Ember és költészet

Az esendő József Attila-vers már az első két sorával eligazít minket:

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs akinek megadjam magam.

Csupán egyetlen ember léthelyzete és vallomása ez? Nem a XX. század fölvilágosult embereié? Akik szinte napról napra és kivétel nélkül legyőzöttnek érzik magukat e korban, noha nem hisznek semmiféle győzelemben. Ki tudja, hány millió újság jelenik meg naponta a Földön, száz- és százmillió információval, de egyik információban sincs olyan korszakos igazság, mint amiről a vers beszél.

Ezek után jogosan kérdezheti meg az ember az irodalom tagadóitól – mondhatnám -, ateistáitól: csakugyan elmúlt volna a költészet ideje? Egyáltalán az irodalomé? Nem csak a válságát éli? Ideje lenne fölismernünk, hogy a demokrácia legfőbb eszköze nem a könyv, hanem az újság, a képeslapok tömege és a televízióké. És alapjában véve csak egyféle demokrácia van – ahogy egy francia esszéista Henry Raczymov írja a piac demokráciája. Márpedig ez azt jelenti, hogy nemcsak a szappan, az autó, a húsvéti sonka áru, hanem az érzelmek és a gondolatok is. Mi volt a diktatúrák nyomorúságának egyik legfontosabb tapasztalata? Él az, aki nem fogad el mindent a külső világtól, a körülményektől. Ugyanis csak a halott fogad el mindent. Legszebb igazolása ennek Szolzsenyicin vakmerő föllépése. Körülötte minden a hatalomé. Még a feje fölött keringő lepkében is a titkosszolgálat megbízottját láthatta. De belül teljesen szabad maradt. Szellemében, nyelvében, akaratában. S ez a belső erő néha elég volt arra, hogy íróként egy egész birodalmat egyedül sakk-mattolhasson.

A demokráciákban az írókból elszállt ez az erő. Önmagukat veszítették el vagy hagyományos ellenfeleiket, s küzdés helyett az egyezkedések, alkuk, belátások perverziója jutott nekik? Nem hiszek ebben a meghatározhatatlanságban. Napról napra azt tapasztalom, hogy a nemrég megbukott diktatúrák helyébe a veszedelmesen hódító globalizmus újfajta diktatúrákat teremt: túladagolja például a valóságot, a látványt, hogy ne tudjuk meg soha, mi igaz, mi szükséges nekünk vagy mi fölösleges. A világból kihal a tárgyilagosság, s emiatt nem bízhatunk meg semmiben. Magunkban sem és másokban sem. Valami hasonlót eddig csak a diktatúrákban éltünk át.

Akkor még szükségünk volt olyan irodalomra és olyan költészetre, amely leleplezte előttünk zsákutcáinkat, az egyénieket, a társadalmiakat, fölemelte fejünket a remény közelébe, s együtt kereste velünk életünk igazát, értelmét? És mostantól kezdve már lemondhatunk róla? Legegyszerűbben Dosztojevszkij rövid mondatával válaszolok: „Egyetlen földi embernek sincs joga ahhoz, hogy elforduljon, és figyelmen kívül hagyja azt, ami a Földön történik.”

Érvényes ez minden íróra és minden költőre is.

(Hitel folyóirat, 2004)