Amikor a múlt szembe jön velünk
Kovács István: A IV.c balladája
Magyar Napló Kiadó, 2025
Kisgyermekként a hatvanas években nem igazán értettem, miért visel a környékbeli idősebb nők többsége folyton fekete ruhát. Azt gondoltam, a fekete az öregség szimbóluma. Csak később eszméltem rá, értettem meg, hogy ezek az asszonyok mind gyászolnak. Életük végéig a temetőt járják, és a háborúban elvesztett férjüket, fiukat siratják. A múltban élnek. Fájó emlékeikben.
A múlt folyton szembejön velünk. Vannak elemek, amik kitörölhetetlenül belénk vésődtek, más esetekben pedig a felvillanásukhoz elég egy véletlen találkozás, egy régi fotó, egy elejtett félmondat. Ezek mind olyan nyitva hagyott pillanatok, amiket soha nem tudunk lezárni, befejezetté nyilvánítani. Visszatérőn megjelennek, és minduntalan valami fájdalmas hiányérzetből fakadó kíváncsiság marad utánuk.
Ezt az érzésvilágot járja körül a kötet nyitóverse is, amelyben egy temetésen történő találkozásnak a múltat és jövőt egymásba illesztő pillanatát rögzíti a költő: „Volt egy ember, kiben magam láttam” (Én és ő… – ő és én…). A vers az idősávok összekeveredésére épül: felnőtt és gyermekkori emlék olvad egybe, és indítja időutazásra az alkotót. Egyfajta párhuzamos kettősséget vizionál temetési szertartás során átélt élményből: „Míg zsoltárt énekelt a tömeg, / mind beszédesebb lett kettőnk némasága” – írja, s megerősíti az egyre erősödő érzetet, miszerint „a múltunk s a jövőnk összeillenek”.
A kötetbe gyűjtött alkotások – amint azt a cím is sugallja – többségükben balladai hangvételű írások, amelyekben személyes emberi sorsok találkoznak a múlt nyomasztó emlékeivel, drámai pillanataival. Amint azt a könyv utószavában Jánosi Zoltán roppant találóan megfogalmazza: ez a kötet „rátekintés az időre: a történelemre és a személyes emlékekre”.
Az első ciklus (Anyám a szikláról tekint rám) versei a lét és az idő párhuzamára épülnek, amelybe nemegyszer bicsaklást épített a sors. A hiányból fakadó torzulások megválaszolhatatlan kérdéseket vetnek fel: „A veszteségekkel mit kezdhetek?” (Az idő: létünk futószőnyege). A „honnan hová jutunk” kérdéskörének állapotrajzai ezek a versek. Ehhez a vizsgálódáshoz ad sorvezetőt az Életvonal című költeményében Kovács István: „A villámok a vihar életvonalai az égen. / Van, aki ágbogas családfájában hordja őket / megszenesedve. / Az árvák a tenyerükön… / Öklükbe szorítják, ha jövendőmondót látnak. / Mert ők a Fanyűvők, Vasgyúrók, Hegyhengergetők. / Így élnek, amíg meg nem halnak. / Mint a mesében.”
A ciklus talán legszemélyesebb vallomása az édesanya emlékét felidéző pillanatkép: „Ez a tenyérnyi kép kísért, […] egyetlen kártyalapra feltett / bánat és öröm, / amit se elnyerni, / se elveszíteni nem lehet, / mert mind-mind az enyém, / s mind-mind az övé / születésemtől fogva” (Anyám a szikláról rám tekint). Az egykori kőbánya környéke a mai állapotában már nem hasonlít a gyermekkori játszóhelyre: „Ma már félbetörten csorba / és piszokszürkévé repedezett / urna a kőporbánya. / A sziklatömb helyén / korhadt padokkal / és megperzselődött / nyársakkal körbevett / tűzrakóhely. // Közepén por és hamu…” Ám az odakötődő emlékfoszlány a sok évtizednyi távolságból is érzelmeket ébreszt: „És mintha hetven éve / mindkettőnk szeméből / ott az esőáztatta fényképen / az a megkövesedett / fehér könny potyogna / visszhangosan…”
A következő ciklus (A kép-fények és a zene csermelyes csillámai) írásai olyan képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolódnak, illetve reflektálnak azokra, amelyek tárgyukban a költő fentebb megfogalmazott vízióját közvetítik más kifejezőeszközzel. Jól példázza ezt a Balla András Szökőkútja című vers is: „Fotográfiái az időtlenséget is / megörökítő vallomások.” Természetesnek tekinthetjük, hogy ezekben a költeményekben is az érzelmek kapnak különös hangsúlyt: „Csak a részvét tűfokán / kelhet át a szeretet” (Emlékezetvers Kovács Melinda szabadtéri fotófestményéhez).
A harmadik ciklus mindössze két verset tartalmaz. Ám ezek az írások – mivel egy korszak és egy generáció állapotrajzát is felvázolják –, egyfajta iránytűként funkcionálnak a jelen és múlt között. Az elsőben (Autóstoppos ballada a hatvanas évekből) az őket körülvevő valóságra ráébredő fiatalok szabadságvágya fogalmazódik meg. A költemény egy lengyelországi kirándulás emlékeit eleveníti fel, amelyben az autóstoppal megtett út már önmagában is a szabadságeszményt rajzolja körül, amit külön megfűszereztek a fiúk azzal, hogy „önkéntes balti tengerészek” jeligével kértek egy Elvis Presley-számot a Szabad Európa Rádiótól. Ám hiába jártak be a kikötőt egy Rejtő Jenő szellemét felélesztő „matrózkocsma reményében”,ehelyett a múltba csöppentek. Egy hajó kapitánya – a magyar szót meghallva – barátságába fogadta a kis csapatot, és némi vodka mellett felidézte háborús emlékeit, őket pedig arra kérte, cserében meséljenek 1956-ról.
A következő költeményben – amely egyben a kötet címadó verse is –, névsor szerint veszi számba a költő egykori osztálytársait, felelevenítve egy-egy jellegzetes pillanatot, és igazolva azt, hogy az egyéni sorsok mögött is mindig ott lapul a történelem. Egyfajta veszteséglista is ez a ballada, hiszen a megemlítettek jelentős része már nincs közöttünk. A diákkor zsiványkodásai és a hozzájuk kapcsolódó tanári szigor – a tréfát nem ismerő (s a könyvnélküli házi feladatokat rendre számon kérő) Perényi tanár úr is – már csak emlékek.
Az Oltalom címet viselő ciklus két versében elhunyt pályatársaknak (Utassy Józsefnek és Farkas Árpádnak) állít emléket. Szövetségesei és utastársai voltak ők a szerzőnek, de bárkájuk korán megfeneklett ebben a „fonákjára fordított világban”. Innen nézve egyfajta segélykiáltásként is értelmezhetők Kovács István alábbi sorai: „már az igekötőkig ér a züllés, / s a szógyökök is értelmetlenek, / félrevezető a névmás, / hiteltelenek a kérdőjelek, / megbízhatatlanok a vesszők, / a főmondat meg mellékes lehet. // Csak a számok maradjanak épek, / hogy e fonákjára fordított világban, / ha megéred, / visszaszámlálhass a végtelentől, / míg anyanyelvedben az első szót…, / és azon túl a sírást el nem éred” (Nyelvoltalom). Szorosan ehhez kapcsolódnak a következő szakasz (Felszántott messzeség) írásai, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy létezés csodáinak megtartásáért tenni kell, mert a mulasztás nem pótolható: „Az elmulasztott pillanat / felérhet… / egy egész élettel is” (Mulasztás). A kétségek elbizonytalanítanak, elgyengítenek, s a tétovaság újabb és újabb veszteséget termel. A cselekvést nem helyettesítheti semmi: „A fogadkozás / újra és újra elodázott élet, / amely az önigazolás pózába báboz, / hogy sziporkázó pillangóléttel ámíthasson / a születés pillanatában megrepedt / tükör előtt” (Fogadkozás). A tovább lépéshez azonban tisztánlátásra van szükség, szögezi le a Kovács István, mert „sötétségünket beolvasztja / a világtalanság világa” (A leghosszabb éjszaka csöndje). Ellentét-párhuzamként a záróciklus egyik versében a lengyel történelemből hoz példát, ahol a varsói felkelés nyomasztó emléke még mindig kísért: „Feszületre szenesedik a város […] A Mennyország-freskón / lángszóróval perzselt / halál-graffitik…” (Az emlékezés többször átírt verse).
Egy újragondolt élet véletlenszerűen felbukkanó, térben és időben távoli momentumaiból sikerült megalkotnia a szerzőnek egy kirakós játékot, aminek elemeiből összeáll egy egységes kép – miközben a darabok önmagukban is önálló életet élnek. Az emlékezés, az emlékképek közötti bolyongás szervezi egésszé Kovács István kötetének verseit. A választott balladai hangvétel műfaji sajátosságánál fogva tud érzelmeket mozgatni, drámai pillanatokat teremteni, körülírni, felvázolni a hátteret, az alapokat, az eseményeket – hiszen egyszerre, egybesűrítve jelennek meg lírai, drámai és epikai elemek. A kötet a megélt életemlékekből táplálkozik, így az alkotó a verseken keresztül nem csupán bepillantást enged egy olyan múltba, amit már mi is csak a könyvekből ismerünk, hanem társává teszi, befogadja az olvasót, s immár a költő szemszögéből látva magunk is átélhetjük és átértékelhetjük a múlt megannyi történését. A könyv minden egyes darabja – Jánosi Zoltán szavait idézve – a „visszatekintés során kiszakad eredeti, irodalmi jelentésköréből, és az egész létezés allegóriáját ülteti rá az emlékezésre: »mi igazán csak egyetlen balladát / tudtunk kívülről… / Azt, ami rólunk szólt:/ egyenként – mindannyiunkról«.”
Oláh András (1959) költő, író. Mátészalkán él.
