Levelek S.-nek
7. Kié a választás?
Drága Barátom,
Kompenzálok!
Egyrészt meghatott és meg is rendített, hogy gyors egymásutánjában kétszer is írtál. Azt hittem az első után, hogy baj van, jó, hogy másnap be is futott az újabb. És instant dallamtapadást ajándékoztál melléjük. Lassan a lányaim is tudják felből a Bereményi-szövegeket.
Visszanéztem, igazad van, állandóan meztelen nőcikről írok. Szentekről és kevésbé szentekről – és közben még nem is írtam arról a szüléstálról, amelyet a Louvre gyűjteményében fedeztem fel! És most nem is fogok, mert ezen is a pőre Vénusz diadalát látni, és most muszáj valami férfiról írni. Végül is az is nőről szól, ha szigorúan vesszük. Mindenesetre Éva után mégiscsak illik Ádámról – vagy legalábbis egy Ádámról – is szót ejteni. Főleg, mert ez a szobrocska, amely nem megy ki a fejemből, nagyon sok mindent hordoz magán.
Hol is kezdjem?
Amikor a koponyás Éva szellemi, gondolati és persze kompozicionális előzményeit kerestem, akkor emlegettem neked egy az élet és halál fáját ábrázoló miniatúrát, amelyen a fa két oldalán Mária és Éva látható. A fa tövében pedig a teljesen passzív Ádám hever. Ott, ahol majd a koponyája is fog. Emlegettem neked, hogy milyen különös, hogy maga a póz bevonz rengeteg párhuzamot, mert épp a fa tövében pihen Parisz is rengeteg képen, amikor felsorakoznak előtte a gyönyörű és gyakorta mezítelen istennők, Aphrodité, Pallasz Athéné és Héra. Tudjuk, miként dönt és tudjuk, hogy ez a téma nem megy ki sokáig a divatból. Hiszen mézeskalácson megörökítve kedves kis szerelmi ajándék, festményen megörökítve erőteljes kérdésfelvetés: kit, avagy mit válasszon kora férfija, ha lehetősége van? A földi gyönyöröket, a tudást vagy a családot?
De Héraklész is két nő között választ, fa tövében ülve és szemlélve őket. Xenophóntól ismerjük Prodikosz elveszett allegorikus történetét a félistenről, sőt, Panofsky is foglalkozott a témával, mely szerint az erényes élet és a boldogság közt kellene választania a hősnek. A helyzet nem egyszerű: az erény sok lemondással jár, nehezen járható út – de a jutalomért megéri! A boldogság útja viszont azonnali beteljesedéssel kecsegtet… De Józsefnek is álom során nyilatkozik meg az Úr angyala, amelyben ugyancsak egy választás válik kulcskérdéssé: „József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van” (Mt 1,18–25).
A képek története tele van fekvő, elalvó és álmot látó, bágyadt férfiakkal, s ahogy nézem őket, hirtelen mind egy lesz: Ádám hordozza magában Páriszt és a válaszút előtt álló Héraklészt is, akkor is, ha más kultúrkör, akkor is, ha más időbeliség vonatkozik rájuk. Ő a fa tövében elalvó, így a csodát elmulasztó ember, s ő a portékáit majmok által lerabolni hagyó elbóbiskoló vándorárus is. Jut eszembe! Ádám Éva teremtését is átalussza!
De lehet ő más is. Lehet magába forduló vívódó lélek, akit gondolatai nem hagynak nyugodni, és lehet a tettek embere, aki képes a megfelelő időpontban cselekedni. Nagyon csábított a gondolat, hogy most ebből a döbbenetesen passzív Ádámból induljak ki, vagy vegyek elő valami vicces, kissé ordenáré férfialakot. Aztán rájöttem, hogy ezt azért mégsem lehet mindig: már így is megígértem, hogy írok egy késő középkori törülközőről, Mária Magdolna gyapjáról és kedveskedésből azt is, hogy végre valami férfira is sort kerítek. Szóval igyekszem rendesen elvégezni a feladatom és illőbb mesét mondani.
Nézzük tehát Pariszt, akit bronzból formált meg mestere, de mintha ében lenne olyan mély a színe. Különös, hogy ha hozzáérnék hideg lenne, és nem olyan finom tapintású, mint a fa, bár sima, hiszen mestere hibátlanra formázta testét és bőrét. Mennyi idő alatt venné át a kezem melegét? A haját és a kezében tartott almát aranyozással emelte ki, a szemeket ezüstből formálta az alkotó.
Itt még a döntés előtt látjuk őt, töpreng. Elmélkedik, sorra veszi a lehetőségeit: vajon megfordult már a fejében, hogy ő maga nem jöhet ki győztesen ebből a versenyből? Valami cselen agyal, amellyel választ is ad az istennőknek, meg nem is? Ő a bíró, de istennők közti viszálykodás közepette találta magát. Tudat alatt biztos Éva almája vezetett engem ehhez a szoborhoz: íme, amikor férfi adja egy nőnek, s azzal háborút szít. Nem is akármilyet. Azt hiszem, a leghíresebbet. Hiszen mi tudjuk – és a szobrász is tudta –, hogy Parisz, a trójai királyfi végül Aphroditét ítélte a legszebbnek az istennők között a szépséges Helené szerelméért cserébe.
Nem elsősorban a témaválasztás miatt (persze összefügg a kettő), de a figurák megformálása okán – és főként azért, mert számos antik kompozíciót megismételt – Pier Jacopo Alari Bonacolsi-t Antico-nak hívták kortársai. Úgy látták, képességei révén vetekedik az antik mesterekkel. Rajongott az antik szobrok iránt, és rajongásában más is osztozott. A 16. század elején feltárások révén kerültek elő újabb és újabb antik remekek, amelyek tovább fokozták e régi alkotások iránti lelkesedést, s ki ne akart volna az otthonában tudni egy-egy „másolatot”? Egy-egy saját Anticót? Ha lehet kicsit kisebb, és jóval épebb formában is mint a kezüket vesztett római másolatok… Ráadásul a legszebbek úgy is a pápa gyűjteményébe vándoroltak. Antico munkái tökéletesen kielégítették ezt az igényt, miközben ő maga is élhetett szenvedélyének: nagyméretű antik szobrok kicsinyített másait készítette el, de a saját átértelmezésében. Nem márványból, de aranyozással és ezüstözéssel megadva nekik Árkádia arany ragyogását.
Bevallom: szerintem itt nem a magába forduló, melankolikus gondolkodót, hanem az aktív férfit látjuk. Mint Giuliano de’Medici a Michelangelo által megformált síremléken. Antico talán észre sem vette, mennyire saját korában járt, amikor megformálta ezt a férfialakot. Mert nem antik mintaképek találkoznak benne (már csak azért sem, mert Pariszt nem így, nem ilyennek ábrázolták a görögök), hanem azok a kérdések, amelyek a reneszánsz mestereket foglalkoztatták. Nem túlzás talán, ha azt írom, hogy a kutatást mindig is jobban érdekelte (érthető okokból) Lorenzo de’Medici szobra, az Il Penseroso, a gondolkodó és annak hatása, mint a tettre kész Giuliano.
A két szobor együtt a vita activa és vita contemplativa témakörét rántja ránk, hiszen Lorenzo az elmélkedő, Giuliano az aktív kettejük közül, olyan mintha bármelyik percben felpattanhatna a helyéről.
De van itt valami más is, ami nem hagy nyugodni. A szobor így hiányos. Hol vannak a mezítelen istennők? Mintha ez a szobor csak akkor válna teljessé, amikor valaki megáll előtte. Tetszik az a gondolat, hogy ezt a 37,1 × 18,7 × 19,7 centiméteres, mezítelen alakot egy férfi adta ajándékba egy nőnek. Nem férj a feleségnek, inkább férfi a szeretőjének. Annak a biztos tudatában, az arra való utalással, hogy ő (az ajándékozó) láthatja a szobor előtt megálló alakot ruhátlanul. És viszont. Talán ezért is jut eszembe a szoborról a Barberini Faun: a szobrot te is ismered, elképesztően merész, ahogy az alvó és mezítelen szatüroszt megformálta mestere. Bár homlokát ráncolja, mintegy magyarázva a jelenetet – matt részeg –, mégis ez az élethelyzet teszi lehetővé, hogy lábait hanyagul szétvetve, teljesen kitárulkozva mutassa meg a szép férfitestet a szobor. A mi szobrunk ennél jóval visszafogottabb, de azért kellően egyértelmű.
A szobor megrendelője ennek az alkotásnak az odaajándékozásával kiválasztotta a maga Szép Helenáját, kitéve a nő tekintetének a meztelen testet. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert az archaikus ábrázolásaikor igazi királyfi, esetleg pásztor, bottal a kezében, de sosem ruhátlan ifjú Parisz.
Ráadásul mintha aprócska mosoly húzódna a szája sarkában.
Parisz nem lefelé tekint, nem magába fordul. Bal kezében tart valamit, s azt nyújtja az előtte megállónak. Nem az almát. Na de mégis, akkor mi ez? Gyűrű? Érme? Valami antikos vagy sokkal inkább 16. századi dolog? Szeretném azt hinni, hogy nagyító. Egyrészt gyűrűnek túl ormótlannak látom, s érmének sem kellően artikulált. Nagyítókat már készítettek a korban és jelképezhetné a döntés nehézségét: almát a szerelem istennőjének vagy nagyítót a tudomány istennőjének? A mi Pariszunk szeretne másként dönteni?
Ha így van, akkor a szobor eddig vázolt értelme is torzul: ha a nőnek olyan szobrot ad, amely üzenete az, hogy a szerelem helyett a tudományt választja a hősszerelmes, akkor inkább a búcsú, semmint a rajongás kifejezéseként tudjuk azonosítani és értelmezni. Milyen szomorú! Elbocsátó szép üzenet.
Vagy beszélgetésindító?
Arra jutok biztosan, hogy nehéz eldönteni, mit is akarhatott Antico (vagy a megrendelő): csak és akkor lesz egész ez a kompozíció, ha valaki elé áll, ha beszélgetés témájává válik és a segítségével oda-vissza bizonyíthatják szellemességüket és műveltségüket a társaság tagjai. A szobor körül megtelik a terem, és mint egy gardedám segíti a jelenlévőket, hogy egymáshoz is közelebb lépjenek, és legyen miről diskurálniuk.
De az is lehet, hogy cseresznye van a kezében. Az pedig megint az erotikus olvasatot erősíti: édes, néha savanykás, akár a szerelem. Egyébként menyegzőket és lakomákat ábrázoló kompozíciókon teleszórják velük az asztalt, így Parisz kezében meghívás – cseresznyézésre.
Legyen elég ebből, valami mást is akarok kérdezni. Egyrészt, jól láttam, hogy az „aquamanilémet” is kiállította a MET? Nagyon kattintásvadász a tárlat? Ugye elküldöd a katalógust?
A szövegben előforduló személyek
Athéni Xenophón (Kr. e. 434/427–Kr. e. 355): katona, történetíró, aki megörökítette többek között saját kora eseményeit és Szókratész mondásait is.
Keoszi Prodikosz (Kr. e. 470/465 k.–Kr. e. 399 után): szofista filozófus, Prótagorasz tanítványa volt. Platóntól tudjuk, hogy létezett egy Órák című munkája, amelyben szerepel Héraklész a válaszúton című morálfilozófiai értekezés is, amelyet Xenophón hagyományozott ránk.
Erwin Panofsky (1892–1968): német művészettörténész. Visszatérő témája az ún. Kunstwollen, legnagyobb munkája az ikonológiai módszer kidolgozása.
Pier Jacopo Alari Bonacolsi (Antico) (1460 k.–1528): itáliai szobrász, aki kisméretű bronz szobrairól volt ismert, amelyekkel antik kompozíciókat ismételt vagy mitológiai alakokat formált meg. Mantovában Isabella d’Estre udvarában is járt, ahol Itália egyik legnagyszerűbb ókori római szoborgyűjteménye volt.
Giuliano de’Medici (1453–1478): Firenze signoréja fivérével, Lorenzóval. A Pazzi-összeesküvés keretein belül végrehajtott merénylet áldozata.
Lorenzo de’Medici (1449–1492): firenzei államférfi, a művészetek és a tudomány patrónusa, először Giulianóval együtt, majd annak meggyilkolása után egyedül uralkodott Firenzében.
A szövegben előforduló műalkotások adatai
Vénusz diadala (desco da parto), 1400 k. (tempera, 51 cm, Louvre, Párizs, ltsz. R.F.2089)
Törülközőtartó az össze nem illő párossal, 1520 k. (festett és aranyozott tölgy, 19 × 47 × 55,9 cm, Victoria and Albert Museum, London, ltsz. A.5-1952)
PG monogramista: Parisz álma, 1536 (olaj fatáblán, 49,1 × 32,8 cm, Art Institute of Chicago, ltsz. 1940.935)
Ulrich Schreier és Berthold Furtmeyr illuminátorok: Az élet és halál fája, a Salzburgi Missaléból, 1478 (pergamen, 380×280 mm, München, Bayerische Staatsbibliothek, BSB Clm 15710, fol. 60v).
Antico: Parisz, 1518 és 1524 körül (bronz, aranyozással és ezüstberakással, 37,1 × 18,7 × 19,7 cm, The Metropolitan Museum of Art, New York, ltsz. 55.93)
Ismeretlen mester: Barberini Faun (alvó szatürosz), Kr. e. 3. század (márvány, 215 cm, Glyptothek, München, ltsz. 218)
Válogatott irodalom a témához
Eleonora Luciano et al.: Antico: The Golden Age of Renaissance Bronzes. Washington: National Gallery of Art – New York: Metropolitan Museum of Art, 2011.
Isó M. Emese (1989) művészettörténész, középkorász. A késő középkori és kora újkori művészet kutatója, a Hitel képszerkesztője.