Képek a tablóból
Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón
Magvető, 2026
A futás Nádas Péter és Tompa Andrea életében valamikor fontos szerepet játszott, amit persze nem feltétlen szó szerint lehet csak érteni. Mindketten maratonfutók abban az értelemben is, hogy több száz oldalra terítenek ki történeteket. Ha pedig a hosszútávfutás a nagyregények párhuzama, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon Tóth Krisztina milyen távra rendezkedik be? Esetleg középtávfutó A majom szeme című regényével? Sprinter a versesköteteivel? Vagy éppen rövidtávfutó a tárcákkal (Párducpompa, Ahonnan látni az eget)?
A Tóth Krisztina-életmű tehát sem műnemre, sem műfajra nem korlátozható, ami jól mutatja, hogy a szerző az irodalmi paletta valamennyi színét használja. A Kánkán az üvegpadlón tárcáiból éppúgy kibontakozik egy társadalmi tabló, mint bármely nagyregényből.
A 2023 és 2025 között született (tárca)novellákban mindenféle társadalmi csoport felbukkan. Jelen vannak az idősek, akik gyakran már nincsenek mentális és fizikai képességeik birtokában (Varjú, Kukuci, Szeretjük a diót, Én csak egy nyugdíjas tanár vagyok, Betlehemi királyok). Ezek a szereplők általában állapotukkal, nyakasságukkal vagy éppen őrültségeikkel fogva tartják a környezetüket, mint Molière basáskodó férfifigurái. Ugyanakkor Tóth Krisztina hőseit nem lehet egyértelműen megfeleltetni egy túlzó jellemvonásnak, mint Harpagont a pénzsóvárságnak, Argant a hipochondriának, Orgont az elvakultságnak vagy éppen Alceste-et az embergyűlöletnek. Mindenesetre a felsorolt karakterek éppúgy saját mániáik foglyai, ahogy a novellákban a sorszámokat gyűjtő nyugdíjas pedagógus és a diófához megrögzötten ragaszkodó asszony. Ezek a történetek a leépülést is érzékeltetik. Az alzheimeres nagymama már a családtagjait sem ismeri fel, de amikor az unokája elkezdi szavalni a Betlehemi királyokat, az idős asszony elméjében megelevenednek a József Attila-sorok.
Az idősek ebben a modellben vagy önsorsrontásuk, vagy a testi, lelki állapotuk miatt kiszolgáltatottak a külvilágnak. Ugyanez kiszolgáltatottság-érzet köti össze a mélyszegénységgel foglalkozó tárcákat. A kötet legmegrázóbb pontjai ezek a novellák, mert az idősekhez hasonlóan a perifériára szorult szereplők sem bírnak vagy akarnak magukon segíteni. A Szeme fénye szülőpárja felháborodik, amikor a tanár szemüveget javasol a diákjának: „Hát tönkre akarják tenni azt a gyereket? – húzta ki magát az apa. – Száznyolcban centi, magasabb, mint bármelyik testvére, és erős, mint a bivaly. Bárhová felveszik segédmunkára! Ahová csak akarja, ha mondom! És akkor adjanak rá egy szemüveget?! Hát nyomorék az én fiam, mi?!” (38.). A Jön a teherautó már egy cipővásárlást örökít meg. Az elhasznált, kopottas lábbelikért tülekedés tör ki a falusiak között, akik megszállottan rohannak a mások által kidobott cipőkhöz. A mélyszegénységnek azonban nem kizárólag valamilyen tárgyi jele lehet, mint egy szemüveghez vagy cipőkhöz való viszony, hanem a testhez való viszonyt is meghatározhatja a szűkölködés. Így kényszerül prostitúcióra egy kislány az Itt csak a felhők vannak című történetben. Az elbeszélés mindvégig megtartja a gyermeki nézőpontot. Ebben a novellában a gyermekperspektíva nem törik meg, szemben a Semmivel, amelyben a párkapcsolati erőszak értelmezéséhez fel-fel kell függeszteni a gyermeki hangot. A Janne Teller regényére utaló cím hangsúlyozza, hogy a semminek nevezett, eltitkolt és negligált bántalmazás a legsúlyosabb seb a dán szerző történetében elképzelt tárgyhalmon. Azaz félelemből, az abúzus természetéből, a traumából vagy a nyelv hiányából fakadóan nem jut szó arra a sérülésre, amelyet korábban a szemüveg-szülő, cipő-falusiak viszonyban meg tudunk nevezni.
A szó szoros értelmében a testi gesztusokkal és a nyelvi homállyal elhagyjuk a materiális világot, így jutunk el harmadik lépcsőfokhoz, a középkorúakhoz és középosztálybéliekhez. Az ő kihívásaik értelemszerűen már nem az anyagi síkon jelennek meg. Ezen a szinten elsősorban párkapcsolati nehézségekkel találkozunk: egy váratlanul eltűnt feleséggel, ahol a történet feloldása egy hűtőmágnes és a kapcsolat közti metaforikus viszonyban keresendő (Hűtőmágnes); egy elvált anyuka párkeresésével (A Jango Fett csillaghajó hátrakétája); illetve a külvilág homofóbiájával viaskodó párokat (Hazudol, Mamas & Papas). Ez utóbbi kérdés a Miranda, a szexrobot című tárcában groteszk módon a történet fordulópontja. Az utópisztikus novellában egy orosz űrállomás űrhajósa megkívánja a hús-vér emberre hajazó robotasszisztensét, Miranda azonban a beprogramozott utasítások alapján elutasítja a férfi közeledését, arra hivatkozva, hogy a nőket szereti.
A felsorolt történetek mind-mind az elutasítás körül mozognak, mindazonáltal az elválás mozzanata egyetlen egy történetben jelenik meg. Az Ártér című novellában Andris szakít Szilvivel. A baráti köre vigasztalja az elkeseredett fiút, lekicsinyelve Szilvi erényeit: „Egy gebe vegán csaj, aki pattanásokat nézeget a telefonján, és mindenre allergiás – összegezte Jocó. – Örülnöd kéne, barátom, hogy vége!” (98.) Egy árteres szakaszon Andris váratlanul viszontlátja Szilvit egy másik férfi társaságában. Az ártér helyszínként felbukkan a Bálnadal című verseskötet szonettciklusában. A ciklus valamennyi verse – és ezáltal valamennyi tere, színtér, háttér, padlástér, raktér, nézőtér stb. – egy megfigyelői aspektusból bomlik ki. Így van ez az Ártér esetében is: „A partot alul kimosta az ár, / a gyökerek a levegőben lógnak. / A kép szélénél kikötve a csónak, / és az orránál két kisgyerek áll.”. Egy pillanatképet látunk, ahol a vers egy festmény vagy fénykép szerepét tölti be, és az szerepelhet ebben a keretben, amit a voyeur lírai én lát és láttatni enged. Ugyanezzel a képpel találkozunk a Szeleknek fordít kötet Strand című versében, ahol az „a vers: …” anaforikus szerkezet vezet fel egy-egy strófát. Ezek az életképek akár festmények is lehetnének, a festményszerűséget pedig megtámogatják a lírai elemek: „Egy ág belóg a versbe. / A világból kilógok. / Jó volna elmerülni / egy fénylő pillanatra.”.
Azért érdemes a szerző verseinél elidőzni, mert az idézetből felsejlő költői nézőpont ugyanabból a megfigyelői attitűdből fakad, amely a novellák kiindulópontjait szervezi. Következésképpen a Tóth Krisztina-féle ars poetica ugyanabból a forrásból érkezik, mint a Tóth Krisztina-féle ars narrandi, ami a kívülálló megfigyelése. Ez a világlátás és maga az írói lét témává is válik a tárcakötetben, a Karajt festeni című történetben. Az elbeszélő egy buszmegállóban találkozik a volt évfolyamtársával, és az úton szóba kerülnek a közös emlékek. A szemlélődés és a füllentés jellemezte az író gyermekkori énjét, és ugyanez a hozzáállás a szerzői pozícióban is gyökeret ver: „Senki sem akart velem barátkozni, mert állandóan kitalált történetekkel traktáltam a többieket. Hol arról meséltem, hogy megyek űrutazásra, hol arról, hogy átfestettem színesre az apukám autóját, hol meg arról, hogy tudok varázsolni, és van egy láthatatlan teknősöm. Azt válaszolom neki, hogy ez nagyjából most is így van, de most már ki is adják ezeket a sztorikat, és fizetnek érte” (105.).
Ennek a megfigyelői gyereknek az egyetlen csendes pontja a vécé. A helyszín tökéletes párhuzam a többieket elemző attitűdöt szintén írói alapbeállításává tevő Peter Handkéével, akinek gyermeki alteregója éppúgy nem találja helyét a többiek között, mint jelen esetben Tóth énelbeszélője. Az osztrák szerzőt ez a szemlélődés a Nobel-díjig kalauzolta. Kísérlet-sorozatának negyedik része (Versuch über den stillen Ort) pedig éppen a toaletteket veszi górcső alá. Érdekes esszétéma a fáradtság, a wurlitzer és a jól sikerült nap után…
A megfigyeléseket ezután papírra kell vetni. A munkamódszer legfőbb eleme a sűrítés, ahogy a képzőművészet teszi, ahogy egy festmény vagy egy rajz egy gócba szedi össze az üzenetét. Pontosan úgy, ahogy a kötetcímadó szöveg főhőse lerajzolja a mellrákját, vagy ahogy a Végszó (ál)szobafestője, aki valójában színész, mégiscsak felhúzza a tűzvörös vonalat az előszobafalra.
A novellák tehát képek, pixelek az életből. Tóth Krisztina ezért nem hosszútávfutó. De miért is kéne lefutni egy maratont, hogyha ugyanazt a távot bele lehet sűríteni száz méterbe?
Paták Balázs (2003) irodalomkritikus.