Neked vallott
Neked vallott a faluvégi rét
s rád lehelte illatát a szénaboglya,
s aztán beszélni kezdtem én
és a Malomárok is azt csobogta,
milyen szép vagy, istenem, milyen szép!
Futottam utánad kertek alján hosszan,
s úgy csillogott bennem a szerelem,
mint a Malomárok vízében a fény.
Te még akkor olyan kis boglya voltál
a vrácsiki réten, amilyen én.
Dalainkban tiszta
Olyan halkan, oly esetten
szunnyadnak kalászok bennem,
élek, mint a kasza nyele,
mégis, mintha suhanás rejlene,
mintha pengétlen is zengene,
s a szomorkodó tájban mintha
valahol egy láthatatlan pacsirta
sikoltva és mégis szépen,
szelíden s egyszerre keményen
egy jajtalan fuldoklásba kezdve
merülne földig, le a szívembe,
hogy felhozza onnan mindenkinek
dalainkban a tiszta búzaszemet.
Rügylobbanásban
Rügylobbanásban a házunk előtt
mikor a barackfánk nyílott,
csillogó fehér babakocsimban
halálra érlelt engem az ég.
S még mindig élek.
Udvarunkból
ugyanazon az ajtórésen
fakadó rügyek néztek.
A halál is nézett.
Merő parázsban állva,
tüzes emberként
mintha rám se vetette
volna szemét a Gonosz;
akkor még nem tudtam,
mi a jó és mi a rossz.
Anyám vigyázott rám,
hogy meg ne haljak.
Hanyatt feküdtem az ágyon.
Testem-lelkem lázban égett,
s talpig rücskös parázsban
a fa derekából izzó szemekkel
nézett engem, csak nézett.
Szikrázott az ujja, kétszer
intett: menjek vele!
Még meg sem születtem
szinte, meghalni mi értelme?
Azt hiszem, tétováztam,
mikor a szobánkba lépett
a falu bolondja. Kicsit
ő is megállt a résben,
barackfánk izzó törzsében
együtt izzott a halállal.
Mintha én magam
égtem volna a fában,
a bolond pedig csak mondta:
Ide a virágzó fa alá temetjük el a fiad,
Anya! Szép sírban él majd veled a kicsikéd.
Jó lesz, ne félj! Bejöhet hozzád minden éjjel,
párnádra fekteted, s elnézegeted kis kezét.
Benke László (1943) újságíró, költő, a Hét Krajcár Kiadó vezetője.