A madár árnyéka
Az, hogy magyar vagyok, az eredendően kétféleképp volt ejthető. Teleszívott mellel, tokába vágott állal, ahogy Werbőcziék utódai mondhatták (el-elfeledve Mohácsot). És összeszorított fogsorral, ahogy az ember a kivégzés perceiben sem tagadja meg azt, ami; vállalja, amiben társai miatt részesül.
Ejthető még szégyennel, olyan keserűséggel, mely nyálat köpésre futtat össze a szájban.
Aztán azzal a daccal, hogy lesz azért ez másképp is.
A más-más magatartás nemzedékenként más-más korszakra felel. Széchenyi és Eötvös apja: két tettre képes, de tétlenségbe szorult kétségbeesett magyar. Fiaik csaknem a dialektika ellentétszabálya szerint váltják ezt a túlzott reménytelenséget szinte túlzó reménykedésre abban, hogy van értelme a szívós tevékenységnek.
Petőfi eszmélődése idején az összhangtalan orgonának csaknem minden sípja élesen szól. Kölcsey és Berzsenyi súlyos, lemondó hangja mellett ott trilláz a Kisfaludyak olcsó-könnyű vigasza. Vörösmarty és Bajza szívós valóságmondása mellett a mindenkori Petrichevics-Horváthok, Kovacsóczyak, Vachotok és Zerffyek elmaradhatatlan sajtóbérencei még olcsóbb ricsaja.
Petőfi a lángelme ösztönösségével tudja, hogyan kell helyesen kiejteni ezt a két szót. A kezdő, első ajaknyitásából az utolsó már el-elrekedő üvöltésig.
A magyarság sorsát ő sem látja derűsen. Hangja mégis csupa bizakodás; főleg biztatás. A tanító, a nevelő, az oktató hangja.
El kell ámulni ennek a gyerekembernek az ösztönös felelősségérzetén.
A hang, melyet örökölt, ez:
Isten, küld e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdembe díjába
Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!
Nagykárolyban írta 1846. szeptember 7-én az ólomfütykösös, a hon nevében oly oroszlánján bőgő nemesekkel való találkozásának napján.
Ez az indulat – és fölismerés – háborog minden nemzetféltő verse mélyén. De valahányszor ünnepi csendben kell szót ejtenie, alapállása ez:
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
De meg lehet-e mondani a nagybetegnek, hogy csak olyan hatalmas erőfeszítés mentheti meg, aminőre a vasegészségesek közül is csak kevesen képesek?
Örök dilemmája ez Zrínyitől Adyig és még tovább minden magyar helyzetföltárónak, sebkitakargatónak. Nem vesszük-e el vajon maradék élethitét is a szenvedőnek: nem taszítjuk-e véglegesen oda, ahonnan ki akarjuk menteni: az agóniába?
Petőfi néha túlzottnak ható nemzetmagasztalásában ez a mélyen átérzett nemzetféltés lüktet.
Petőfi elméjében nem fordulhatott meg a gondolat, hogy akár a magasztalás, akár a féltés dolgában ő nem teljes illetékességű tagja a nemzetnek. Az emberek még nem vérképletek, hanem eszmék szerint, helyesebben már nem a barbár klán, hanem a föl- világosultság szabad szelleme alapján sorolják magukat – és soroltatnak mások által – egy-egy közösség tagjai közé.
Hrúz Mária kiejtésén megérződött, hogy nem anyanyelveként beszélte a magyart. De hát ez Széchenyi kiejtésén is megérződött. És ki vallotta vajon legnyomorúbban magáról is azt, hogy „Scythiabul ki jöt Magyar Vitéz”? Zrínyi, a költő; épp ő, akin oly okosan osztozhatnánk a horvátokkal.
Az a nemzet, aki a nép… Petőfinek ez volt a vallomása; minél mélyebb a népi származás, annál mélyebb a nemzethez való tartozás. Úgy lehet, hogy épp édesanyja, a hajdani kis cselédleány révén érzett jogot, hogy a nemzet nevében beszéljen.
És cselekedjék.
(Illyés Gyula: A madár árnyéka. Részletek egy tervezett Petőfi-képeskönyvből [hagyaték], 1999)