Szemben a vén akáccal

Kora tavasszal tarisznyás öregemberek igyekeztek házunk előtt a hegyre. Titokzatosság áradt belőlük, mert úgy siettek, mintha sohasem jönnének vissza. Fölkerültek, ahogy a réges-régi bútorok szolgálnak még a pinceszobában. Késő őszig vigyázták szőlőjüket, végezték a könnyebb munkát: kötöztek, kihúzkodták a gazt, elgereblyézték a talajt, hogy csapdát vessenek a tolvajok lábnyomának. Ott fönt nem érezték annyira kenyérpusztítónak magukat, hasznosak lehettek, akik a családban mindig csak útban voltak. A tűnődés óráiban, tevés-vevés közben talán még eszükbe is jutott a végső kivonulás, a magasság kietlen szikláinak hívása, lenni a hollók tápláléka, amikor szüret után végképp haszontalanná válnak. Már csak a madarakat riasztották ezek az élő madárijesztők. Föld-, pince-, rézgálic- s kénszaguk volt, és vénséges vének hozzám és unokáimhoz képest. Észrevétlenül tűntek el, pedig meglepődhettünk volna, ha tudjuk, micsoda méltóságos szertartással vetettek véget addigi életüknek, bár ők is már csak gondolatban, ahogyan nagyapáik mesélték. Mikor elszállt a szüreti vigalom, s igen magukra maradtak kiforrt boraik mellett, az utolsó gyümölcsök szedegetése közben. Biztosan megérezték a muzsikus cigányok a kellő pillanatot, ők pedig gyülekezni kezdtek a távoli hegedűszóra. Fölállították az üres hordót valamelyik tisztás közepén, ráraktak egy borral színükig töltött vödröt, tövébe a kupát, hogy majd az áldozati oltárhoz járuljanak, s egy hajtásra az élet minden tüzét, ízét, illatát, mámorát magukba döntsék. E megrendítő órában mulattak, ittak, táncoltak a hordó körül, fölvetett ősz fejüket égbe rejtették volna. Megszaggatta a dallamot sírásra csorbuló ajkuk. Szemérmességük kizárt minden más részvételt és kíváncsiságot. Nem érettek még a fiatalabbak jövőjük esendő látására, nem illett oda asszony, hiszen nélkülük éltek. S minden ősszel elmaradt közülük valaki, jövőre meg innen hiányzik. Mostanra mind elfogytak. S már csak én vélem hallani a hordótáncot a hegy belsejéből, mint vékony hegedűszót, visszhangos nótát lassú lábdübögéssel.

(Ágh István: Szemben a vén akáccal. Szüret után. Hitel, 2003)