Az utolsó napló

Kiadatlan tanulmányok megjelenése megszüntette, hogy helyzetérzésemnek az a gyors romlása, mellyel a nemzet s a magam viszonyát megítéltem, s amelynek az utolsó tanulmányokban is nyoma van: nem a „veszélyt látó képzelet” rémlátása, hanem pontos diagnózis. Megjelenik egy 1500 oldalas tanulmánygyűjtemény, s arról – az újvidéki Magyar Szó fiatal kritikusának cikkén kívül – egyetlen jó szó nem hangzott el. A feleségemtől hallom, hogy sokkal több írás foglalkozott a könyvvel, mint amiről én tudok – de az a kettő, amit mint aránylag tisztességes hangút elolvastattak velem -, felmérheti az arcátlanságot, ellenszenvet, amely az objektívvá kendőzés alól is kiüt. Sükösd szerint én, aki olyan találóan lepleztem le Szabó Dezsőben a kóros lelki mechanizmust, nem veszem észre, hogy kívülről nézve épp olyan pszihopata jelenség vagyok. Csukás István, az irodalomtörténész abban tetőz – amit irodalomtörténeti tanulmányaimról ír -, hogy a magam állapotát vetítem szét magyar irodalomtörténetté, ilyenféle írásaimnak csak dokumentumértékük van. A hangot különben, úgy látszik, az Elet és Irodalom s abban is Abody Béla ütötte le. Ebből csak két szó jutott a tudomásomra. „N. L.-nak tisztelettel, indulattal és tárgyilagossággal tartozunk”, idézte egy naiv olvasóm, majdnem eredményként; lám ők is látják már, mivel tartozunk. Ezalatt az idézet tartalma, Abody ismeretében: méltányossággal kendőzött gyűlölettel. A méltányosság különben csak átlátszó s inkább ironikus álcázás lehet – ha a tanulmányból a „grafomán” szó ugrik ki, Paty is így hívott meg az utcán belém ütődve: Ha grafomániád engedi, látogass meg.
Negyven év alatt egyetlen kritikus sem akadt, aki egy ilyen méretű mű mellett igazán kiállt volna. Nem abszolút bizonyítéka ez nemzet és író összeférhetetlenségének? S hogy az öreg írót ért gúnyos célzások ellen egyetlen hely se mer, akar tiltakozni, noha tudják: hol, kik, milyen indokokkal rendelték el kitörlésem a magyar írók névsorából: nem bizonyítéka-e az aljasságnak és butaságnak, mely úgy könnyít a lelkiismeretén, hogy rossznak tartja, aminek a szerkesztését eltiltották neki? Az én kiadatásomat, megsemmisítésemet (ugyanazok, akik most), közel négy évtizede követelik, de ha az Abodyak hangja – főként negyvenöt után még élesebb volt is, a magyarságban több volt a tudás és szemérem -, ha nem is igen védtek, de éreztették, hogy gyanítják az igazságot s a valódi súgókat. Amit a Révai-kor nem ért el villámolva – az Aczél-kor eléri mosolyogva. S a közönség gyors romlása egyre valószínűtlenebbé teszi, hogy mint régen, az olvasókhoz lehetne fellebbeznem. […] Hogy az írók közt mi a helyzet, Aczél tréfája árulta el. Arról volt szó, mit kapok karácsonyra. Azt mondtam: én az ellenségeim könyveit vetetem meg. (Elsősorban Lukács tanulmányaira gondoltam.) Hogyan, egy egész könyvtárat akarsz? (O, aki Illyéstől átvéve az üldöztetési mániámat szokta emlegetni.) Hogy az olvasókban milyen a pusztulás: az összműkiadás fogja számokban kifejezni.
Azt a reményt, hogy a külföldhöz lehet fellebbeznem – réges-rég elvetettem, a Herder-díj meglepetése csak órákra ébresztette fel. Az, hogy külföldön könyveim jelennek meg, csak rontja az itthoni helyzetemet. Végül odakinn is azoknak a kezébe kerülök, akik itthon fojtogatnak: a bécsi út Déryvel – ha lett volna, eloszlathatta volna az illúzióm. Az öreg Cukor, a Pen Club titkárnője, a sajtó mind azt igyekezett az udvariasság rovására is hajtogatni, hogy míg Déry világirodalmi napfény, én valami magyar csodabogár vagyok. S hiába okozott az Iszony itt-ott feltűnést, haza az ért a visszhangból, amit itteni értesülések alapján vagy éppen innen kiment emberek írtak. A Nagyvilág az amerikai sajtóból idézhetett volna óriási jelzőket; azt a cikket ismertette, amelyik legjobban bántott – s amely szerint a magyar regénynek én nem Bartókja, legföllebb Dohnányija vagyok. Az Irgalom kiadása előtt figyelmeztettem a kiadót, hogy Németországban ne várjon mást, mint hazulról kinyúló kezek által megrendezett bukást. Az első eredmények mintha megcáfoltak volna. Néhány hét alatt négyezer példányt adott el, ami ott ilyen vastag könyvnél majdnemhogy siker; a sajtó is kedvezően indult: „Magyarország legjobb hozzájárulása a világirodalomhoz”, még ilyen mondatok is kerültek bele, de aztán jött a Die Zeit s Mario Szenessy – s a legfontosabbnak ítélt helyen a jól értesült, az a bizonyos okosságú Abody, Ungvári-cikk, amely Németországban is szomorú magyarországi lovaggá tett. Egy kiáltás s itthon is azonnal visszhangot verő pofon – ráadásul.

(Németh László: Az utolsó napló. Hitel, 2005)