Borsi-Kálmán Béla

Kis magyar számvetés*

Széljegyzetek Bíró Béla Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink című kisregényéhez

3. rész

* Az írás Bíró Béla 78. születésnapjára készült. A szerző itt köszöni meg Filep Tamás Gusztáv tartalmi és stilisztikai észrevételeit, továbbá Kulin Ferenc és Szále László a szöveget módosító/árnyaló javaslatait. (B-KB.)

Hogy kerül a csizma az asztalra?

Megpróbálom vázlatosan összefoglalni!

Először is vegyük le a polcról az Idegen szavak és kifejezések szótárát, vagy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát. De jobb híján a Magyar Szinonimaszótár is megteszi. Mit találunk az optikai csalódás rokonértelmű kifejezés családjában? Első helyen az érzékcsalódás szerepel. Ha anyanyelvünk a magyar elégséges egy átlagos szóértés, ill. társítási (asszociációs) hajlam, hogy bevillanjon: az érzékcsalódás jelentése nincs túl messze a káprázattól. Hiszen mindannyian átéltük egy-egy döbbenetes jelenet, elragadó látvány megpillantásakor, netán egy rég nem látott baráttal (barátnővel) váratlanul összefutva. Káprázik a szemünk az elképedéstől, a (rá)csodálkozástól avagy a meglepetés örömétől. Vagyis, ismét rövidre zárva: B. B. esszéregényének címe és valódi témája, mondanivalója (üzenete) ugyancsak ebbe az értelmezési tartományba illeszkedik.

Epilógus I. Kossuth nemzetfogalmától a mai román önszemléletig

„Nyomon vagyunk” tehát, méghozzá többszörösen is! Terjedelmi okokból viszont ismét tömörítenünk kell! A Kóbor/Angelusz-féle kategória – akárha egy varázspálca, illetve bűvös jelszó („Szezám tárulj fel”!) – szerencsére immár rendelkezésünkre áll: „kéznél van”. Úgyszólván valamennyi eddig tárgyalt jelenségre, összefüggésre, magán- és közérdekű történésre, megnyilvánulásra rávetíthető: megvilágító (revelatív) erejű.

Ragadjunk ki ismét néhány epizódot a kisregényből és a hozzájuk kapcsolódó mögöttes fogalmi térből:

Mint föntebb már céloztam rá B. B. Kossuth nemzetfogalmával kerül összetűzésbe, amikor művének egyik toposzában túlságosan merevnek, hajlíthatatlannak/hajthatatlannak ítéli azt, s amelyből 1848–49 kritikus heteiben hiányzik a románok (s általában az „idegen ajkú” magyarországi kisebbségek) nemzeti törekvései iránti minimális empátia: „a fegyverek fognak köztünk dönteni”, idéz egy Kossuthtól származó vagy neki tulajdonított, a „lázadóknak” küldött üzenetet. Mivel szövegét nem akarta túlbonyolítani (s nyilván egyéb narratológiai megfontolásai is lehettek) B. B. azt már nem részletezi, hogy Kossuth a szerb vezetőkkel folytatott pozsonyi egyeztetés során valóban hangsúlyozta: „Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar, a többiek csak más nyelven beszélő néptörzsek.” Majd kifejtette: „a szerbek autonómiát kaptak vallási és iskolai ügyeikben, nemzeti nyelvük szabad fejlődésére pedig ott van a sajtószabadság és az egyesületi jog. Ezért reméli, hogy őszinte hűséget fognak tanúsítani a [közös] haza iránt. Dorde Stratimirović erre kijelentette, hogy »a szerb igenis nemzet, és a maga jogait, ha kell, minden eszközzel meg is tudja védeni.« Ha Pozsonyban megtagadják követeléseik teljesítését, akkor azt másutt fogják keresni.”

Erre a nagyon határozott szerb állásfoglalásra jött volna az indulatos (végső) érv, amelynek valódiságát különben Kossuth soha nem ismerte el: „Akkor döntsön köztünk a kard!”

A fenti okokból s talán terjedelmi korlátok miatt B. B.-nek nincs érkezése kifejteni, hogy az 1848–49-espályája csúcsára érkezett Kossuth nem azonos azzal a meghurcolt, megtépázott önbizalmú s az osztrák hatalom kémhálózatával figyeltetett emigráns politikussal, aki 1862-ben, ha nem is ő a szerzője az elhíresült Duna Confederationalis Projectumnak, de a nevét és beleegyezését adja, hogy azt tárgyalási alapként használják megbízottjai: a magyar emigráció első számú vezetője tisztségére ácsingózó Klapka György Tábornok és Marco Antonio Canini velencei újságíró, akit ma „balkánszakértőnek” nevezhetnénk (a francián kívül kitűnően beszélt és írt románul és újgörögül is megtanult) a szerb és a román politikai körökkel, kivált Al. Ioan Cuza román fejedelemmel. Ezt Kossuth annál is inkább megteheti, mert a többszerzős, rendkívül fontos dokumentum legtöbb alapelvét épp ő dolgozta ki francia nyelven fogalmazott Kutahyai Alkotmányterv néven megismert emlékiratában, amelyből föntebb a székelyek kapcsán magam is bőven idéztem.

Ezt, ismétlem, nem hibaként rovom fel a szerzőnek, hiszen nem nagydoktori disszertációt nyújtott be, „csupán” egy frappáns kisregény eszmei mondanivalójának alátámasztására használta föl. Bíró Béla ugyanis csak látszólag polemizál Kossuth Lajossal. Sokkal inkább az érdekli, miért nem tudtak a magyar és a román politikai elit jeles képviselői zöld ágra vergődni, legalább „szót érteni” egymással, hiszen nyelvi akadályok nem léteztek: az erdélyi románság korifeusai magyar és latin nyelvű oktatási intézményekben tanultak, majd magyarországi és erdélyi jogi akadémiákra jártak, s tökéletesen bírták Csokonai és Vörösmarty nyelvét, a havaselvi és a moldvai elit tagjai pedig kivétel nélkül magas fokon használták a kor (akkor még) első számú diplomáciai közvetítőnyelvét, a franciát. Amelyen Klapka csaknem tökéletesen csevegett és írt, s Szemere is kitűnően beszélt, míg Kossuth – a német és az angol után „harmadik nyelvként” – társalgási szinten ugyancsak bírt (s szükség esetén, mint láttuk, bonyolult jogi és társadalomtörténeti levezetéseket is meg tudott franciául aránylag kevés hibával fogalmazni. Olyannyira, hogy a torzsalkodások s féltékenykedések elkerülésére a megvalósítandó dunai konföderáció lingua francájának maga is a franciát ajánlotta!)

Hol van a „bibi” tehát? Az, amelyik banálisnak tetsző gyermekbetegségből, könnyen áthidalhatónak vélt szemantikai vitából pillanatok alatt etnikai/nemzetiségi ellentétbe, nemzeti szembenállásba, majd kölcsönös népírtásba (genocídiumba) torkolló pusztító polgárháborúvá fajult, s mindmáig súlyos tehertétele a két nemzet – a magyar és a román (de a szerbet is ideérthetjük) – valódi kiengesztelődésének?

A kérdés persze szónoki, mindhárom szomszéd nép/nemzet historiográfiája – s nyomukban a „semleges” történészek légiói – több könyvtárra rúgó elemzést, értekezést, monográfiát szenteltek a témának, amelyek elsöprő többsége – tisztelet a kisszámú nagy kivételeknek! – mindmáig képtelen volt saját „nemzeti látószögét” meghaladni.

B. B. sem gondolja, hogy feltalálta volna a spanyolviaszkot, de például a magyar tudomány egyik legnagyobb lángelméjének fennmaradt eszmefuttatásaiból nagyon is újszerűen s félreérthetetlenül levonja a következtetést, hogy emelkedett szelleme s a románság iránti mély empátiája ellenére Bolyai János is az egyetemesnek gondolt/remélt francia nemzeteszme hatása alá került, amikor Magyarország és Erdély egyesítése mellett tört lándzsát. Azt remélve, hogy az erdélyi román lakosság fokozatos pallérozódása, civilizálódása „polgárisodása” pár évtized múlva oda vezet majd, hogy maguk is belássák: az Unió mint nagyobb szervezeti egység (entitás) hatékonyabban szolgálja a „progresszió” ügyét, mint az adminisztratív különállás. S mindeközben nem érzékeli, hogy a változatlanul rendi(es) kategóriákban gondolkozó, a negyedik erdélyi (feudális) rendi „nemzet” (Natio Valachica) bűvkörében rekedő román honfitársait halálra sérti: nem tekinti őket magával egyenrangúnak, egyenértékűnek, azonos szinten lévőnek. Kemény Zsigmond pedig ezt nyíltan ki is mondja, amikor a nyugati közvélemény (vagyis a későbbi versailles-i döntéshozók) figyelmét arra szeretné felhívni, hogy – ismét idézem – a „nyugati polgárisodás és a keleti barbaries” között egyedül „fajunk” – vagyis az 1848/49-ben magát a rendi (feudális) Natio Hungaricaból modern (polgári) magyar nemzetté nyilvánító magyarság a „legalkalmasabb” a polgári szabadságjogok bevezetésére, kiterjesztésére, az általános civilizálódás és anyagi jólét megteremtésére. Más szóval Kemény azt sugallja, sőt sulykolja is, hogy „Európa” (az európai civilizáció) első rendű érdeke, hogy a térségben esedékes modernizációs folyamatban a primus inter pares szerepre a magyar progressziót részesítsék előnyben. Következésképpen a magyar nemzetépítést/honmegőrzést – s ne a szomszédnépi aspirációkat – tekintsék távlatilag a maguk számára is a legelőnyösebbnek.

Föntebb már céloztam rá s most megismétlem: B. B. azért „vitatkozik” Kossuth Lajossal és Bolyai Jánossal, hogy világossá tegye: neki valójában a jelenleg is érvényben lévő román nemzetfelfogással és önazonossággal van gondja, amely – s most helyszűkében lévén ismét erősen egyszerűsítek! – szinte egyetlen lényeges elemében sem különbözik Kossuth 1848-as sarkos véleményétől! Emlékezzünk csak, mekkora felháborodást keltett magyar értelmiségi körökben s a magyarországi nyilvánosságban, amikor a múlt század hatvanas/hetvenes éveitől a román irodalmi lexikonokban az szerepelt – mondjuk Méliusz József és Sütő András szócikkében, hogy – idézem – „scriitor român de expresie maghiară”. Vagyis szó szerinti fordításban: „magyar nyelven alkotó román író”. Azaz hajszálpontosan ugyanúgy, mint ami a Kossuth által Sztratimirovicsnak odavetett megjegyzésből – Hungáriában „csak egy nemzet van, a magyar, a többiek más nyelven beszélő néptöredékek”! – következik! Csakhogy a két jelenség (jelenet) között több mint százévnyi a távolság! Mi ez, ha nem az Annales-kör által bevezetett fáziskésés/időbeli eltolódás, a décalage román verziója? Amelynek abszurditására egy nagyon jó szemű budapesti eredetű, de a múlt század húszas/harmincas éveiben a királyi Romániában tevékenykedő magyar politikai elemző – a kalandos életét Szatmár, Nagyvárad, Brassó, Párizs és München után Hawaii szigetén befejező, s a Gallicus álnevet is használó Mikes (Győri) Imre világított rá máig érvényesen Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig című érdekfeszítő könyvében. Ennek egyik alaptétele – ismét nagyon leegyszerűsítve – az, hogy a magyar és a román politikai elit az 1920-as impériumváltáskor nem tett egyebet, mint – B. B. szavaival – „agyat cserélt”! Azt, amit az 1918/1919-es összeomlásig a magyar nemzetstratégia igyekezett az erdélyi románság asszimilácójával elérni ezentúl a fanarióta gyökerű bizantinus bukaresti oligarchia kívánja – magától értetődik: a magyar fejlődéssel meghasonlott erdélyi román politikusréteg (Maniu, Vaida-Voevod, Pop-Cicio, Goldiş, Goga és társaik) nem minden lelkifurdalás nélküli asszisztálásával – az erdélyi magyarság bedarálásával/beolvasztásával megvalósítani. Mindkét politikai garnitúra szervilis módon, reflexszerűen a francia állam- és nemzetépítési sablont alkalmazva. Tulajdonképpen napjainkig.

Túl messzire vezetne, s helytakarékosságból sem térnék most ki rá, hogy melyek voltak az objektív, valós, statisztikai adatokkal, demográfiai mutatókkal s szociológiai trendekkel mérhető esélyei – helyesebben azok nem jelentéktelen, de azért egybevethető különbségei – a román és a magyar nemzetépítésnek (magyar szempontból inkább: honmegőrzésnek.)

Két dolgot azonban feltétlenül érintenem kell még. Az egyik az a tudatosság (írhatnék stratégiai intuíciót is!), amelyet a hajdani marosvásárhelyi román kancellista – Pap Sándor – tanúsított, aki immár Alexandru Papiu Ilarian néven Al. Ioan Cuza román fejedelem geopolitikai tanácsnokaként 1860 nyarán terjedelmes memorandummal járult uralkodója elé. A magyar nemzeti törekvések hatékonyságától és vonzóerejétől (közelebbről az erdélyi és partiumi román nemesség és intelligencia spontán magyarosodásától) megrettent Papfi/Papiu e nevezetes iratának – teljes joggal minősíthetjük a román nemzetstratégia alapokmányának – vezérmotívuma az, hogy a korábbi erdélyi integrációs/asszimilációs trendek ismeretében egyetlen igazán hatékony eszköz, egyszersmind esély maradt az erdélyi románság beolvadásának elkerülésére s az 1859. január 24-én Moldva és Havaselve egyesítésével/egyesülésével létrehozott/létrejött Dunai Hercegségek (Les Principautés Danubiennes) stratégiai megszilárdítására: Erdély elszakítása és a román fejedelemségekkel való egyesítése. Más szóval Nagy-Románia megteremtése.

Csupán néhány gondolatot idézek most – s azt is töredékesen – belőle. Annál is inkább, mert Kossuth 1862-es korábban citált fennkölt szavaival felesel:

„Erdély Dácia közepén emelkedik, mint valami igazi természetes vár, a legerősebb és a legfontosabb. Középpontban lévén természetes módon uralja a Bánság és Bihar síkságait a Tiszáig […] Aki ennek a stratégiai központnak, Erdélynek ura, az egy kis bölcsességgel […] uralkodhatik a Tiszáig és a Fekete-tengerig […] Aki tehát Erdély ura, az ura egyszersmind a román fejedelemségeknek is […]

Az Egyesült Fejedelemségeknek Erdély nélkül nincs jövője Európában […] Erdély nélkül bizonytalan és kétséges a léte, mely addig fog tartani, míg az európai államok versengése és változó érdekei. Erdélynek a Fejedelemségekkel való egyesítése megmenthetné a Fejedelemségeket a haláltól […]

Erdély […] a legszebb és legéletképesebb rész a román nemzet széttépett testéből.”

Papiu Ilarian vonalvezetéséből távlatilag úgyszólván „logikusan” következik mindenféle magyar integrációs/asszimilációs törekvés – a főként a nagy, közepes méretű és kisvárosokban egyaránt erőteljesen folyamatban levő „nemesi polgárisodás” versus polgár-magyarság kijegecesedésének – megtorpedózása és a „történelmi” (integer) Nagy-Magyarország megsemmisítése.

S itt csatolnék vissza egyik korábbi gondolatmenetemhez: szimbolikus értékű városaink 1920-as elvesztése egyszersmind a bennük – s vonzáskörzetükben – dinamikusan zajló spontán magyarosodásnak vetett véget: természetes erőforrásaiktól elvágva először megállította, majd az 1960-as évektől kezdődően – a századelőn szocializálódott „vegyesajkú” nemzedékek kihalásával – visszafordította, utóbb a szórványosodás és a rohamos elrománosodás irányába tolta el. Itt tartunk most. Napjaink nemzetközileg legismertebb, ám Romániában objektivitásra törekvő nézetei miatt sokak által „hazafiatlannak” minősített történésze, Lucian Boia szavaival:

„A magyarok elveszítették az Erdélyért folyó csatát. Mindaz, amire jelenleg vállalkoznak, nem Erdély meghódítására irányuló offenzíva, hanem utóvédharc, hogy mentsék a még menthetőt a magyar kisebbségből és annak identitásából. A magyarok szempontjából a számok könyörtelenek.”

Epilógus 2

(Elmélkedés a kibontakozás sanszairól)

„A Szent István koronájához tartozó országok helyzete éppen olyan ingatag, mint amilyen néhány évvel ezelőtt volt. A mérleg, mely hajdan a nem magyar népek javára billent, most a magyarokéra billen; ennyi az egész. A nagy kérdés itt mindig függőben van. A béke nem született meg a különféle népek között: itt csak fegyverszünet van” 

(Marco Antonio Canini, velencei újságíró, 1868).

A másik mozzanat, amelynek vázlatos vizsgálata nem kerülhető el – s ezzel térünk vissza B. B. kisregényéhez (kivált annak alcíméhez!) – hogy a magyar–román (román–magyar) történelmi megbékélés szemszögéből mennyiben tekinthető zsákutcának az 1920-ban a feje tetejére (a fejéről a talpára) állított geopolitikai alaphelyzet. Az, amelyik addig elvileg a magyar nemzetépítésnek/honmegőrzésnek kedvezett, de azóta – homlokegyenest ellentétesen – a román országgyarapítás és nemzetté válás érdekeit és (változatlan) célkitűzéseit szolgálja inkább.

Miféle „egérút” létezik/maradt a túszhelyzetbe került, korábbi saját belső erőforrásaitól és dinamizmusától nagyrészt megfosztott, értelmiségi elitjét 1920 óta többször is elvesztő s ma is lemorzsolódásnak/kivándorlásnak/beolvadásnak kitett magyaroknak, székelyeknek? Röviden: miféle sanszai maradtak a túlélésnek? Annak, hogy megcsappant lehetőségkereteiket teljes mértékben kihasználva magyarként – magyar identitásukat s nemzeti érzéseiket/méltóságukat csorbítatlanul megőrizve – éljenek tovább a Regátban, a „népi demokratikus”, utóbb a ceauşescui s immár – az 1989-es „decemberi forradalom” s rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás utáni – „átmeneti korszakban” leledző Romániában?

A kérdés azért is igen időszerű, mert fogalmunk sem lehet róla, hogy az uralkodó „rendszerváltós” román(iai) elit (benne az RMDSZ vezetőségével) az elkövetkező hónapokban miképpen fogja feloldani, legalábbis „kezelni” az ismeretlenség homályából – s a román történelemfejlődés mélységes mély bugyraiból – felbukkant Călin Georgescu a 2024. decemberi elnökválasztás első fordulójában elért váratlan (?) győzelmét, illetve annak a román Alkotmánybíróság által egy tollvonással történt megsemmisítése következményeképpen előállt alkotmányos válságot és egyre inkább elhatalmasodó politikai bizonytalanságot.

Most már tudjuk!

Befejezés helyett

Nem szeretnék tovább lehetséges Olvasóm türelmével visszaélni, amelyet amúgy is erősen próbára tettem „kacskaringós” levezetéseimmel.

Ehelyett inkább – a szó szoros értelmében – átadom B.-nek a szót, mondja el ő – két részletben (itt-ott rövidítve s egy kivételével az ő kiemeléseivel!) –, miként látta/látja Bíró József és Balázs Matild 1930-a évekbeli s a maga választási kényszereit, azt az utat, amelyet szüleinek és neki magának, családtagjainak – következésképpen a romániai magyarságnak – bejárni megadatott:

1) „Nem pusztán mentségként mondom, anyám erről [a szovjet bolsevizmus borzalmairól, a lenini koncentrációs táborok létezését is beleérve] talán még mit sem tudhatott. Manapság sok szó esik az ideológiai buborékokról. Ő, sőt mi, mindannyian, egy affélében éldegéltünk […] Köpec már eleve valamiféle burok volt számukra. Annak ellenére is, hogy szüleim korábban bejárták már fél Nagymagyarországot. ’19-ben még szinte gyerekként (ökörszekéren) a román hadsereg elől menekülve Kolozsvárig, majd később kommunistákként a németek elől menekülvén Sárospatakig.

Ennek az emléknek a hatása alatt később már képtelen voltam megérteni, hogy édesanyám […] hogyan ragaszkodhatott (haláláig) a kommunizmushoz, amikor számomra, gyerek számára is lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy a megvalósult kommunizmussal nem minden lehet rendben.

Ma már azt hiszem, értem.

Egy képtelen, de kezdetben a romániai magyar értelmiség miden jelentős alakja által elfogadott, s elvben valóban lenyűgöző fogalom, az internacionalizmus miatt. Csakhogy a kommunizmus nem a nemzetek közötti békességet hozza el […], hanem a békeszerződések által teremtett kisebbségi közösségek (precízebb megfogalmazásban a nyelvi-kulturális közösségek) szisztematikus felszámolásának gyakorlatát szentesítette. Ez utóbbi – a kezdeti mézesmadzagokkal – a népi hatalom égisze alatti is egyre inkább galoppra váltott. Mindig is tudtam, hogy édesanyám a lelke mélyén nagyon is magyar érzelmű volt, de ezt akkor egy (mindinkább) román kommunistának már nem volt »illendő« hangoztatnia […]

Abban reménykedett, hogy az internacionalizmus, mely a szó szigorú értelmében »nemzetköziséget« jelentett volna, megmentheti az ő »nacionalista«, azaz magyar (de ez végül váradi feleségem megjelenésével vált egyértelművé: főként székely) hazafiúi (vagy honleányi) érzelmeit és alapjogait. Magyarán: hogy egy normális világban a hazaszeretet összeférhet a nemzetköziséggel. Nem olvadhatunk bele egy arctalan emberi közösségbe, hanem a kommunizmus olyan […] világszabadságot hoz el, mely nem egy arctalan nyelv és kultúra nélküli világállam keretrendszerét »teremti meg«, hanem egy olyat melyben mindenki megőrizheti – így vagy úgy ráöröklődött – nemzeti azonosságát. Hogy az internacionalizmus nem oszlatja fel a nemzeti létet (bár Marx a történelem végkifejletét – nekünk már így tanították – még tényleg így vélte), hanem a nemzeti érzelmeket összeférhetővé, a nemzeteket (akkortájt divatos szóval) testvérekké teheti.

Nekik is korán rá kellett jönniük, hogy nem ez történik, de halálukig hittek abban, hogy elvben mégiscsak megtörténhet.”

2) „Rá kellett ébrednem (ébrednünk), hogy ifjúkori álmaink talán ma is ugyanolyan káprázatok [az én kiemelésem, a többi B. Bélától származik! B-KB.], mint szüleim (szüleink) csaknem egy évszázaddal korábbi bódulatai.

Ő (mármint az első személyű elbeszélő) hagyományos értelemben vett individuum gyanánt is minden lényegi vonatkozásban »internacionalista«, csakhogy a nemzetköziséget – hívják azt globalizmusnak, bárminek – továbbra is csupán egymást kiegészítő és nem kizáró »nacionalizmusok« gyanánt tudja elképzelni. (Ezt a komplexitást írhatná le a magyar nemzetköziség fogalom is.) Hogy ez ma sokak – sőt az emberi társadalmak többsége – számára szinte elképzelhetetlen, az ő szemében egyszerűen abszurdum. (Lásd a hazafiság fogalmának dühödt elutasítását az Európai Unióban.)

Miért lehetne csupán egymás nélkül, sőt egymás ellenére nagybetűs Embernek éreznünk magunkat? Hiszen maga a patriotizmus sem egyéb, mint egyfajta közösségi individuum […].

Ezt a meggyőződést a szülei is osztották. Még ha ők ezt nem mindig filozófiai vagy természettudományos fogalmakban tudatosították is.

Ez az alapkérdés volt az, ami minden különbözőségük ellenére összehozta és végig, minden másság dacára összetartotta őket. Magyarok akartak maradni Romániában. S minket, gyerekeket is azoknak akartak megtartani. A – szó szűkebb értelmében – a Székelyföldön. Család gyanánt. S mivel ennek az igénynek (ténylegesnek tűnő) lehetőségét csupán a kommunizmus látszott felkínálni, kommunistákká lettek. Ők maguk talán nem is tudtak erről, de az a bizonyos rejtett – lényege szerint transzcendens – Ego, mely egész életük folyamán figyelte és irányította őket, mégiscsak tudott róla.

A probléma azonban az, hogy a »feladat« személyiségüket egészen másként alakította. Mikor kiderült, hogy a hivatalosnak tekintett kommunista ajánlat hamis, az anya a munkában (azaz a helyhatósági adminisztrációban) és az ábrándokban keresett menedéket. Az apa a munkában és az élvezetekben. És mégis megmaradtak a családnál, mint a nyelvi-kulturális közösség kicsinyített másánál. Őket is, akárcsak a középkor embereit egy külső parancs utasította egymás mellé. S kezdetben ők is szerelemben, majd türelemben és egyetértésben, a családot és egymást szolgálva élték le az életüket.

A családban végül is ugyanazt valósították meg, amit a kommunizmusban szerettek volna: az egymást kiegészítő és nem kizáró identitásokat. Hősünk soha […] nem hallotta veszekedni vagy gyűlölködni őket. Olyannak fogadták el egymást, amilyenek. S történhetett mindez azért, mert az a bizonyos belső megfigyelő felülkerekedhetett a puszta egoizmuson, azaz a csupán külső énjüket érintő önérzeten.”

Záró gondolatok

Hosszúra nyúlt írásom egyik „ráhangoló” betétjében már hivatkoztam a káprázat szóbokorra. Most ismét ezt teszem, mert további jelentésmódosulásai s szinonimái vannak: „[csalfa] tünemény, látomás, [ábrándok v. önámítás szülte] képzelődés. S utolsó jelentésárnyalatként: illúzió. A másik kiindulópontom egy elhíresült Churchill-idézet, amelynek aktualitása Donald Trump második elnöki ciklusa kezdetén aligha kétségbe vonható: „Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak helyes döntést hoznak, de csak azután, hogy kipróbálták az összes többi változatot!” Mielőtt kárörvendő vigyorral nyugtáznánk a világpolitikai savoir-faire-t csupán a brit birodalom tündöklése és lehanyatlása után – vagyis újfent a décalage vastörvényei értelmében – mintegy százesztendős késéssel megszerző amerikai diplomácia kezdeti botladozásán s súlyos baklövésein élcelődő legendás angol kormányfő „aranyköpését”, inkább nézzünk mindnyájan – vagyis mi valamennyien: szlovák, szerb, román és magyar felelősen gondolkozó „kiművelt emberfők” – szembe a tényekkel!

Ha igazán őszinték akarunk lenni akkor be kell vallanunk – ismét egy magyar közmondás szellemében –: mi sem vagyunk jobbak „a Deákné vásznánál”. Hiszen bőven elegendő, ha vezérszavakban felsoroljuk: mi mindennel kísérleteztek eleink a „nemzeti/nemzetiségi kérdés” megoldására.

Volt már a Kossuth és Sztratimirovics pengeváltásakor szóba került (és sajnos hüvelyéből ki is rántott) „kard” (Andrássy Gyula nem sokkal később az „ágyú”-t ajánlotta), délvidéki és erdélyi (kölcsönös) irtóháború, utóbb (újvidéki) „hideg napok”, kegyetlen szerb visszatorlás, Ipp és Szárazajta, csernovai csendőrsortűz, pozsonyligetfalui gyűjtőtábor. S előtte (közben) vészkorszak: a magyar zsidók deportálása, a besszarábiai és moldvai zsidóság megtizedelése meg a bukaresti pogrom. Kevéssel utána magyar–szlovák lakosságcsere, meg a hazai németek kitelepítése. S legutóbb: marosvásárhelyi „fekete március”. E szörnyűségeket csak igen kis mértékben képes ellensúlyozni a magyar, a szerb, a román és a szlovák kollektív emlékezetben Eötvös József és Deák Ferenc nevezetes 44. törvénycikke s népoktatási törvénye, az 1868:38. törvénycikk. S nem javít, inkább ront a helyzeten a Lex Apponyi, továbbá Spiru Haret és Constantin I. Angelescu szigorú „románosító” oktatási törvényei.

S voltak persze nem elhanyagolható számban egyéb jó szándékú tervek, elképzelések, kezdeményezések, amelyeket azonban nagyhatalmi érdekek, belső villongások, pártpolitikai torzsalkodások (etc.) minősítettek rövid úton „vágyvezérelt”, „délibábos” tervezgetéseknek, ábrándoknak. Ki ne emlékezne a főként erdélyi magyarok által favorizált transzszilvanizmusra, s ilyen volt Németh László „tejtestvérek” koncepciója is, amelyet kiagyalóján kívül talán senki nem vett komolyan. És persze minden további nélkül ide sorolható a kommunista utópia, közelebbről a szocialista (proletár) nemzetköziség, amelynek jegyében – káprázatában – Bíró Béla szülei váltak román(iai) „illegalistákká” egyszersmind a Kóbor/Angelusz-féle optikai csalódás kárvallottjaivá.

Bizonyára nem írható a véletlen számlájára, hogy a Bíró Béláéhoz sok vonatkozásban hasonló életutat bejáró marosvásárhelyi közíró, Virág György memoárjáról ezt írhattam másfél éve a könyv ajánlásában: „az önéletírás számos erénye közül ismételten azt a megjelenítő erőt emelném ki, amelynek révén kibomlik a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) akkor még elsöprő többségben lévő magyar tudatú és nyelvű lakosainak mindennapi léthelyzete, amely, persze csak így utólag, délibábszerűnek látszik, s mindenképpen egy átmeneti történelmi helyzet tiszavirágéletű képződménye: egy nagy illúzió. Közelebbről az a csalóka létélmény, hogy Nagy-Románia szívében különösebb nehézségek nélkül magyarként (tovább) lehet élni, alkotni, gyermekeket nemzeni és nevelni, jövőt tervezni… Mintha nem következett volna be a (nagy)magyar álmodozások végét jelentő 1920-as „nemzeti átrendeződés”, amely Trianon-tünetcsoport néven rögzült minden magyarnak született férfi és nő emlékezetében. De aztán […] szembejött a Valóság. Bizony a magyar autonóm tartomány sem lehet(ett) sokáig más, mint az 1789-es Nagy Francia Forradalom időtálló „vívmányaként” megszületett korszakalkotó eszme, az État/Nation, a központosított, jakobinus típusú, önnön természetéből fakadóan egyneműsítésre, homogenizációra törő, utóbb fokozatosan Európa- és világszerte – így az 1920-ban megalkotott Nagy-Romániában is – érvényes államnemzet/nemzetállam-teremtés kísérleti terepe, valamiféle laboratóriuma. Amely nem, mégsem, lehetett szabályt szegő kivétel, csupán egy olyan etnikai enklávé, amely a „béketábort” megosztó sztálini birodalmi politika folyományaképp mintegy másfél évtizedes haladékot kapott, hogy többé-kevésbé kivonhassa magát az általános tendencia, a „kommunista építés” örvén zajló egységes román (szocialista) nemzetállam fokozatos megteremtésére irányuló bukaresti törekvések és intézkedések hatálya alól… Hogy a múlt század hetvenes/nyolcvanas éveiben annál nagyobb erővel zúduljon rá a Kárpátok Géniuszának mindent letaroló nacionál-soviniszta buldózere, amely 1990. március 19-én és 20-án a Szekuritáte magukat átmenteni igyekvő »szakemberei« által szervezett, kis híján újabb erdélyi polgárháborúvá fajuló pogromban jutott tetőpontjára, egyszersmind rengeteg vásárhelyi magyarban erősítette fel a »Feladom« s az »El innen« gyászos hangulatát…”

Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?

Akkor hát hagyjunk fel minden reménnyel?

No nem, azt azért mégsem: mindig felcsillan valami az alagút végén, mindig van kiút, legalábbis elméletileg. S végül is mi magunk (mindnyájunk) előítéletein, megcsökött gondolkozásán s megrögzött kliséinken kívül ki és mi akadályoz(hat) meg bennünket abban, hogy egymást kézen fogva visszabotorkáljunk az egyik kiindulóponthoz, a képzeletbeli „kályhához” s megpróbáljuk visszagombolyítani közös történelmünk (sorsunk) észvesztő módon összegubancolódott – valóságos gordiuszi csomóvá sűrűsödött – szálait.

Ezt teszi Dan Culcer erdélyi román író, szerkesztő, politológus, kommunikációs szakértő (és sok minden más), aki 2014-ben – immár a Párizs környéki Elancourtban élő emigránsként – a kolozsvári Korunknak adott terjedelmes interjúban egy nagyon újszerűnek tetsző elgondolást javasolt a kelet-közép-európai kis és közepes méretű nemzetek/államok szövetségéről: „a Lajtától az Elbruszig”. Ez Bíró Béla is átveszi kisregénye záró részében. Onnan fogom idézni:

„»A mi Európánk […] a Lajtánál kezdődik és az Elbrusz-hegységnél ér véget. De nem foglalja magában a birodalmakat és az egykori birodalmak oszlopait. Magyarország kivétel, amely nélkül szerintem a kis és közepes országok Európája elképzelhetetlen. Végzetes hiba lenne Magyarország mellőzése e geopolitikai konstrukcióban. […] Az említett övezet országainak gazdaságát komplementernek nevezhetjük. […] Gazdasági együttműködési kapcsolatok teremthetők közöttük, olyan elvek és valós helyzetek alapján, amelyekben a hasonlóság és a megegyezés az uralkodó.« Culcer szerint a szóban forgó régió Romániát, Magyarországot, Lengyelországot, Litvániát, Észtországot, Lettországot, Bulgáriát, Szerbiát, Szlovákiát, Horvátországot, Makedóniát, Montenegrót, Albániát, Ukrajnát, Beloruszt, Görögországot, Ciprust, sőt még Törökországot is magában foglalná.”

A késő középkori eredetű nemesi jogállású máramarosi román közösségből származó Dan Culcer – édesapja, Alexandru Culcer (1897–1967) abszolút kétnyelvű dési körorvosként tevékenykedett a húszas/harmincas években, hogy aztán 1940 őszén a II. bécsi döntés utáni kényszerű lakosságcsere után meg se álljon családostól a Duna-Deltában lévő Sulináig, 1942-ben Dél-Erdélybe visszatérve Petőfi-kutatóként szerzett nevet magának – az utolsó mohikánok egyike, aki Segesváron töltött gyermekkorában nem csupán magyarul tanult meg tökéletesen, hanem „tősgyökeres” erdélyiként – nem mellesleg műfordítóként (Németh László legjobb esszéinek kongeniális tolmácsaként) – teljes mélységében át is érzi a csaknem ezredév óta egymással összekeveredve – egymás hegyén-hátán – élő s valóban egymásra utalt két nép történelmi szembekerülésének minden tragikumát.

Megint csak helyhiány miatt ezt sem fogom most bővebben taglalni: egy okkal több, hogy az olvasó B. B. kisregényét kézbe vegye! De azért halkan annyit megjegyeznék, hogy Culcer elképzelése nem csupán a putyini Oroszország az ukrajnai háború lezárása után borítékolható megerősödése folyományaképp előállható geostratégiai egyensúlytalanság/labilitás orvoslására szolgálhatna! Hanem, ha minden energiánkat összeszedve kölcsönös erőfeszítéssel sikerülne a gyakorlatba is átültetni Dan Culcer átgondolt elképzeléseit történelmi elégtételt tudnánk nyújtani Kossuth Lajos és Jászi Oszkár kétszer is hamvába holt Duna-konföderációs tervezetének. Kibővített, gondosan megtervezett s a korábbi szerkezeti és koncepcionális hibáinak kijavításával, neuralgikus pontjainak kiküszöbölésével s kölcsönös jóakaraton – empátián – alapuló közös vállalkozás formájában. Amelyről a szaktörténészek egy szűk csoportján kívül csak nagyon kevesen tudják, hogy nem Kossuth, sem Nicolae Bălcescu, s nem Klapka György Tábornok meg Jászi Oszkár agyából pattant ki: I. Sándor orosz cár hajdani külügyminiszterétől, Adam Czartoryskitől (1770–1861) származik! Aki, immár szintén számkivetettként a Szent Lajos szigeti főhadiszállásán, a híres Hôtel Lambertben dolgozta ki azt az 1831-es lengyel szabadságharc vérbe fojtásának tanulságait levonva. Vagyis már akkor is, kezdettől fogva az orosz túlhatalom geopolitikai ellensúlya gyanánt szolgált (volna.) A Grand Orient de France páholy égisze alatt főként szabadkőműves hálózatokon keresztül folyó szervezkedés során – minden európai nagyvárosban és stratégiailag fontosnak ítélt helységben (még a távoli Tulcea-ban, a Duna-deltában!) is voltak képzett „levelezőik” – találtak egymásra lengyel, román és magyar hazafiak, akik kevés kivétellel maguk is maçonok, szabadkőműves „testvérek” voltak…

Itt most meg is állnék! A részleteket, az esetleges kibontakozás módozatait megtalálják Bíró Béla remek kisregénye záró fejezetében! Olvassák el figyelmesen! Nem fogják megbánni… S közben mindenki gondolkozzék el azon, hogy mi, kelet-közép-európai kisállamok (s persze mindenkori vezetőink) nem jutottunk-e el odáig, akárcsak korábban a geopolitikai mesterfogásokat nagy késéssel elsajátító amerikai diplomácia, hogy végre helyes döntés(eke)t hozzunk az ismétléskényszer – a korábbi tévutak, szörnyűségek – elkerülésére.

Miután az összes többi változatot már amúgy is kipróbáltuk.

„Utóhang”

E hosszúra sikeredett esszérecenzió különféle ága-bogaival küszködve s a szintén a mindannyiunkban tovább élő (közös) magyar múlt tanulságaival bíbelődő, azon megrögzötten „tépelődő” Csizmadia Ervin egyik kötetét lapozgatva a számtalan magvas gondolat mellett erre a megállapításra bukkantam. Arra vonatkozóan, hogy – idézem – „mi okozza írás közben a legtöbb bajt”? „Most rájöttem” – írja Csizmadia: „minden egy dolgon fordul meg. Azon, hogy írás közben meg tudjuk-e haladni önmagunkat”.

Nekem ezt saját „teljesítményem” vonatkozásában nem tisztem megítélni. Olvashatták Milan Kundera szentenciájában: lehetetlen küldetés! Ám azt meggyőződéssel állíthatom: ez, önmaga meghaladása Bíró Bélának maradéktalanul sikerült Káprázat-siratók című kisregényében. Számvetését lelkiismeretesen elvégezte, a mindnyájunkra, térségünk minden népére és nemzetére leselkedő (bibói) zsákutcák természetét megvilágította, illúzióival egytől egyig leszámolt.

S közben a bizakodást, a hitet is megtartotta.

_{Borsi-Kálmán Béla (1948) történész, műfordító, az MTA doktora.}