„Te nem magadnak, Te másoknak születtél”

Az apostol margójára

Olyan fekete a világ,

Mint a kibérlett lelkiismeret.

1848 júniusának első napjaiban vetette papírra ezeket a sorokat Petőfi Sándor Pesten. Ekkor kezdett bele Az apostol című elbeszélő költeményébe, amelynek első versszakában olvasható ez a keserű két sor.

Innen indítja – minden bizonnyal legkülönösebb tónusú, mélysötét kontúrokkal rajzolt – a reménytelenségig keserű versét Petőfi. Jól jegyezzük meg: alig négy hónappal március 15-e után. Ez a négy hónap a költő személyes életében a Pilvax mennyei karzatától a kiábrándultság pokláig vezetett. Amely persze hű lenyomata volt a forradalom szent ügyének: már-már a mámoros márciusi ifjúság némely pontjait is megtagadva, szándékaiból kiejtve. Lelkesültségben bizonyosan alant poroszkált. Ahogy a későbbi „józan realisták” emlegették, miszerint az ügyek buzgása és láza bölcsen megcsillapodott.

Az akkor Pestre felsereglő, vásározó mezei nép a tavaszi munkái után nézett, nem gondolt a felelős minisztérium tájékán történő perpatvarokra, a Béccsel való további huzakodásra: Erről jószerivel nem is tudott. Hogy miképp örvendett a jobbágyi sorból való felszabadulásán, erre is csak Petőfi versei figyelmeztethették. De akkor még sorsának valamelyes könnyebbülése is okot adott az elégedettségre. A politikai játszmáktól mentes volt.

Nemzeti dal maszatolást nem ismerő, azaz választásra kényszerítő kérdései és refrénszerűen visszhangzó esküje után sorra jönnek a csalódások, melyeknek a költő kendőzetlenül, amúgy Petőfisen hangot ad. Bizony, akiket tolla végére tűz és versbe szed (mondhatnók úgy is, akiket versráncba óhajt szedni!), azok előtt nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Fölbérlett dilettánsok harapdálják bokáját. De már ki emlékszik ezekre a vezérelt bátrakra…?!

Lássuk csak, miképp ír költőnk a nemzetgyűlésről, az első magyar minisztériumról:

„…zengett az ország midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta… Én azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán… ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? Mert a kettő között oly nagy a különbség, hogy vagy egészen új emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniük, és ez nagy ritkaság. Csak egy főnix volt a világon, az is régen volt, tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is… Napról napra mindinkább látván, hogy a minisztérium olyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábú ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe. Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! Soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és sohasem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint a nemzetgyűlésben! Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámmognak, itt cammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi, pipafüstös unalmakból és egykedvűségükből csak akkor pattantak ki, akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok…”

Ugye milyen ismerős, ma is pontosan ülő szavak!

(Nagy Gáspár: „Te nem magadnak, Te másoknak születtél” [Az apostol margójára]). Hitel, 2005)