk: ez nem »zsidókérdés«, ellenkezőleg: a legkeményebb »magyarkérdés«”…
Ezekből az idézetekből rengeteg, messzire vezető további következtetésre lehet(ne) jutni, de én, helytakarékosságból is, csupán egyetlen egyet fogok most levonni: bárkik voltak is azok, akik Bíró Béla ösztöndíjáról és további „foglalkoztatásáról” döntöttek, s bármit gondoltak is magukról – objektíve – tőrőlmetszett magyarként, a méliuszi értelemben vett „polgár-magyarként”, magyar polgárként, vagyis tősgyökeres magyari úriemberek módjára viselkedtek, és – tagadhatatlanul az akkori magyar(országi) értelmiségi presztízshierarchia tetején lévén – ítéltek.
Az optikai csalódás, mint társadalom- és mentalitásvizsgálati (segéd) kategória
Kóbor Tamásnak (1867–1942) van egy nagyon fontos, sajnos ritkán idézett s még kevésbé meggondolt gondolata1920-ban közzé tett a „zsidókérdésről” szóló írásában:
„Zsidókérdésnek akceptálom a tételt, noha azt vallom: csak magyarkérdés van.”
Mivel mélyen egyetértettem vele ezt magam is citáltam 2015-ös tanulmányom mottójaként, de valahonnan kimásoltam s magát az elemzést is csak mostanában egy könyvajánlónak is szánt miniesszémen dolgozva olvastam el. Kóbor okfejtésének másik alapmotívuma az, hogy igen kevés kivétellel mindenki, aki ezzel a „kérdéssel” foglalkozik optikai csalódás áldozatává válik, mert a vizsgálatba bevont tények, események, jelenségek nem ott vannak, ahol keresik őket, s többnyire nem úgy történnek, mint – egy korabeli pesties kiszólással élve – „ahogy azt a Móricka elképzeli”.
Kóbor Tamás szokatlanul okos ember lehetett, mert azt is mondja, csupán azért használja ezt a (máig) bevett kifejezést, mert másképp nem képes kifejteni mire is gondol valójában. Kénytelen tehát elfogadni a közhasználatú kliséket, mert tudja, nem mehet szembe a közvélekedéssel: „széllel szemben nem lehet”…
S nem is érdemes. (Ez a megállapítás százöt esztendő távlatából is érvényesnek tűnik fel.)
Nem lévén naprakész a hazai és a nemzetközi szociológiai és társadalomlélektani szakirodalomban írásom e betétjéhez érve még nem tudtam, hogy az optikai csalódás szerepel-e, s alkalmas-e mint magyarázó elv (vezérfonal, „vörös farok” etc.), legalábbis mint módszertani fogás (eljárás) komplex társadalomtörténeti folyamatok leírására s azok értelmezésére. Ám 2025. február 3-án jutott tudomásomra, hogy „nyitott kapukat döngetek”, Angelusz Róbert (1939–2010) csaknem harminc éve már letett az asztalra egy ebben a tárgyban született magvas szociológiai „megközelítést”.
Mi tagadás, ez az értesülés nekem nagyon is kapóra jön, hiszen egyfelől máris fölvethetem, hogy az 1848–49-es magyar forradalmat és szabadságharcot előnytelen színben feltüntető nyugati zsurnaliszták erősen leegyszerűsítő, mi több számunkra magyarokra nézvést rendkívül káros elfogult véleményét tíz évvel később határozottan cáfoló Kossuth Lajos és Szemere Bertalan egyaránt maguk is optikai csalódásmartalékai. A francia közírók, köztük az ugyancsak párizsi emigrációba vonuló Barthélemy Szemerével heves sajtóvitába bonyolódó Ubicini azért, mert elkerülte figyelmüket, nem járta meg eszüket, hogy az, amit ők „fajharcznak”, a „magyarok” által elkövetett nemzeti(ségi) elnyomásnak és kíméletlen asszimilációs kényszernek címkéznek az egy nagyon is jól körül határolható társadalmi integrációs és (modern) nemzetté válási/fejlődési folyamat következménye, amely épp a francia minta alapján történik, s az hazájukban jó másfél évszázaddal korábban elkezdődött, s épp a Nagy (Polgári) Forradalom után nyolcvan-száz évvel kap igazán lendületet és válik irigylésre méltóan hatékonnyá. Hiszen, ha nem így volna, nem azt venné át a svájciakat kivéve szinte mindenki, a magyar és a román patriótákat is beleérve.
Ubiciniék védelmében pedig rögvest el kell mondani, hogy a jelenséget (a Kóbor és Angelusz-féle optikai csalódást) megmagyarázó kategóriát – az időbeli eltolódást, fáziskülönbséget, fáziskésést jelentő décalage fogalmát – csak az 1920-as/1930-as évek fordulóján vezették be az Annales történeti iskola vezető történészei, Lucien Febvre (1878–1956), March Bloch (1886–1944) és kollégái.
Kossuth és eszmetársai (kivált Szemere Bertalan) pedig, jóllehet helyesen (s máig érvényesen) világítottak rá az őket keményen támadó nyugati sajtómunkások némely vaskos tévedésére, főleg a „fajharcz” és az „osztálykormányzat” közötti hatalmas fogalmi távolságra (különbségre), azt nem fogták fel teljes mélységében, milyen roppant nagy ellentmondás feszül legfőbb vágyuk és eltökélt szándékuk a „polgári Magyarország” intézményes és jogi kereteinek megteremtése és saját – főként közép- és kisnemesi státuszukból levezethető – társadalomszemléletük s a magyar régmúltban gyökerező alig változtatható politikai beidegződéseik között. S tették ezt egy nagyon rizikós okból, amit a legokosabb emberek is gyakran elkövetnek: képtelenek voltak saját magukat és szerepüket kívülről (és felülről) szemlélni, ennélfogva – ritka kivétellel, mint Kemény Zsigmond és Bolyai János – nem merült fel bennük kellő súllyal annak eshetősége (ami be is következett), miszerint az ellenérdekelt politikai erők (a „bécsi udvar”, a brit és francia kormánykörök, a cári diplomácia s főként a magyarországi „más ajkú” honpolgárok) számára korántsem evidencia mindaz, ami a márciusi/áprilisi törvényekben intézményesült s hatályossá vált, különös tekintettel ennek – a korszerűsödött és megerősödött független Magyarországnak, a Kossuth által megálmodott virtuális „Magyarhonnak” – az „összeurópai súlyegyen” megbillentésére való esetleges geopolitikai következményeire. Nem is beszélve arról, hogy Kossuth az elszakadást akarta – Kemény, Széchenyi, Eötvös és Deák stb. ellenben a birodalmi egységen belüli önkormányzatot. Ők tudták/érezték, hogy a teljes függetlenség vágyálom, és lehetséges következménye, az európai balance of power megingatása/megdöntése miatt nem is lehet Magyarország érdeke. Kossuth viszont kihasználva a 1849 tavaszán eluralkodott „most vagy soha” hangulatot a néppel erőszakoltatta ki a geostratégiailag rendkívül kockázatos debreceni trónfosztást – a (a köznemesi többségű) képviselőkkel nemigen tudta volna megszavaztatni. Azaz nemcsak nemesi, hanem mondhatni „össznépi öncsalás”-ról – újabb káprázatról – is bőven szó van.
Nem folytatom, hiszen egy terjedelmes monográfia is elégtelen volna, hogy emez érzékeny problémahalmazt minden részletében és árnyalatában magam is újra kifejtsem. De az talán a nagyobb tévedés kockázata nélkül megismételhető, hogy minden szereplő (aktor) a Kóbor Tamás és Angelusz Róbert-féle optikai csalódás (farkasvakság) hatása alá kerül: Kossuth és társai nemes mivoltukban nem igazán érzékelik, hogy polgárság hiányában lehetetlen polgári átalakulást levezényelni és „polgári Magyarországot” teremteni, a francia zsurnaliszták, s különösen az északolasz (lombard) eredetű Jean-Honoré-Abdolonyme Ubicini (1818–1884) pedig nem tudják, hogy nyakig benne vannak a jakobinus típusú francia nemzetállamiság (az État/Nation) folyamatában s olyasmit rónak fel a magyar reformpolitikusoknak, amely hazájukban évtizedek óta zajlik s éppen akkortájt, az 1789-es „nagy (polgári) forradalom” után nyolcvan/száz esztendővel gyorsul fel igazán.
Mindezt szándékosan sarkítva úgy is leírhatjuk, hogy Kossuthék voltaképpen a lehetetlent kísérelték meg, azt próbálták megvalósítani. Erre is (mint nagyon sok mindenre) akad egy találó magyar mondás: Fából vaskarika! Nem is mindig magyar eredetű s magyarul is csak törve beszélő arisztokraták, köz- és kisnemes fiak próbáltak oly módon „polgárosítani”, hogy az ehhez elengedhetetlenül szükséges szerkezeti elem – maga a polgárság – éppen csak alakulóban volt, s ami mégis létezett belőle azt is helyesebb polgári érdekű rétegek laza konglomerátumának nevezni, amelynek számos összetevője nem is volt még magyar – legfeljebb tendenciájában, a föntebb már szóba hozott méliuszi „polgár-magyar”, vagyis a tömegesen (társadalmi méretekben) megteremtendő magyar úriember/úrinő formájában.
S mindeközben gyakorlatilag szinte senki nem ébredt a tudatára, hogy a francia és a magyar társadalomszerkezet-és (ebből is következően) mentalitás (észjárás, gondolkodásmód) minden látszat – azaz ismét: optikai csalódás – ellenére számos típustani alapvonással rendelkezik, amit elhomályosít, elleplez s a felismerhetetlenségig eltorzít a két fejlődés közötti, mintegy másfél/két évszázadra becsülhető fáziseltolódás/fáziskésés. Olyannyira, hogy Kossuth és Szemere francia vitapartnereiben fel sem merül s kritikai éllel mindmáig nem fogalmazódik meg utódaikban sem amaz újabb – s számunkra, magyarok számára, közelebbről a magyar nemzetépítésre, honmentésre s valódi (citoyen) polgárosodásra nézve egyaránt tragikus kimenetelű – Trianonban tetőző francia optikai csalódás, amelynek következményeként az alkatilag hozzájuk (ti. a francia fejlődés logikájához s tipológiájához) térségünkben legközelebb álló, azzal a leginkább rokonítható (magyar) társadalomfejlődésnek és nemzetépítésnek adtak mattot a principe des nationalités-val, vagyis „nemzeti elv”-vel. S azt pedig végképp, minden jel szerint napjainkig nem gondolták át – s immár több mint egy évszázad elteltével aligha vizsgálhatják felül (s nem volna rá már erejük sem!) –, hogy a rivális szomszédnépi (román, szerb, szlovák) nemzetté válásokat s államépítéseket előnyben részesítve (a politológialag azoknál semmivel sem kevésbé jogszerű és méltányos – ráadásul társadalomtörténetileg/szociológiailag jóval „szervesebb” – magyar törekvések rovására) csupán a décalage objektív törvényszerűségeit erősítették fel s tették gyakorlatilag visszafordíthatatlanná. Olyan, egyébként tagadhatatlanul ugyancsak legitim (de a magyarénál fejletlenebb, más, a mienknél is megkésettebb fázisban/idősíkban lévő) rivális nemzetépítéseknek adtak óriási előnyt – a magyar sanszokat egyszersmind a minimumra csökkentve –, amelyek társadalomfejlődése, civilizáltsága, „polgárisodás”-ának szintje (foka) alacsonyabb volt annál, amit a „magyar fejlődés” minden szerkezeti problémája, demográfiai deficitje s napjainkban is érvényes mentális (rendies, hierarchikus „feudális”) ballasztja ellenére az első világháború kitöréséig már kivajúdott magából.
(Folytatjuk)
Borsi-Kálmán Béla (1948) történész, műfordító, az MTA doktora.