A tűznyelő
A cirkusz fény. Visszafojtott lélegzet. Villanó röppenés. Az én cirkuszomban félhomály van. Ázottnagykabát-szag és a kihűlt tűzhely hidege lengi be. A manézs padlata ugyanaz, mint a nézőtéré: döngölt föld. Egy földes cselédszobában vagyunk ugyanis, valamikor „az idők kezdetén”, Alsórácegrespusztán. A közönség laza félkört alkot, többnyire állnak, de néhány öreg széket is hozott magával. A félkör gyújtópontjában ott áll ő maga: a tűznyelő.
Kora délután érkezett, gyalog, Sárszentlőrinc felől. A hátán lottyadt batyu. A kutyák idegennek kijáró harcias ugatásba kezdtek. Jött a Kissarok felől, és még nem lehetett tudni, koldus-e, kujtorgó-e. Valamit tárgyalt az intéző úrral, aztán odajött hozzánk, gyerekekhez. Szorongva-kíváncsian néztük, ahogy minden idegent, súlyos volt, rejtelmes. „Mondjátok meg mindenkinek, hogy este cirkuszi előadás lesz az üres szobában.” Ez a kopott ember? Ezzel a rissz-rossz batyuval? Cirkusz? De azért mintha fények szikráztak volna föl az arcán, avítt ruhájában is finom aranyszálak csillantak. „A bácsi cirkuszos?” „Tűznyelő vagyok” – mondta.
Estefelé gyülekezni kezdett a nép az üres szobában. Pénz hiányában tojással, szalonnával is lehetett fizetni.
Aztán, ahogy mondtam, ott állt a figyelem félkaréjában a tűznyelő. Elnyűtt kabátja helyett most egy aranyszegélyű köpenyt viselt, mellén virágforma díszek. Batyuját a tűzhely vaslapjára helyezte, s szertartásosan, mintha minden óvatlan mozdulat az életébe kerülhetne, fura tárgyakat rakosgatott maga elé. A szobában csodaváró csend; a petróleumlámpa fényében átlényegültek a tárgyak, a tűznyelő hatalmas árnyéka óriássá nőtt a fehér falon.
Na, most kezdődik!
De nem, a tűznyelő szigorúan Kobrák Mihályra néz. „Maga nem fizette ki a belépődíjat.” Az öreg zavartan tekergeti a nyakát. „Én-e? Hiszen két tojást adtam magának, mindenki láthatta. Igaz, Mariska?” A tűznyelő hirtelen az öreghez lép, és két tojást emel ki a zsebéből. Feszült csend. „De hiszen a maga zsebe tele van tojással!” És gyors ütemben még hetet kivesz belőle. Felszabadult sóhaj. Ja, ez már a mutatvány! Az öreg is megkönnyebbül, elneveti magát. „Most tojtam ükét” — mondja. Nevetés, kiabálás, taps. A tűznyelő a helyzet magaslatán: varázsol, eltüntet, kivesz, betesz. „Ott van a másik kezibe!” — kiabál Kránicz Manci. A tűznyelő lassan, megszégyenülten emeli a másik öklét. Kinyitja. Nincs benne semmi. Azannya!
Aztán szúrós csend, a tűznyelő mint semmirevaló kacatokat zsákjába dobálja a bűvészszerszámokat. Tégelyeket vesz elő, üvegcséket. Egy vaspálcát, a végére kócot teker. A lámpához lép, lecsavarja, a lángocska éppen hogy csak kilátszik a rézkupakból, a szoba megtelik rejtelmekkel. Mintha dobok peregnének. A tűznyelő királyi mozdulattal leveti a köpenyét, megfeszíti az izmait, alkarján férfias tetoválások. És kiröppen a szájából a láng. A tűzcsóva lobog, mint egy táltos sörénye, fölcsap a mennyezetig, aztán kihuny, megint előtör. Jajok, jujok és húhák. A csóva pörög, örvényük, ágakra szakad. A tűznyelő nagyokat szusszan, melle mint a kovácsfújtató. Az arca zsírosán izzik a fényben. Egyszerre arkangyal és egyszerre ördög.
Aztán ott ülünk a fénytől elvakulva, mintha teljes sötétségben.
A tehénistállóban kapott szállást, ott aludt a sarokba hányt alomszalmán. Másnap jókor reggel hátára akasztotta a batyuját, és elindult Felsőrácegres, ahogy mi mondtuk, „Fősö” felé. Hosszúkat lépett, súlyosakat, mintha a bakancsa sarkával be akarná szakítani a földet. Megkerülte a magtárt, egy-két percre eltűnt mögötte, aztán újra megláttuk a Paphegyen kanyargó gyalogűton. Egyre kisebbeden. A hátából szomorúság szivárgott.
Azóta nagyon sokszor voltam cirkuszban. Fényesekben, kopottakban. Láttam a kínaiak káprázatos bambuszrudas mutatványait, kötéltáncosokat, a hírheded Kiót, nőket a nyakukban anakondával, Akszt Lászlót, ahogy a sarkával kapja el a trapézt, gömbön egyensúlyozó elefántot, motorozó medvét, tányérpörgetőket, erőmúvészeket. De elég volt az artistalány harisnyáján egy fölfutott szem, egy leszakadt fodor, az állatszelídítő botjának aranybojtjából kivillanó bökős acélhegy, egy parancsot megtagadó kutya, egy hálóba zuhanó légtornász, máris őt keresem. Hol van? Nézem a kötélhúzó embereket, a világítókat, az emelvénycipelőket, a függönyhúzókat. Valahol ott kell lennie. „Odanézz — mondom a fiamnak —, ott van!” „Kicsoda?” „A tűznyelő. Ott, ő fogja a kötelet.” A fiam most már pontosan tudja, ki az a tűznyelő. Mintha maga is látta volna, ahogy jött a Kissarok felől. Látta a tetoválásait, a mennyezet felé robbanó túzcsóvát, látja, ahogy az az ember reggel lesöpri magáról a ruhájára akadt szalmaszálakat. Talán azt is látja, ahogy elmegy a Paphegyen át.
Legutóbb egy külföldi kisvárosban ő szólt: „Papa, odanézz! A tűznyelő!” Lomha vá- rosszéü tér hevert előttünk, egy elbontott mutatványosbódé lomjai között egy ember matatott. Deszkaszálakat, fura szerkezeteket, drótokat rakodott egy aprócska, háromkerekű autóra. Megindultunk feléje, de akkor hirtelen beült a vezetőfülkébe, és elhajtott. Az autócska nagyokat zöttyent a hepehupás földúton, könnyed porfelhő lebegett utána. Egyre kisebbeden.
(Lázár Ervin: A tűznyelő, 1998)