Adélka
Nem ismerték kicsi falunkban az Adél nevet. Mindenki csak Adélkát mondott, mert a lábatlan apja s a karót nyelt anyja így szólította a leánykát. Azért hívták lábatlannak az apát, mert a bányaságon mindkét lábát levágta a tolató mozdony. Egy szénkupacról csúszott be a kerekek alá, az egyik lábát térdből, másikat combközépből roncsolta le a Belga. Így nevezték a bányamozdonyokat, mert Belgiumból rendelte azokat a román állam. Azt is tudta az egész falu, hogy Adélka apjának a legjobb barátja volt a mozdonyvezető. Névnapot akartak tartani, a baráti társaság már ott zsibongott a Fényesben, ez volt a bányatelep vendéglőjének a neve, de a vidám mulatságból tragédia, borzalom lett. Az orvosok elállították a vérzést, csonkolták a törést, a zúzódást, sorba álltak a bányászok, amikor vért kellett adni, csak így tudták megmenteni Tibi úr életét. Ő a bánya vendéglőjének volt a főnöke, minden finom falat, ami az asztalra került, az ő kezén ment keresztül, nem ok nélkül szólították úrnak, alkata is megvolt hozzá, széles háta, húsos, erős karjai, púpos kézfeje, szépen domborodó pocakja, parancsoló hanghordozása sugározta a felsőbbrendűség érzetét, különben is akkortájt egy bányatelep kantinfőnöke élet-halál ura volt, de a szörnyű baleset sötét verembe lökte Tibi urat, egyik napról a másikra a nagyúrból gondozásra szoruló nyomorék lett. Fekete felhő borult a bányatelepre, hamar elvette a vidám, névnapi mulatságra összesereglett cimborák kedvét, lógó orral, szomorú képpel széledtek szét.
Ilyen borzalmas esemény miatt gyarapodott a mi falucskánk egy úri családdal, pontosabban három személlyel: Tibi, az apa, Kató, az anya és egyetlen gyermekük, Adélka. Ha nem történik meg a szörnyű baleset, soha be nem tették volna lábukat a mi Isten háta mögötti kis falunkba.
Gőg és büszkeség feszítette Kató testének minden porcikáját, nyakát megmerevítette, fejét hátravetve hordta, lépései méltóságosak voltak, s karjait, ha szóba állt valakivel, úgy fonta össze a mellén, éppen csak nem forrtak össze azok. Arisztokrata ősei munkáltak benne, de nem a másokért élő nemesek önfeláldozó embersége, hanem a gőg és a gonoszság. Kató miatt nem tudott összeilleszkedni az úri család a faluval, úgy éltek ott a dombhát alatt, a hosszúra nyújtott, úri házban, mint a kakukk az erdőben. Más volt a hangjuk, a beszédük, a járásuk, a ruházatuk, még az étkezésük is különbözött, utálattal beszéltek a parasztok disznólábra főzött tárkonyos leveséről, a lucskos káposztájukról, az újévre főzött kocsonyájukról.
Tibi apja, aki valahol egy közeli városban finánc volt, építtette ezt a kúriát, vadászlaknak szánta, de állandó lakója soha nem volt az épületnek. A gazda csak nagy vadhajtások idején jelent meg zajos, népes társaságával, így évekig üresen állott a különös alakú kastély, s faluhelyt, a lakatlan házak körül mindig legenda, mítosz keletkezik, babonás hiedelmek tanyája lesz. Ahol nem laknak, oda beköltöznek a rossz szellemek, a kísértetek, a halottak bolyongó lelkei.
Szóval a finánc. A vadászszenvedélye sodorta a mi vidékünkre, és amíg élt, csak annyit tudtak róla, hogy valahonnan északról származik, furcsa, különös beszédje árulkodott erről. De jóformán a nevét sem ismerte a falu, azt mondták – kegyelmes helyett –, hogy a félkegyelmű finánc, s ez ráragadt a csonkabonka nyomorékra is. Finánc Tibi, így emlegették, s borzadállyal tekingettek a domboldalon álló épületre, mert, amíg üresen állt, babonás vénasszonyok elhitették az emberekkel, hogy rossz szellemek laknak a padláson, lidércek, vámpírok, hazajáró lelkek látogatják a fináncházat, fura hangok hallatszanak éjféltájt, nyögések, sóhajtások, zokogások, máskor kakaskukorékolás, disznóröfögés, báránybégetés.
Minden jó lélek dicséri az Urat! Mondták remegő hangon.
Szóval a csonka, lábatlan ember kivonult a zajos világból, s kényszerűségből beköltözött az apai házba, ami kényelmes otthon, ingyen lakás volt számukra, de hidegrázás költözött az emberekbe, ha csak megközelítették, ha csak a mezei munka arra kényszerítette őket, hogy a fináncház közelében kaszáljanak, arassanak, kapáljanak. Ha tehették, a környékét is elkerülték. Ez a babonás félelem láthatatlan kört rajzolt az úri család köré. Kísértetek házában lakni? Azt csak olyan félkegyelmű személyek cselekszik, mondogatták, akik valamilyen cimboraságot kötöttek az ördöggel. Vagy a rossz szellemekkel, mert a kísértet nem volt mindig ördög, sőt legtöbbször elhalt személyek lelke járt vissza a másvilágról.
Volt más oka is az idegenkedésnek. A bánya hatalmas betegnyugdíjat utalt ki finánc Tibinek, amiből tellett a luxusra, dúskáltak ételben, italban, miközben a falu szegényei éheztek, sokan azért feküdtek le szürkületkor, koraeste, hogy ne érezzék az éhséget, mert nem vacsoráztak. Még a jobbacska gazdáknak is be kellett osztani minden falatot, az számított jó gazdasszonynak, akinek a zsíros bödöne nem ürült ki időnap előtt. Bizony, az úri család kilógott ebből a környezetből. Nagyon kilógott. Őstermelők lakták a mi aprócska falunkat, nadrágos ember ritkán fordult meg nálunk, még a pap is a szomszéd községből járogatott át istentiszteletet tartani.
De egy, vagy talán másfél év után rés keletkezett az úrhatnám család bűvös körén. Adélka ütötte ezt a rést, ő indított el egy szivárgást, amiből patakocska lett, s az csörgedezett házról házra, utcácskáról utcácskára.
Úgy kezdődött, hogy a leányka elunta magát a régi bútorokkal teletömött, dohos, nedves falú házban, s kezdett vasárnaponként kijárogatni az emberek közé. Nem volt olyan ház, olyan kapu, amely elé ne állítottak volna padot, arra ült ki a család a szentmise vagy az istentisztelet után, s főleg a vének mondták, szakadatlanul mormolták az elmúlt évtizedek eseményeit. A két háború végeérhetetlen történeteit adták elő, hol csendes, mesélő hangon, hol széles kézmozdulatokkal gesztikulálva, színpadra illő testbeszéddel megtoldva. Ide, a padon ülő asszonyok és férfiak közé kérezkedett be Adélka, s hallgatta áhítattal a kitalált vagy valóban megtörtént eseményeket.
Kezdetben félve, óvatosan nézegették a leánykát a vénasszonyok, a külsején is nyomokat véltek fölfedezni. Nem rútították el az arcát a kísértetek? Nem lett kancsi egyik szemére? Nem alacsonyabb az egyik válla? Nem biccent valamelyik lábára? A lidércek gyakran megtáncoltatják az áldozatokat. Nem járt eredménnyel a banyák vizsgálódása. Nem járt, és nem is járhatott eredménnyel, mert Adélka szép volt. Nagyon szép! Okos és végtelenül kedves.
Sötétkék szemében állandó kíváncsiság lakott, s kérdés zuhatagokkal ostromolta a felnőtteket. Miért van a tehénnek négy csecse, s a juhnak, kecskének csak kettő? Miért kukorékol a kakas? Mi köze a rókához a rókagombának? Hány foga van egy kiscsikónak? Miért forgatja mindig a nap felé a napraforgó a tányérját? Honnan tudják a madarak, melyik fára, a fának melyik ágára kell fészket rakni? Hogy tudnak repülni a denevérek sötétben? Igaz e, hogy béka van a kútban, s belehúzza a gyermekeket, ha föléje hajolnak? Valóban megfájdul a hasunk, ha sok sóskát eszünk? Miért lakott egyedül az erdőben Piroskának a nagymamája? Hát nem félt?
Zavarba hozta a felnőtteket a kérdéseivel Adélka. Nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy amit látnak a környezetükben, annak van valamilyen titka, rejtélye, amit meg kell fejteni. A világot az Isten teremtette, úgy kell elfogadni azt, ahogy van, ne firtassuk, hogy miért, mi végre léteznek a füvek, a fák, az állatok s maga az ember, az a Mindenható dolga, ne üssük bele az orrunkat abba, ami nem ránk tartozik. Fontos volt ez a gondolkodás nélküli állapot, ez biztosította a békét, és az ész, a szív nyugalmát. A paraszt legyen paraszt, ne kezdjen el okoskodni, fontoskodni, mert azáltal csak felborul a világ rendje.
De hát itt van ez a leányka. Mintha valamelyik csillagról érkezett volna hozzánk. Olyan, mint egy illatos virág. Mint egy jácint, nárcisz vagy viola. A vele egykorú leánykák a faluban nem foglalkoznak ilyesmivel, fonni, varrni, hímezni, aratni tanulnak. Egy értéke, egy értelme van az életnek, s az a munka. Annyit ér a gyermek, a fiatal, a felnőtt, amennyit két kezével létrehoz. De Adélka más. Adélka okos. Amikor a falu valamelyik vénségétől választ kap a kérdésére, úgy néz szembe a hallgatósággal, ahogy a gyermek Jézus nézhette a főpapokat a jeruzsálemi templomban. Ismerték ezt a történetet, nem egyszer példálózott a tiszteletes úr, ha fellépkedett a szószékre, ritkán, nagyon ritkán megtörténhet, hogy a gyermek többet tud, mint a felnőtt. Tudomásul vette mindenki, hogy ennek a pöttömnyi leánykának több esze van, mint az egész falunak. Szó sincs kíváncsiskodó tudálékosságról, Adélka a méhek rokona, úgy gyarapítja tudását napról napra, mint ahogy begyűjti a csodálatos rovar a virágok nektárját, a növények hímporát. És szokatlanul komoly. Csak ritkán nevet, s ha mégis kacagásra ingerli valamelyik mókás, vicces történet, hangja zeng, mint az ókor nimfáinak éneke vagy azok hárfamuzsikája.
S ezer formát ölt az arca. Nem hosszú, inkább kerekded az ábrázata, de nyoma sincs azon a kövérségnek. Nem pufók, az édesapától örökölt vonásokat újraalkotta a genetika, Kató arisztokratikus szikársága gondoskodott arról, hogy Adélka ne csak szép legyen, hanem érdekes, izgalmas, vonzó és egzotikus. Önmagára hasonlított. Senki másra. Talán az orra és a homloka nem volt rendkívüli, igaz, játék villódzott a két szeme fölött, furcsa krikszkrakszok, gyűrődések fejezték ki a belső tartalmakat, a csodálkozást, a töprengést, a gondot, az örömöt, a vidámságot. Ritka tehetséggel áldotta meg a teremtő. Amikor égszínkék szemeit tágra nyitotta, s szemhéjait magasra emelte, csillagok fénye gyulladt. És hát a szája! Azt nem lehet leírni. Keskeny ajkain állandó mosoly remegett, s ha beszélt, tearózsa nyílott. Alt tónusú hangjával a gordonkát utánozta, a szavakat tökéletesre formálta, s tisztán, érhetően, nagyosan ejtette ki azokat. Két nagy szemében nem a gyermekek kíváncsisága lakott, sokkal inkább az értelem, a megfontoltság, a bölcsesség. Fejlett, a szokottnál nagyobb feje szép ívű nyakán nyugodott, ezáltal valósult meg Adélka arcának harmóniája.
És Adélka szeretett kacagni! Önfeledten, szépen, csengő hangon kacagott, de soha nem hahotázott, ajkai alig résnyire nyíltak szét. Én, a paraszt, bambán csodáltam, s kérdeztem együgyűen önmagamtól: Hogy tud ennyi szépség megférni egy lány ábrázatán?
Hajviseletéről az anyja gondoskodott. Adélka dús, szőke haját hol lófarokba kötötte, hol koszorúba fonta, máskor öklömnyi leánykás kontyot csavart, de legszebb akkor volt, amikor hullámos hajzuhatagját szabadon engedte, az ráhullott a vállára, néhány tincs az arcára is jutott abból, amelyeket szépre csücsörített szájával elfújt. Ebben már volt némi, csak a felnőtt asszonyokra jellemző kacérság. Igaz, ilyenkor nem látszottak szokatlanul kicsi, rózsaszínű fülei.
Ebbe a csodálatos teremtésbe lettem én halálosan szerelmes tizenhat éves koromban.
Persze, teljesen reménytelen szerelem volt az, a Szíriusz sem állt távolabb tőlem, mint ez a falunkba csöppent úri kisasszony. Az elején titokban tartottam, nem akartam, hogy kinevessenek, még édesanyámnak sem árultam el, pedig ő minden titkomat tudta. Szenvedtem, mint egy vadászpuskával megsebzett vízimadár, éjjel nem aludtam, egy-két órás fetrengést nem lehetett alvásnak nevezni, s napközben, főleg a hétvégeken csak ott léteztem, jobban mondva ott lézengtem félszegen, hallgatagon, némán, ahol Adélka megjelent.
Talán másfél évig voltam néma Levente, de akkor a református lelkipásztor biztatására felvételiztem a falunktól tizenhat kilométerre eső kisváros gimnáziumába, s ez az új, szokatlan státus teljesen megváltoztatta az életemet. Nemcsak az életem változott, a falu és az úri család dioptriája is más lett. Kezdtek úgy nézni rám, mint csodabogárra, mint olyan személyre, akinek hiányzik egy kereke vagy eggyel több van. Milyen dolog az, hogy hátat fordítok az ekének, a boronának, a sarlónak, a kapának, kaszának, s irkát, plajbászt veszek a kezembe? Mit gondolok én? Előttem még soha nem érettségizett senki a falunkból. És én a sikeres felvételivel érettségi jelölt lettem.
Nahát!
A sors úgy rendelte, hogy a nálam két évvel fiatalabb Adélka is ugyanannak a kedves gimnáziumnak lett a lakója. Részemről nem változott semmi, ugyanolyan eszeveszett szerelem lobogott bennem, mint addig, amit Adélka azzal hűtött le, hogy legyünk csak barátok. Ez a javaslat, ez az ajánlat a szerelem jégverme. Gyilok. Halotti beszéd. A nagyvilág legyen a barátom, mormogtam, csak éppen ez a csodálatos teremtés ne.
Szerettem volna megérteni őt. Gondolatban szerepet cseréltem vele. Vajon én, ha úri lány lennék, tudnék szeretni egy parasztot? Egyértelmű volt, hogy nem. Még a vakációkról is késve érkeztem az iskolába, annyi volt a munka otthon. Jártam a családdal a mezőre, látástól vakulásig dolgoztunk, az izzadságtól csak éjszaka száradt meg az ingünk. De valami azért változott. Még a gőgös Kató is beleegyezett, abba, hogy vakációk idején, esténként meglátogassam ezt az úri családot. Vizitába mentem, ahogy nálunk mondták. Persze, előtte kimosakodtam, a mosdótál lett a legjobb barátom, fésűt is hozott városi boltból az apám, s egyetlen jó ruhámat esténként magamra öltöttem.
Ez a készülődés lett akkori életem legfontosabb mozzanata. Nem lettem úrfi, de szalonképes külsőről kellett gondoskodni, mert a lányszobában sokszor éjféléig beszélgettem Adélkával. Persze, keresztül kellett járni a szülők nagyszobáján, finánc Tibi úgy ült az ágyában, mint egy fatuskó, az édesanya, mint eget hasogató villám, csapongott a nagy házban, őrködött, sokszor még a közajtót is megpattintotta, hogy hallják, miről beszélgetünk. Hát azt hallhatták! Szó nem esett szerelemről, annál több elmélkedés, értékelés, latolgatás irodalomról, történelemről, földrajzról. Akkor én már, ha jól emlékszem, túl voltam az ötvenedik köteten, a gimnázium gazdag könyvtárának voltam a legbuzgóbb olvasója.
Hogy is csináltuk?
Bolondul, rögeszmésen ismételtük, az irodalom ne legyen lecke, mert az iskolában azzal törik pozdorjává a művészetet, hogy anyagot bifláztatnak velünk. Gátlástalanul belekaptunk a világirodalomba, jöjjenek először a csodálatos gyermekhősök, mondtuk, Twist Olivér, Copperfield Dávid, Tom Sawyer, Huckleberry Finn, Gavroche, Nyilas Misi, Nemecsek Ernő és sokan mások.
Ma legyenek terítéken a nőírók, költőnők – mondta Adélka. És terítékre kerültek: Szapphó, a Brontë-nővérek, Virginia Wolf, Anne Frank és a mi Nemes Nagy Ágnesünk. Szabad a vásár, válaszoltam, és egymást túlszárnyalva kiabáltunk, ezzel próbáltunk kitörni szűk, nagyon szűk világunkból, Adélka a falusi kisasszony státusából, és én paraszt mivoltomból. Az irodalom szárnyakat adott nekünk. Adélka apja penzumot rótt ránk, hetente kellett kívülről egy-egy verset megtanulni, amit aztán ki is kérdezett.
Szavaltunk kitüzesedett arccal.
A játék sem hiányzott. A legszebb, a leghasznosabb játékot úgy neveztük: „Ország-falu-város.” Egy papírlapra, fejléc gyanánt, felírtuk a földrajzi neveket, hegy, folyó, tó, tenger, aztán ország, falu, város oszlopunk is volt, s egyikünk mondani kezdte az ábécét. Stop! Akkor meg kellett állni, s ahol megálltunk, azzal a betűvel kezdődő szavakat kellett az oszlopokba beírni. Akkora izgalommal végeztük ezt az agytornát, sokszor még Adélka édesapja is bekiabált az ajtórésen, ha elakadás történt, nem jutott eszünkbe a világ valamelyik folyójának, hegységének, településének stb. a neve.
És hát a sakk! Azt nem hagyhattuk ki! Akkor még közkedvelt volt ez a társasjáték, nem is játék, hanem az agy, az idegrendszer tornája. Ezerszer jobban sakkoztam, mint Adélka, de ő éktelen dühbe gurult, ha észlelte, hogy kedvezek neki. Meglátod, egy év múlva két vállra fektetlek, mondta. Dominózni már kivonultunk az apához. Kis asztalkát tettünk az ágya elé, s nagy szenvedéllyel merültünk bele a csontlapocskákkal kirakható számok kombinációba. Az édesapa volt verhetetlen ebben a társasjátékban.
Máskor csak néma szemlélője voltam annak, amit Adélka csinált. Kiváló rajzos volt! Mindent lerajzolt. Apját, anyját, a házukat, a hatalmas diófájukat, a pulykát, a tyúkot, a kakast. Rólam is készült egy vázlat, nagy fájdalmamra később elkallódott valahol. Nagyszerű emlék lenne most a paraszt-korszakomból.
Így éltünk mi. Így teltek a napjaink, illetve az esték teltek így, mert a nap nem számított. Pitymallattól szürkületig a forró mezőkön dolgoztam, delírium volt az, nem más, de estére, mint amikor a kígyó levedli a bőrét, átalakultam. Igaz, nem járt boldogsággal az átalakulás, búsképű lovag lettem, a vidék legszebb lányának Don Quijotéje. Ezt nem is tagadtuk, ronggyá olvastuk Cervantes hallhatatlan művét. Volt ebben a viszonyulásban Adélka részéről jó adag szadizmus, részemről pedig mazochizmus. Bármilyen furcsa visszaemlékezni erre a korra, élvezettel is járt ez a reménytelen szerelem. Elérhetetlen magasságban tündökölt paraszt mivoltommal szemben egy tündérrózsa, hasonlított, nagyon hasonlított Adélka az édenkert tiltott gyümölcséhez, testközelben volt, de érinthetetlen. Mindig kikísért, amikor jöttem el tőlük, számtalanszor próbálkoztam, szerettem volna megcsókolni csodaszép száját, de mindig eltaszított. Maradjunk csak barátok, hangzott a halálos ítélet.
Nem éltem függetlenül a falutól, a vidéktől. Köztudott volt, hogy nincs olyan lány, akinek ne lágyítaná meg a szívét az éjjeli zene. A szerenád. Amikor már köztudott volt az én nagy, bolond lángolásom, szóltam édesanyámnak, vele kezdtem az egyezkedést.
Mi lenne, Édes, ha egy szép, holdfényes nyári éjszaka az én nagy szerelmem ablaka alá vonulnék zenészekkel, és énekelnék két-három dalt. Szép és jó hangom van.
Jaj, fiam, drága mulatság az – mondta jó szülém. Sokba kerülnek a zenészek. Itt nálunk, a mi falunkban csak Cigány Árpád recsegteti a klarinétját, az csak szégyent hozna rád, azt mondanák, parasztszerenád. A legjobb zenészek Szenterzsébeten vannak, de azok sokat kérnek. Leghíresebb Marci, ő volna illő és méltó Adélkához. De hát kinek van annyi pénze?
De a gondolat megszületett, a szándék ösztökélt, nem nyughattam. Nagy meglepetésemre apám sem viszonyult elutasítóan, ő javasolgatta, hány csirkét adjon el anyám a segesvári piacon, hány tojást tud összegyűjteni két-három hét alatt. Én még a nyulaimból is eladok kettőt, mondta, összekaparjuk mi azt a pénzt, csak ne lássam tovább a lógó orrodat.
És megtörtént. Családi összefogással kezünkbe volt a jelentős összeg. Apám kölcsönkérte Misi sógor lovas fogatát, lementünk Szenterzsébetre, s felhoztuk Marcit. Egyáltalán nem nézett ki cigánynak. Finom szövetruha volt rajta, s kicsi, fekete csokornyakkendő az inggallérja alatt. Még hegedűjének a tokját is nemes fából faraghatták a hozzáértő mesterek. Anyám finom vacsorával kínálta a fontos vendéget, apám bort töltött, koccintottunk, s elindultuk Marcival a Felszeg irányába, Adélkáék háza felé.
Este tíz vagy tizenegy óra lehetett.
Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Nem voltam teljesen észnél. Marci egyik kezében a hegedű tokját fogta, másik kezével belém karolt. Nem én voltam az első lovagja, ismerte a szerenáddal járó izgalmakat.
A kapu nyitva volt, azt soha nem zárták be, s mi Adélka szobájának az ablaka alá settenkedtünk. Először ő muzsikált néhány percig, aztán én kezdtem énekelni a kiválasztott dalokat. A zene, az ének gyógyszernek bizonyult. Elmúlt a félelmem, elmúlt a reszketésem, a közeli erdőkig zengett a hangom. Szálltak a szép népdalok, úgy szálltak, mint az Afrikába induló vándormadarak. Amikor befejeztük, álltunk mereven. Fából faragott szentekké váltunk.
Közismert volt az is nálunk felé, hogy a lány gyertyafénnyel fogadja az éjjeli zenét. Természetesen csak akkor, ha kedvére való az a személy, aki szolgáltatja. A felvillanó gyertyafénynél nincs megbízhatóbb, nincs szebb szerelmi vallomás.
És a gyertya felgyulladt!
A vékony függönyön keresztül megpillantottam Adélka álomszép alakját. Hálóingben volt, csipkegalléros csodában, amilyent még soha életemben nem láttam. Arcán boldog mosoly, derű és vidámság ragyogott.
Úgy jöttem haza, mint aki bebocsátó cédulát kapott a mennyországba. Én voltam héthatárban a legboldogabb ember.
Pedig csak amolyan paraszt szerenád volt, amit szolgáltattunk.
Hegedűs Imre János (1941) Székelyhidegkúton született író, irodalomtörténész. Benedek Elek monográfusa. 1984-ben Ausztriába emigrált. 2018-ban a „Művészeti életpálya elismerése” díjban részesült. Jelenleg Budapesten él, szabadfoglalkozású prózaíró.