Az orosz kérdés
Fenti címmel a Nobel-díjas Alekszandr Iszajevics Zolzsenyicin közel harminc évvel ezelőtt írt egy tanulmányt, melyben megjósolta az orosz-ukrán háború kitörését, annak súlyos okait is részletezve. Csaknem három évtized után azért érdemes fölemlíteni, mert egyrészt kevesen tudnak róla, másrészt nemcsak Európát, hanem Magyarországot, Szerbiát, ezen belül a magyarlakta Délvidéket is súlyosan befolyásolja. A kifejezés lelki-szellemi és gazdasági, főképp energetikai értelmében egyaránt. Szolzsenyicin nagyesszéjével nemcsak annak tényszerű adatai, elfogulatlansága és szépirodalmi-művelődéstörténeti értékei miatt is érdemes megismerkedni. Valóságos időutazás, mely segít megérteni a háború okait, a közel öt éve tartó elkeseredett összecsapás tétjét, egyben várható kimenetelét. A szokásosnál hosszabb Szolzsenyicin-idézetek ezt a célt szolgálják.
„Nem az a baj, hogy a Szovjetunió széthullott, ez elkerülhetetlen volt. A nagyon nagy baj – és még hosszú ideig tartó zűrzavar forrása – az, hogy automatikusan a hamis lenini határok mentén hullott szét, egész oroszok lakta vidékeket szakítva el Oroszországtól. Alig néhány nap leforgása alatt huszonötmillió orosz etnikumú lakost vesztettünk, a teljes orosz lakosság 18 százalékát, az oroszországi kormánynak pedig még ahhoz sem volt bátorsága, hogy legalább szóvá tegye ezt a szörnyűséget: egy katasztrofális történelmi vereséget. Azt, hogy politikailag tiltakozzék ellene, ha másért nem, azért, hogy a jövőben joga legyen tárgyalásokat kezdeményezni a problémáról.” (Ide kívánkozik Deák Ferenc híres mondása: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet önmaga lemondott, félve a szenvedésektől, annak visszaszerzése kétséges.”
„Még az ukrán nacionalisták is […] rögtön engedtek a csábításnak, elfogadva a mérgezett ajándékot. Nem kívánom a birodalmiság terhét Oroszországnak, nem kívánhatom tehát Ukrajnának sem. Sok sikert kívánok az ukrán kultúra és eredetiség felvirágoztatásának, hisz mindkettőt szívből szeretem, de miért ne nemzeti lényegük helyreállításával, saját földjükön végzett kulturális tevékenységgel kezdenék? 1991-ben azt javasoltam, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjunk meg, és ezt tartom a legjobb megoldásnak, mert igazolhatlannak érzem azt, hogy államhatárokkal szabdaljunk szét sokmillió családi és baráti köteléket… De senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, de emellett maradéktalanul biztosítani kell a kisebbséget jogait is.”
Tiszta beszéd világos szavak.
A párhuzam kedvéért ismét egy jeles magyarhoz, Illyés Gyulához folyamodok. Ő írta határon túli honfitársainkról: a kenyérnek nem csak bele, héja is van. Ők élnek héjként elszakítva, de az a kenyér bizony itt, sül. Mindez igaz az ukrajnai oroszokra nézve is, nem szólva az orosz kultúrán felnőtt, azt alaposan ismerő ukránok millióiról. Legjelesebb költőjük, Tarasz Sevcsenko ukránul (is) írt időtálló verseket és prózát. Ehhez képest az ukránok nemcsak betitották a klasszikus orosz irodalmat, a szerzőikről (pl. Mihail Bugakovról) elnevezett utcákat és tereket is átnevezték. Az orosz zeneszerzőket nem játsszák, köztük Csajkovszkíjt, Muszorgszkijt, Sztravinszkijt, Prokofjevet, mi több, vétlen sportolóikat is negligálják.
Szolzsnyicinre visszatérve: „…akadályozzák az orosz iskolák, sőt óvodák működését, támadásokat intéznek orosz iskolák ellen, a könyvtárosok nem beszélhetnek oroszul az olvasóikkal – ez lenne hát az ukrán kultúra fejlesztésének útja? […] a felesküdő katonatiszteknek külön felteszik a kérdést: hajlandóak lennének-e Önök Oroszország ellen harcolni?” Hozzátették: „Ez bizony hosszú háború lesz”.
Mindezekre közel harminc évvel ezelőtt került sor.
Szolzsenyicin szerint még az etnikailag ukrán népesség sem tud jól ukránul, vagy nem használja az ukrán nyelvet. A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet az oroszok aránya mindössze 22 százalék, azaz Ukrajnában minden oroszra két olyan nem orosz jut, aki azonban az oroszt tekinti anyanyelvének (maga Zelenszkij elnök is orosz anyanyelvű).
Íme, az érem másik oldala, melyről sosem esik szó. Ezért szükséges Szolzsenyicint idézni, s legalább elgondolkodni rajta. Nem csak mifelénk, ugyanúgy Európában és világszerte, beleértve az USÁ-t, ahol Szolzsenyicin hosszú éveken át élt és alkotott.
Wodianer-Nemessuri Zoltán (1948) író, forgatókönyvíró, kommunikációs szakértő.