Benedek Marcell, Madách „újra-olvasó” értelmezője
Benedek Marcell történelmi korszakokat, hihetetlen sorsfordulatokat élt át egy század távlatában. Gondoljuk csak meg, 1885. szeptember 22-én született Budapesten és 1969. május 30-án halt meg. Bár magyar-német szakos tanári diplomája van, ő is franciás. Riedl Frigyes tanítványa, egy esztendeig a Sorbonne-on tanul irodalmat. Tanár és művész, esztéta és irodalomtörténész. Az erdélyi származású Benedek Elek fia, így nem csoda, hogy a Kolozsvári Egyetemre is szívesen megy tanítani, ahol a Magyar Színház dramaturgja és rendezője lesz. Regény- és novellaíróként nem igazán sikeres, de a magyar- és világirodalom olvasására, befogadására, megértésére szolgáló művei, valamint irodalomtörténeti tanulmányai, műfordításai rendkívül érdekesek.[1] A magyar irodalom története (1938)[2] a nemzeti lélek irodalmi kifejezését vizsgálja, módszere beleillik a szellemtörténeti irodalom-elemzők vizsgálódásaiba. Mellette Szerb Antal, Zolnai Béla, Hankiss János, Horváth János, hogy csak a legkiválóbbakat említsem, egyre többet foglalkoznak a „karakter”-vizsgálattal, a magyar irodalom helyével az európai irodalomban. Ő is Aurélien Sauvageot egyik legjobb magyarországi szellemi beavatója és barátja lesz a húszas, harmincas években. Együtt készítik pl. a Sauvageot-féle francia-magyar, magyar-francia nagyszótárt és – többek között – Madáchot is ő ismerteti meg francia barátjával.
Miután Sauvageot-t szüntelenül foglalkoztatja Trianon felfoghatatlan tragédiája, Benedek Marcellban a székely, magyar kisebbségi származás, a különleges intelligencia ragadja meg. Emlékirataiban kétszer említi részletesen barátját, az első találkozás élménye, valamint a francia-magyar szótár ötletadása kapcsán. Milyen volt Benedek Marcell? „Magas férfit láttam magam előtt, a fejét kissé előre hajtva tartotta. Finom, értelmes arcvonásai voltak, s a szemüvege mögött a tekintete karakánságról árulkodott. A hangja vékony, de határozott volt. Halk, egyenletes hangon, kitűnően beszélt franciául.”[3] Sauvageot tudta már, Benedek Marcell író, aki nagyon jól ismeri a magyar és francia irodalmat. Tehetségét volt kitől örökölnie, Sauvageot hangsúlyozza: „Rögtön rájöttem, hogy beszélgetőtársam az értelmiségnek abból a nemzedékéből való, mely Kálvin iskoláján nevelkedett. Később, Móricz egyik regényét lapozgatva, egy mondatra bukkantam, amely azóta is gyakran eszembe jut: „Kálvinista, tehát színmagyar falu volt.” Így hát sok magyar látta a kálvinizmusban a nemzeti szellem egyik fenntartó erejét… Benedek arra világított rá, hogy milyen szerepe volt az irodalomnak Magyarország történetében. Írói és költői révén ki tudott lépni elszigeteltségéből… Míg Benedeket hallgattam, megfogadtam magamban, hogy most már közelebbről is megismerkedem ezzel a magyar irodalommal, mert minden bizonnyal kulcs lehet a magyar civilizáció megértéséhez, melyet éreztem ugyan magam körül, de körvonalait megragadni nem tudtam.”[4]
Benedek Marcell büszke volt székely származására, és nagyon lesújtotta, hogy Erdélyt Romániához csatolták, de ő és felesége egy szót sem szól erről a társaságban. Annál többet mesél viszont a magyar irodalomról. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy a nagy magyar költők felvilágosult forradalmár szellemek voltak, a szabadság szerelmesei, s mindig készek rá, hogy felkeljenek a jogtalanság ellen. A hasonló gondolkodású Sauvageot tehát Benedek Marcellt hallgatva határozza el, hogy tanulmányozni fogja a magyar irodalmat fejlődési összefüggéseiben. Mi több, rájön, hogy a magyar nyelv is létkérdése a magyaroknak. S Benedek Marcell veszi rá, hogy a nagy francia-magyar és magyar-francia szótár merész vállalkozásába belefogjon. Idézzük újra Sauvageot-t: „Egy este, amikor Benedekéknél voltam vendégségben, Benedek Marcell váratlanul és a maga egyszerű és kimért modorában nekem szögezte a kérdést: ’Kedves barátom, nem gondolja, hogy ideje volna hozzáfognia a nagy francia-magyar szótárhoz, melyre olyan sürgető szükségünk van?’ Nem jutottam szóhoz. És úgy gondoltam, hogy a magyar szakosok dolga lenne ezt a kétnyelvű francia szótárt elkészíteni.”[5] Bár Sauvageot-nak kezdetben esze ágában sincs szótárt készíteni, úgy érzi, ez a magyar nyelvészekre tartozik, de lassan rájön, itt az ideje, hogy a német nyelv itthoni egyeduralma ellen egy francia-hadjáratot indítson. Tisztában van vele, hogy egyedül nem boldogul ezzel a nagy feladattal: két szótárt kell elkészíteni: egy francia-magyar és egy magyar-francia nyelvűt. Olyan szótárakat kell létrehozni, amelyek bemutatják a jelenkori francia nyelv minden meghatározását, szólást és kifejezést, és ehhez meg kell találni a helyes magyar megfelelőket. Ezért kér segítséget magyar szakemberektől. Az is nyilvánvaló, hogy a második szótár elkészítése, a magyar-francia, még nehezebb lesz. Nem volt ilyen magyar nyelvű etimológiai szótár, így csak saját gyűjtésre lehetett támaszkodni. S Sauvageot a szótárak készítése közben tanul meg igazán magyarul. Segítői az irodalmár Benedek Marcell, a nyelvész Balassa József, és még nagyon sokan, például: Schmidt József, Lelkes István, Újvári Pál vagy a francia Maxime Beaufort és leánya.[6] A kiadó a Dante Kiadó lesz, mecénás pedig Klebelsberg Kunó miniszter. A szótárak megjelenési dátumai: 1932 és 1937. A szótár elkészítése nem szerez jó pontokat Sauvageot-nak saját hazájában. Ahogyan írja: „Mi megint csak nem léptünk tovább, s mérhetetlen távolságra voltunk a magyaroktól, mintha csak két teljesen különböző világban éltünk volna!” De itthon nagy örömmel fogadják magyar íróbarátai: Kosztolányi, Karinthy, Zolnai, Gyergyai és persze Benedek Marcell. A magyar-francia szótár visszhangja olyan nagy volt, hogy 1937 végén Magyarország párizsi nagykövetétől Sauvageot megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Az első kiadás néhány hét alatt elfogyott.
Érdekes, hogy amennyire Sauvageot részletezi Benedek Marcell szerepét a szótárral kapcsolatban, az író csak néhány mondatban említi az 1929-es eseményt naplójában: „Ezen a tavaszon nagy fába vágtam a fejszémet, Sauvageot és Balassa József társaságában a nagy francia-magyar és magyar-francia szótárt szerkesztjük a Dante-nak. Sauvageot-t Zsó[7] hozta össze a kiadóval, el is neveztük a szótár keresztanyjának. Esztendőkre való munka. (Csak az kérdés, meg lehet-e ennyi ideig élni belőle? Nem szeretnék úgy járni, mint a lexikonnal, Sauvageot úgy beszél, mintha egy-kettőre össze lehetne ütni s egyben a világ legtökéletesebb szótára lenne. […]”[8] Pedig ez történik, Sauvageot 1932-re összeüti, és az eddig – véleményem szerint – legremekebb, irodalmi nyelvű francia-magyar szótárt készítik el.[9] „A számra nézve kis nemzeteknek, amelyek nyelve nem világnyelv […], a nagy nemzetek világpolitikájától némileg eltérőt kell követniük. Valamely számra nézve nagy nemzet fia, ha saját anyanyelvét jól megtanulta, ezzel egyúttal már egy világnyelvet is beszél. A magyar tehát vele egy világnyelvvel mindig hátrányban van” – írja franciául és magyarul is Klebelsberg Kunó vallás és közoktatási miniszter a szótár előszavában. Ezért nekünk legalább két világnyelvet kell megtanulnunk, legyen ez elsősorban a görög helyett a francia nyelv és irodalom. Mindezt 1932-ben hangsúlyozza a miniszter, aki örömmel üdvözli a szótár megjelenését, amikor Trianon árnyéka változatlanul rávetül francia kapcsolatainkra is. Még jegyezzük meg a szótár szerkesztőjének néhány gondolatát: „A legnagyobb gonddal igyekeztünk a lehető legpontosabban lefordítani a kiválasztott szavakat és kifejezéseket. Ebben a különösen kényes munkában Balassa József és Benedek Marcell támogattak. Ezt a könyvet csak az ő mérhetetlen odaadásuk segítségével lehetett megalkotni. Gyakran órákon keresztül méregettük hármasban újra- meg újra egy-egy szó jelentését, még a legfinomabb árnyalatot is…” A szótár, mely örökölt tulajdonom, ezerszázhetvenhét oldalt rejt magában, egy-egy igéhez akár teljes oldalú kifejezések és összetett jelentések kapcsolódnak. Használata rendkívül nagy segítséget jelentett és jelent ma is az igényes irodalmi műfordítónak. De létezik-e ma már ilyen igényű fordító, ha az internetes szótárak világában elveszik az eredeti mondanivaló árnyaltsága, csak marad a száraz szöveg?
Tehát Benedek Marcell fentebb említett külső, látszólagos visszafogottsága valójában egy állandóan, belső forrongástól izzó, drámai jellemet takar. Egy lázadó kálvinistát, aki rendkívül szívós akaraterővel küzd magyarságáért. Nem véletlenül fordít Racine drámákat, vagy Corneille-t. Nem véletlenül vonzódik a színházhoz. S nem véletlenül ő írja meg Roger Richard Madách Tragédia-fordításának bevezetését. Roger Richard-hoz biztosan Sauvageot vezeti el.
A húszas, harmincas évek, amikor Sauvageot az Eötvös Kollégiumban tanít, Benedek legtermékenyebb évei – egymás után közli a Dante Kiadó könyveit, amelyek legtöbbször polémiát kavarnak: Ady-breviárium, A modern magyar irodalom (1924), Délsziget, avagy a magyar irodalom története (1928), Irodalmi miniatűrök (1930), stb. Ha egy íróról írsz, önmagadról írsz – vallja. A befogadó esztétikai élménye újrateremti a művet, az igazi értékek így sohasem devalválódnak.
Benedek Marcell az újra-olvasás művésze. Ady könyvében fogalmazza meg ars poeticáját: „Soha ne írjon íróról, művészről, aki önmagában is nem érez titkokat: A titoktalan ember még utókornak sem jó…” Ő nem tud mást, mint leírja, hogyan él, éled benne újra egy író, egy mű, de a titkokról nem tudja, nem akarja fellebbenteni a fátylat. Ad lehetőséget másoknak is a megfejtésre![10]
Madách is ezt jelenti számára, újra és újra próbálja értelmezni A modern magyar irodalom című könyvében. Ugyanebben az esztendőben (1924)[11] keserűen jegyzi meg a drámáról, hogy a magyar irodalomban igazi értékekben legszegényebb műfaj – s az egyetlen, amely az általános európai fejlődéstől egészen elmaradt. Idegen befolyás, nincs írója és stílusa és korszakai. Még ma is tanuljuk ezt a műfajt… Nincs is kedve különösebben elemezni a 20. századi magyar drámát, inkább a világirodalomhoz vagy Madáchhoz menekül. A Délsziget, avagy a magyar irodalom története dialógusai lehetőséget adnak erre a tépelődésre. Egy 1928-ban élő olvasó lelke hogyan tükröződik a magyar irodalomban, tehát hogyan változik egy mű befogadása az idők folyamán? Párbeszéd és gondolkodás a művekről (André Thérive francia irodalma volt ilyen formájú), Érdy professzor és a kételkedő Marianna beszélget. Vajon ismeri-e valaki Európában a magyar irodalmat, a magyar nyelvet vagy például Madáchot?[12] „Mucsai elfoglaltság”-e, hogy olyan nagyra vagyunk a Tragédiával, holott ez csak egy Faust-utánzat? Érdy – alias Benedek – leszögezi: a Tragédia csak hasonló témát dolgoz fel, de mennyire más Lucifer, mint Mephistó. A Tragédia Lucifer tragédiája is, vagy a „nagy ember” tragédiája, Ádámé, aki a nagyságból kiábrándulva a múltban és a jelenben már nem leli önmagát, és ezért menekül – a jövőbe. De e mű az eszmékben való csalódás tragédiája is, a világról való felfogás tragédiája. A Tragédia olvasata mégis nem arra ösztönöz-e bennünket, hogy harcoljunk a magunk ideáljaiért?
A kérdés-felelet játéka még nem igazi elemzés, erre még várnunk kell. Egyre elmélyültebb irodalom-olvasat következik: az Irodalmi miniatűrök 1930-ban irodalomszociológiai elemzéseket gyűjt össze[13]. A háború okozta nihil talán elmúlt, új olvasóközönség alakult ki, az író már nem zárkózhat elefántcsont-toronyba, felelősséggel tartozik, és világos értékeket, fogalmakat kell közvetítenie. A világirodalom: „sziget a gyűlölség tengerében”, a szépség szigete – Babits, Hevesi Sándor, Kosztolányi Dezső stb. közreműködésével.
Benedek Marcell Romain Rollandot elemzi, és Madáchra utal. Romain Rolland is a művészetről szóló könyveiben az embert akarja bemutatni: „Azt a célt akarja elérni, amit a tragédia tűz maga elé […] A tragédia, az igazi tragédia csak emberről szólhat, halandó, véges lényről. Halhatatlan titánok, Prométheuszok, Luciferek tragédiája csak annyira hat ránk, amennyire magából az elbukásból, a legyőzetésből az emberi sors elemeit tudjuk kiérezni. Hogy igazán együtt tudjunk lélegezni a hőssel, előre kell látnunk a véget, mely rokonunkká teszi…”[14] Ezúton lesz a mű és főhőse az ember, a mi életünk, szenvedésünk tragédiája, – majd példaadónk és vigasztalónk. Lehet egy igazi klasszikus mű katarzisát szebben megfogalmazni?
Benedek Marcell így éli át többszörösen a műveket, a Tragédiát is. Esztétikai elemzéseiben a dráma az ember és világ testi megjelenítését fejezi ki.[15]
De a Tragédiát nem elég színpadon megnézni, olvasni is kell, mégpedig úgy, mintha az eddigi magyarázatairól sohasem hallottunk volna. Mit mond nekem ez a mű? Ez a legfontosabb. Vajon ki az az ember, akiről a Tragédia szól? Valóban az emberiség megtestesítője? Nem, csak Ádám, az egyszeri ember is, aki elbukhat, de újra felállhat. Lucifer pedig egyenrangú, filozofikus játszótárs, aki elmondja azt, amit Madách tud a világról. Csüggesztő, pesszimista hatással van-e az olvasóra mindez? Hiába mondják, hiába magyarázzák így a művet, Benedek Marcell szerint még mindig szebb dolog egy olyan hőssel azonosulni, aki ideálokban hisz, majd kiábrándul, mint „ideáloktól megfosztott, szürke tömeg-életet tengetni. Az igazi remekmű lényegében sohasem lehet egészen pesszimista, leverő, csüggesztő hatású…”[16]
A 2. világháborút túlélt Benedek Marcell hisz az irodalom újrateremtő erejében. Azon kevesek közé tartozik, akik, mint Madách is „tudnak önmaguknak teremteni századot”. Hisz az újjászülető ember műveltség igényében. Az új olvasó már nem a hallgató olvasó, ő a szabadon választó olvasó. És ő – akár az író – a „nagy embert látja Ádámban, már a tömegből kiemelkedő és korával mindig ellentétbe kerülő egyéniséget… A háború után még többet jelent a „küzdj és bízva bízzál”. Annak az igazságnak a kifejezését, hogy „a nagy ember évezredek kézzel fogható tapasztalásai, átélt tragédiái ellenére mindig küzdeni és bízni fog, mert ez a lényeg, ebben rejlik tragikus nagysága.”[17]
Mégis, a hatvanas évekig Benedek Marcell alig szól újra Madáchról, majd megjelennek hattyúdalai – összefoglaló művei – Könyv és színház (1963), Hajnaltól alkonyatig (1966), Naplómat olvasom (1965), Szépen élni (1968) – utolsó könyve 1969-ben bekövetkező halála előtt. Visszatekint, felidéz, újraolvas, kiemeli a kisugárzó, életszemléletét befolyásoló műveket, élete nagy olvasmányait és újra hangsúlyozza az irodalom emberformáló erkölcsi szerepét. 1960-ban jelenik meg Roger Richard francia Tragédia fordítása Budapesten, Benedek Marcell előszavával. Ő maga is nagyszerű műfordító (közel 200 művet fordított, többek között: Anatole France, Victor Hugo, Maupassant, Balzac, Romain Rolland, R. Martin du Gard, stb. műveit) és foglalkoztatják a műfordítás problémái. Tudja, a kitörés a nyelv határai közül nem probléma a nagy nemzetek írói számára. Ők nem igazán érdeklődnek a kis népek irodalma iránt. Például a francia hűvösebb tekintettel nézi a külföld irodalmát, s „nyelvének alkatánál fogva nehéz, sőt lehetetlen a verses formát híven visszaadnia…”[18] Hogyan lehet mégis áttörni a nyelvi korlátokat? Benedek Marcell is tudja, jó fordítást csak igazi író, költő adhat. De alkalmazkodni kell az eredeti mű alkotói egyediségéhez, egyéni stílusához, nem szabad, hogy a fordító erős egyénisége azt elfojtsa. A magyar műfordítások története páratlan – az egész világot hozták a költők, a magyar olvasók közelébe. De a világ viszonzást nem adott, s ennek nemcsak az az oka, hogy „magyarról idegen nyelvre fordítani nyelvünk sajátos szerkezete miatt is igen nehéz…”[19] Problémafelvetéseiben Roger Richard és Sauvageot műfordításról vallott gondolataira ismerünk. Sauvageot maga is fordított, de önmagával szemben is rendkívül szigorú, és fordítási módszereit átadja tanítványainak. Kiválasztja az írót, a művet, gyakoroltatja és ellenőrzi tanítványait, majd lelkesíti és sikerre biztatja őket. S a legkiemelkedőbb munkák kiadását elősegíti. De nincs kegyelem a pontatlanoknak, a hanyag munkának, főleg azoknak, akik nem tudnak jól magyarul. Roger Richard Az ember tragédiáját Sauvageot tanácsára fordítja. Sauvageot azért is választja tanítványa számára a Madách-művet, mert a magyar történelem tanulságait benne véli felfedezni, a magyarság sorsának üzenetét – a franciák számára is.[20]
A Richard Tragédia-fordítása elé írt francia nyelvű Benedek előszó is üzenet a külföldi befogadóknak, a mű pszichológiai értelmezése. Az elemző újra leszögezi: Madách a legnagyobb alkotók közé tartozik.[21] Egy rövid életrajzi és korrajzi bemutatás közben Arany Jánost, Madách felfedezőjét, mint korának legnagyobb költőjét emeli ki. Hangsúlyozza Arany költői nyelvének gazdagságát, amely szinte lefordíthatatlan, és ezért maradt ismeretlen külföldön. Csak ezután kezdi a Tragédia nem szokványos elemzését. És máris jelzi: ez a dráma nem csupán egy misztériumjáték. Szereplői, bár ismertek Goethenél is, Lucifer Madáchnál már nem az eddig rajzolt költői figura. Ő szinte egyenrangú ellenfele az Úrnak: telve iróniával, tudással és nagysággal, részeseként a Teremtésnek, és harcol, hogy győzzön, de elbukik ebben a küzdelemben. Le akarja rombolni az Isteni művet, az emberpárt, Ádámot és Évát. Ádámot egészen az öngyilkosságig hajszolja, melyben az írói szándék jelzi az emberiség jövőjét is, a legsötétebb színekkel. Alapjában véve a dráma témája tehát az emberiség története Ádám álmában. A mű eszméje szerepel Victor Hugonál is (Századok legendája), már Madách halála után, vagy Lamartine művében, az Angyal bukásában, ugyanakkor Goethe Faustja inkább hathatott rá. Mégis, bár vannak hasonló szereplők és apró részletek, a két mű koncepciója alapvetően különbözik. Goethe főhőse kivételesen tehetséges és teljes értékű a kezdetektől fogva, míg Madách Ádámja az átváltozásokban mindig ugyanaz az esendő ember, aki szüntelenül új ideát keres, akárhányszor elbukik. Éva ellenkezőleg, mindig új alakot ölt, ő az „örök nőiesség”. És bár egyetlen szín vagy jelenet sem emlékeztet a magyar történelemre, mégis minden mozzanat a sajátosan magyar gondolkodású Madáchra jellemző.
És ez, amely jellegzetesen magyar a műben, ez az örök magyar filozófia. Ez az, amit a nagy nemzetek nem ismernek, még a nagy vesztes háborúk után sem, ez a gyötrő félelem a nemzethaláltól. A 15. században Magyarországon élt ötmillió magyar, a török háborúk után ez kétmillióra zuhant, talán ez késztette a német Herdert arra a jóslatra: a magyarság nyelve el fog tűnni – a magyarok napjai meg vannak számlálva. Egy ilyen aggodalom – félelem, szinte permanensen jelen van a magyar történelemben, és előidézhet egy nemzeti pesszimizmust? Igen is, meg nem is. Talán a költői kifejezésben igen, de a nemzeti tudatban soha, mert ha így lenne, nem létezne többé egyetlen magyar sem a világban. Ennek a nemzetnek, mely megfogyva és beszorítva él Európa közepén, nagy fiai elveszíthették mindenüket, de sohasem szűntek meg hinni a jövőjükben. És a történelem nekik adott igazat. Az ember tragédiája kifejezi a bukásokat és az új reményeket. A pesszimizmus Lucifer minden rosszakaratában megnyilvánul, de mellette a jó is, amely végig kíséri. S a konklúzió, amely az ördög tanításából logikusan következne, nem a bukás, hanem a legyőzhetetlen élni akarás. Ádám felismeri és megérteti velünk, hogy az élet egy küzdelem, és az élet célja e küzdés maga. Másképpen nem is cselekedhetünk. Madách drámája nem arra tanít, hogy a létezés hiábavalóságát érezzük, hanem lelkünk megerősítésére.[22] Lucifer bölcs és ironikus, tragikus szereplő, Ádám pedig nem tipikus mindennapi ember, hanem a tömegből messze kiemelkedő egyéniség, aki a Tragédia elengedhetetlen feltételeként a nagyságot képviseli. Ideákért lelkesedik, majd kiábrándulva megfigyel, ismerkedik és már majdnem arra a következtetésre jut, mint mi mindannyian: az élet nem érdemes arra, hogy átéljük.
Igaz ez? Ennyire pesszimista lenne a Tragédia üzenete? Benedek Marcell – éppen úgy, mint Hankiss János vagy Sík Sándor – a mű magyarságával és sajátos filozófiájával cáfolja ezt. Ahhoz, hogy a nagy nemzetek megértsék Madách mondanivalóját, az angoloknak, a németeknek és a franciáknak is ismerniük kellene a félelmet a nemzet halálától. Amelyet mi annyiszor átéltünk már. A tények azt mutatták, hogy meg kell semmisülnünk. Azt, hogy élni fogunk, mégis hinnünk kellett! És pontosan erről van szó, mondja Benedek Marcell, amely Goethétől és Schopenhauer filozófiájától elválasztja Madách koncepcióját – a magyar életvágya kiolthatatlan – küzd és bízva bízik, mert mást nem is tehet, ha élni akar…[23] Benedek kulcsszava is – „és mégis”.
Tudjuk, hogy mi lett a fordítások sorsa. Talán csak Mohácsi Jenő nagyszerű interpretálásának volt nagy sikere a német színpadokon (bár nem biztos, hogy felfedezték a Fausttól való különbözőségét), de sem az angolok, sem a franciák igazából nem ismerik, és nem is vitték színpadra Madách művét.
Konklúzióként leszögezhetjük, Benedek Marcell mindennek ellenére hitt és hinni akart a szépirodalmi műveltség terjesztésében, az irodalmi ízlés, az olvasás művészetének nevelő erejében: „székely életkedve”, emberszeretete, töretlen optimizmusa, amelyet édesapjától, Benedek Elektől, mesterétől, Riedl Frigyestől és irodalmi példaképétől, Romain Rolland-tól is tanult, segítette ebben.[24]
Madácsy Piroska (1942) irodalomtörténész, Szegeden főiskolai tanár.
[1] Az irodalmi műveltség könyve. Kolozsvár, 1947, Józsa Béla Athenaeum.
Irodalomesztétika, Budapest, 1936, Franklin.
A francia regény a XIX. században. Budapest, 1921, Etika.
A francia irodalom. Budapest, 1928, Athenaeum.
A modern magyar irodalom. Budapest, 1924, Béta Irodalmi Részvénytársaság.
Könyv és színház, Budapest, 1963, Szépirodalmi.
Adatok a Benedek Marcell által szerkesztett Magyar Irodalmi Lexikonból. Budapest, 1963, Akadémiai Kiadó, Ⅰ. 133-135.
[2] Benedek Marcell: A magyar irodalom története. Budapest, 1938, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet.
[3] Aurélien Sauvageot: Magyarországi életutam. Budapest, 1988, Európa, 148–151.
[4] I. m. 150–151.
[5] I. m. 245.
[6] Sauvageot, I. m. 260.
[7] „Zsó” neve többször szerepel Sauvageot-nál is.
[8] Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Budapest, 1965, Szépirodalmi, 463.
[9] Abban a különleges élményben volt részem, hogy 1993-ban Sauvageot Aix-en-Provence-ban található irodalmi hagyatékának vizsgálatakor kézbe vehettem a szótárak céduláit.
[10] Benedek Marcell: Ady breviárium. Budapest, 1924, Dante, 4–5.
[11] Benedek Marcell: A modern magyar irodalom. Budapest, 1924, Béta kiadása, 42.
[12] Benedek Marcell: Délsziget, avagy a magyar irodalom története. Budapest, 1928, Révai, 257–262.
[13] Benedek Marcell: Irodalmi miniatűrök. Budapest, 1930, Dante, 7–14.
[14] I. m. 118.
[15] Benedek Marcell: Irodalom-esztétika. Budapest, 1936, Franklin.
[16] I. m. 210.
[17] Benedek Marcell: Az irodalmi műveltség könyve. Budapest, 1947, Józsa Béla Athenaeum.
[18] Benedek Marcell: Határon innen, határon túl. In: Szépen élni. Budapest, 1968, Magvető.
[19] I. m. 215. Érdekes, hogy itt Benedek Sauvageot egyik Ady versfordítására hivatkozik. Talán ismerte ezeket a publikálatlan sorokat.
[20] Lásd bőv.: Madácsy Piroska: Roger Richard és Madách Imre. Hitel, 2014. január, 105–113.
[21] Benedek Marcell: Az ember tragédiája. Előszó a német, francia és angol kiadáshoz. In Könyv és színház. Budapest, 1963, Szépirodalmi, 462–467.
[22] Benedek Marcell francia nyelvű előszava: La Tragédie de l’homme. Poème dramatique d’Imre Madách. Traduit de hongrois par Roger Richard. Budapest, 1960. 272.
[23] I. m. 466.
[24] Vö. Gyergyai Albert: Benedek Marcell köszöntése. In A Nyugat árnyékában. Budapest, 1968, Szépirodalmi, 320–328.
