Start

Sentimental songok

1

Istenem, édes istenem

a hit mindenütt megterem.

A pitypangok a fehér semmit

a domboldalra ráteremtik.

A furcsa áprilisi nyárban

cseresznyesor izzik a várban.

A Tabánban a régi árnyak

nyüzsgő világgá összeállnak.

Színes vásznak, elomló álmok,

mataharis órjás plakátok,

tenisz-rakett, kuplé-dalok,

kidauerolt kisasszonyok.

Édesanyám széles kalapban

loknisan hunyorog a napban.

Várakozóan néz felém.

Ó, hogy karolnám, védeném…

Forrongó áprilisi nyár

virágra néz, virágra vár;

s akárha tép, akárha nyom,

a szív ügye a fájdalom…

A hit mindenütt megterem…

Istenem, édes istenem…

2

Egyszer volt egy holnemvolt.

Nem volt fény, és nem volt folt.

Árny sem volt, és tény sem volt.

Most hát volt, vagy mégsem volt?

Talán ha újra…

Talán ha újra verset írnék…

Elkoptatott, rezignált lelkemet

próbára téve, hátha „a dallásban”…

Ki ne szeretne utoljára még

a zavaros, termékeny szomjúságok

forrásvizéből nyeldekelni

boldog, mohó, nagy kortyokat?

De hát miféle szomjúság?

Milyen idők? A karneváli zajgás

régen elült, a konfetti-lucsok

kötésig ér, és ami még vár rám

– nem is sokára –, annak a nevét

(mint Voldemortét a Harry Potterben)

legokosabb nem is  kimondanunk.

*

Miféle talmi őszikékről,

badar főnixmadár-mesékről

lehetne hát szó? Noha pár jeles

feltámadásról mégiscsak tudunk…

Itt van mindjárt a Nyulak szigetén

csatangoló öregúr esete,

s pár évtizeddel később a galambősz

ex-államtitkár felszálló versrajokkal.

S ha ők igen, hát én ugyan miért nem…

Hiszen kínzó szomorúságból

nekem is vannak tartalékaim…

*

Mindenesetre lassan egy hete

furcsa mozgalmak helye lett a lelkem.

A hányódásra ítélt benti roncsok

feléledtek, hangoskodnak, szót kérnek.

Honnan ez a zavarba ejtő,

bősz zsivajgás? Nos hát: cherchez la famme…

Az empatikus, okos, szőke asszony

(két felnőtt gyermek édesanyja)

valamikori kedves hallgatóm…

Telhetetlen tanári lélek

és odaadó, szomjas, hű diák

bolond remények kurta idejében,

a kilencvenes évek elején…

Azután ország- és lélekcsere.

(Huszonöt éve Skandináviában.)

Esztendőnként egyszeri, pár szavas

születésnapi email, semmi több.

És most ez a felbukkanás…

Egy egész hosszú, esős vasárnap…

Késő délelőtt Jane Austin-mozi.

Egy férfi és egy nő egymás körül…

(Udvarház, park, megtartó, ódon formák…)

És mindegyre, és mindenekfelett:

az elveszettnek látszó s végül mégis

megtalált otthon az írás házában.

*

Azután folytatásként a családi

panoptikum… Máté a hétmozgásos ördög

és Hajna, a tetőtől talpig

nőből való ötéves démon.

Színészmutatvány, torta, „egy a lap”,

s az én saját, tudóskodó

életterem, dosszié-labirintusom…

És végül este újra csak mi ketten

a lövőházi teraszon, a kéklő,

feltárult, megnyílt ég alatt.

Jóleső csend és szeretetté

tisztult zavar, s a villamosra várva

a csöndes, kedves, félénk kérés:

„Ha lehet, kísérj még haza”.

*

Csak ennyi volt… Bizony csekélyke retró,

szelíd, szegényes, csepp „cherchez la famme”…

De a balga, oktalan férfivel

csodát tehet az apró gyengédség is.

A teljességhez láncolt, lomha lélek

valahogyan, az Isten tudja, hogy,

megkönnyebbül és a haszontalan

roncsokkal újra társalogni kezd,

merész kezdetről szőve  terveket…

*

Merész kezdet? De hát miképp, hogyan?

Az elégiák érzelmes múzsája

átölel tán, no de a törmelékek

versnyelve, az vajon honnan kerül?

És hát miről is tudna szólni

ez a retrós, roncsos beszéd?

A férfi-elvű, hősi látszatok

Potemkin falvai alól

ássam ki a fájdalom romvirágát?

A fegyelem rám szabott öltönyét,

dobjam sutba, és édelegve

hullassak olcsó könnyözönt?

Sóhajtozzak Arany János nyomán,

hogy én is, én is megjártam a sorssal?

Vegyem számba a támaszt kereső

buzgólkodás örök kudarcait,

ismételgessem unos-untalan

az önáltatást tiltó fegyelem

becsületes beismeréseit: 

hogy el kell mennünk s nincsen mibe hinnünk…

Hogy cifra, szárnyas eszme-lobogóink

olyan szövetből vannak, mint rongyos magunk…

És az én híres, elképzelt hazám

csak árny és szellő, köd és buborék…

Bizony, bizony, barátaim,

a hitetlenség igazat beszél:

nincsen kinek, s nincs miért csapni zajt – –

*

De most már mindegy – – A fontolgatások

és a belátás gúzsa szétszakadt.

Akármit is mond a meggondolás,

azt a házat mégis keresni kell…

Kicsike élet, nagy vállalkozás…

Jöjj hát, segíts, színes fantázia,

adj balga, védő képzelgéseket,

hogy van, mégiscsak van valami Fönt,

és a Föntben valaki ottlakó,

aki bár nem szól, és nem küld jelet,

de a pillanat tört részére mégis,

meglehet, erre fordul, s rám függeszti

messze látó, fényes, meleg szemét…

Levél Atyagatya királyfihoz a sárkány és Sundi* ügyében

(Nyilasy Csengének nyolcadik születésnapjára)

Királyúrfi, fényes nagyúr,

nem látod, hogy vészes a zűr?

A sárkánygyík ante portas.

Szó le nem írhatja, oly gáz:

nedves szeme mint a dézsa,

egy-egy karma másfél mázsa,

torka bűzös lángja mellett

a wasabi zsenge szellet,

ronda béle folyton dörög,

országunkért nyála csorog.

Te meg szundikálva ázol,

szamorodnit szortyolászol…

Atyagatya, atyagatya,

talán teli lett a potya?                  

De ha a mersz benned szundít,

mért nem hívod a nagy Sundit?

Veszted itt az időt borral,

s Meseország forrong, forral.

Sundi itt a helyzet kulcsi –

ezt beszéli Jancsi, Julcsi,

ég a fészbúk, Tudor posztol,

fohásztól zsong a kolostor,

surrog, gágog Akka, Kuszi,

füttyög Csilicsala-Gyuszi.

Üveghegy és Óperenci

csengi-bongja, zúgja-zengi:

minden más terv sanda-bundi,

jöjjön a sárkányra Sundi…

Nincs itt semmi téves tétel:

Sundi kúl és éceszgéber.

(Nem kumiszos, kurta szittya;

Albert Einsteint ő taníttya…)

Sárkánymáj a napi nassa,

Herkules a kisinassa.

Oly fürge ő, ollan fáint,

a szörnyre egy kézzel ráint,

s – nem kell szabja, puska, méreg –

a pikkelyes rusnya féreg

mint az őszi, rossz legyecske,

mint a röpképtelen fecske

csak lehullik nagy szepegve…

Atyagatya, térj eszedre!

Ragadj már kalmárist, bullát,

hegyezd meg a gúnár tullát,

adj Sundinak végre érvényt,

indítsd a királyi kérvényt!

S legyen szombat, kedd vagy hétfő,

porba hullik mind a hét fő…

(* Sundi a szerző családban használt szokásos beceneve)

Sentimental songok